A heroikus fantasy történetekben gyakran találkozhatunk bátor és mindenre elszánt nőkkel és asszonyokkal, akik a haláltól sem félve vetik magukat a küzdelem sűrűjébe, hogy bizonyítsák, semmivel sem kevesebbek, mint az oly’ sokra tartott, délceg vitézek és lovagok. Ám bármennyire is feldobja és színesíti a fantasy történeteket az efféle hősnők felbukkanása, valahogy mindig a mellékág jut nekik osztályrészül, és csupán egy-egy alkalommal tündökölhetnek kiemelt szerepben. Nem feltétlenül szokták őket amazonokként emlegetni, de kétségtelenül ez a női harcos archetípus illik rá leginkább ezekre a karakterekre. Bár valóban a fantasy-ben bukkannak fel legtöbbször, tévedés azt gondolni, hogy a női fegyverforgatók megjelenése a modern fantasztikus irodalom ezen ágának köszönhető. A női harcosok eredetét kutatva egészen az antik kultúrákig kell visszamennünk, azon belül is leginkább a görög mitológiában kell keresnünk a gyökereket, azonban nem ez az egyetlen forrás, hiszen a germán és az északi mitológiában is számtalan olyan történet létezik, amelyek legyőzhetetlen női harcosokról regélnek.
Bár a legtöbb helyen amazonoknak nevezik e harcias hölgyeket, a szó eredete körül sok a bizonytalanság, a találgatás. Elképzelhető, hogy az iráni eredetű ha-mazan szóösszetételből származik, amelynek jelentése harcos, de más kutatások inkább az valószínűsítik, hogy egy egykori görög kifejezésből fejlődött ki, amelynek a jelentése nagyjából az volt, hogy férj nélküli (ez utalt arra, hogy az amazonok általában megvetették, és alsóbbrendűnek tartották a férfiakat). Egy másik feltételezés szerint a szó eredhet a szintén görög a-mazos, azaz „mell nélküli” kifejezésből, ugyanis bizonyos etiológiai (ok-okozati összefüggéseket tanulmányozó) kutatások szerint ezen ősi női harcosok között élt az a szokás, hogy levágták (más források szerint felforrósított vassal leégették) a jobb mellüket, és így szabadabban használhatták az íjaikat és lándzsáikat, kevesebb korlátozást szenvedtek el mozgás közben. Azonban – még ha fel is fedezhetünk ebben az okfejtésben némi logikát – egyetlen olyan feljegyzés, mozaik, vagy szobor nem maradt fenn, amelyik bizonyítaná ezt az eredetet. A rendelkezésre álló, amazonokat ábrázoló leleteken rendre olyan nők szerepelnek, amelyeknek mindkét keble a helyén van, igaz, sok esetben a jobb oldalit egy kéz, vagy egy fegyver valamennyire eltakarja.
Bár a mitológiai források igen gazdagok az amazonokat illetően, többségük mégis inkább csak jól csengő történet, semmit tudományosan is bizonyítható tény. Viszont kétségtelen, hogy az elmúlt néhány évtized során igen tetemes mennyiségű olyan régészeti lelet került elő, amelyekből valószínűsíthető, hogy a szarmaták népében a nők igenis részt vettek a harcban. Vagyis, talán mégis van némi tudományos alapja az amazonok legendájának. E leletekből egyes tudósok arra következtettek, hogy a görög mitológiában felbukkanó amazonokat valójában a harcoló szarmata nők ihlették, azonban komoly tudományos berkekben ez a nézet nem elfogadott. Mindazonáltal nem lehet tagadni, hogy van összefüggés. David Anthony, angol régész az Oroszországban és Ukrajna déli részein feltárt szarmata sírokról ezt mondta: „A Don és a Volga alsóbb szakaszainak közelében emelt szkíta és szarmata síremlékek közel húsz százalékában megtaláltuk harci ruhába öltöztetett nők maradványait. Fegyverrel és páncéllal úgy festettek, mint a férfiak, és valószínűleg ez a jelenség gyűrűzött be az amazonokról szóló ókori görög történetekbe.” A megtalált harcosok maradványainak közel egynegyede volt nő, akiket leginkább íjakkal felfegyverezve temettek el. Vera Kovalevskaya, orosz archeológus elmondta, hogy „amikor a szkíta férfiak távol voltak – vadásztak, vagy háborúztak –, a nomád nők arra kényszerültek, hogy képesek legyenek megvédeni magukat, az állataikat, és a falvak közelében található földeket. Amikor a szkíták benyomultak Ázsiába és meghódították szinte a teljes Közel-Keletet, az egy közel harminc évet felölelő időszak volt, amely alatt a férfiak távol voltak az otthonaiktól. Ilyenkor a nőknek nemcsak meg kellett védeniük a falut és a termést, de gondolniuk kellett az utódok nemzésére is. Ez is lehetett annak a legendának az alapja, hogy az amazonok egy évben csupán egyetlen alkalommal háltak a szomszédos királyság férfi tagjaival.” Amíg a modern kori régészet fel nem tárta ezeket a szkíta és szarmata síremlékeket, és rá nem lelt az eltemetett női harcosokra, az amazonok eredete még tudományos körökben is leginkább csak találgatásokra és különféle elméletekre épült. Az Encyclopaedia Britannica 1911-es kiadása a következőket tartalmazta az amazon szócikk alatt: „Míg egyesek úgy vélekednek, hogy az amazonok csupán a mitológia szülöttei, mások azt állítják, hogy van történelmi bizonyíték a létezésükre. Az amazonok általában Árészt és Artemiszt tisztelték, és elsősorban ez utóbbi istennő templomi szolgáiként tevékenykedtek. Egy másik teória szerint, ahogy a kor földrajzi ismerete egyre szélesebbé vált, több utazótól is érkeztek olyan hírek, hogy bizonyos területeken léteznek falvak, amelyeket teljes egészében nők irányítanak. Így emelkedett felszínre a női harcosok által uralt és lakott királyság legendája.”
Noha a régészeti leletek bizonyítanak egyfajta eredetet, az évezredek óta létező legendák sem homályosodtak el, és leginkább ezekre támaszkodva szokás meghatározni, milyen is lehetett az amazonok élete. A sok hiedelem közül a legelterjedtebb, amelyben saját királysággal rendelkeznek, matriarchális társadalomban, a férfiak teljes mellőzésével. Csupán a népük kihalásának elkerülése érdekében háltak évente egyszer a szomszédos falvak kiválasztott férfi tagjaival. A megszületett fiúgyermekeket általában megölték, de egyes források szerint csak kitették a szabadba, és magukra hagyták őket. A lánygyermekeket viszont felnevelték, és megtanították őket a földművelés, a vadászat és a harc minden fortélyára. Más legendák szerint az amazonok nem feltétlenül éltek férfiak jelenléte nélkül, hiszen a háborúkból rendszeresen foglyokkal érkeztek vissza, akiket rabszolgaként tartottak (és olykor velük is háltak, ha úgy hozta a kedvük). Ezek a legendák aztán végigkísérték az ókori görög történetírók legtöbb munkáját, és persze szinte mindenki hozzátette a maga elképzeléseit, gazdagítva a harcos nőkről festett képet. A legtöbb esetben úgy tűnnek fel, mint hódító harcosok, akik ádáz ütközetekben hol hatalmas diadalt, hol csúfos vereséget szenvednek. Természetesen nem maradhattak ki Héraklész kalandjaiból sem, hiszen a hős egyik feladata éppen az volt, hogy szerezze meg az amazon királynő, Hippolyta övét. Nagy Sándor idejéből is maradt egy-két történet, amelyben említést tesznek az amazonokról. Az egyik szerint Thalestris, az amazon királynő tizenhárom társával együtt meglátogatta a nagy hódítót, és vele háltak, annak reményében, hogy az utódot nemz majd nekik. Ezt a történetet a modern tudomány teljességgel legendának tekinti, amelynek az lehet az alapja, hogy a szkíta király valóban felajánlotta Nagy Sándornak a lányát feleségül.
Bár rengeteg történetben szerepelnek, az amazonok lehetséges, vagy feltételezhető kinézetéről elsősorban a fennmaradt vázákról, szobrokról, képekről szerezhetünk tudomást. Eleinte a női harcosokat valamennyire természetfelettinek ábrázolták, azonban miután elfogadták a létezésüket, nemcsak a művészetben, de az irodalomban is törekedtek arra, hogy minél kevésbé tüntessék fel őket meseszerűnek. Általában vadászat és harc közben ábrázolták az amazonokat (feltételezve, hogy amúgy is ezek lehettek az elsődleges elfoglaltságaik), íjjal, lándzsával, harci bárddal, és egy kis pajzzsal felfegyverezve. A korai rajzokon, festményeken még sisakot is kaptak, amely elsősorban Athéné istennő sisakjára emlékeztetett. Később már inkább Artemisz képmására festették meg őket, könnyű ruhában, aztán perzsa öltözékben is feltűntek jó néhányszor. Ábrázolták őket lóháton és gyalogosan is, és egy időben fülbevalóval festették őket, így ezeken a képeken könnyen felismerhetők. A leggyakoribb téma az amazonok és Héraklész küzdelme volt, de sok esetben csak egy-egy felfegyverzett nőalak látható a képeken.
Ami az irodalmi vonatkozásokat illeti, Hérodotosz járt az élen az amazonokról szóló történetek lejegyzésében. Ő úgy értekezett, hogy a szarmaták valójában az amazonok és a szkíták leszármazottai, és e nép női harcosairól pedig így írt: „Lóhátról vadásztak, és megállták a helyüket a csatamezőn is. Úgy öltözködtek, akár a férfiak… Volt egy szokásuk, miszerint egy eladósorba került lány addig nem házasodott, amíg harcban meg nem ölt egy férfit.” Hérodotosz történetei szerint egy amazon csapat elvetődött a szkíták területére, ahol – miután megtanulták a szkíta nyelvet – beleegyeztek, hogy helyi férfiakkal házasodjanak. Később tovább álltak, s a Don folyó túlsó partján telepedtek le, ahonnan a szarmaták is eredeztethetők. A görögök háttérbe kerülésével, és a rómaiak térnyerésével az amazonokról szóló történetek jelentősen megfogyatkoztak, bár egy-egy beszámoló tesz szórványos említést ázsiai harcos nőkről. Évszázadokkal később, a reneszánsz Európa újból előhozta az amazonok történeteit, de az akkori kornak megfelelően jóval távolabbi vidékekre, elsősorban a frissen felfedezett Dél-Amerikába helyezték át a női harcosok birodalmát. 1542-ben Francisco de Orellana, spanyol felfedező és konkvisztádor végighajózott az Amazonas folyón, amelyet egy harcias nőkből álló törzs után nevezett el. A törzzsel állítólag utazásai során akadt össze, igaz, erre nincs pontos bizonyíték. Az amazonokat a kor több neves utazója, például Kolumbusz és Walter Raleigh, is megemlíti a feljegyzéseiben, John Mandeville pedig így emlékezett róluk: „Az egész folyó vidékét nevezik Amazóniának (spanyolul e régió neve Amazonía), és ez itt a nők birodalma. Mindenhol csak nőket látni, sehol egy férfi.” Azon túl, hogy a középkori szerzők bátran nyúltak vissza az amazonok legendáihoz, nekik tulajdonítják a csatabárd megjelenését is. Ez leginkább az ókori görög történetírók feljegyzéseiben szereplő szkíta fegyverek bemutatásából eredhet. Azonban nemcsak a reneszánsz utazók naplói mesélnek az amazonokról, hanem egyes szépirodalmi művekben is visszaköszönnek. Például a Ludovico Ariosto által írt Orlando Furioso című romantikus kalandregényben is. Az itt megjelenő amazon birodalom, amelyet Orontea királynő ural, sok hasonlóságot mutat a görög mítoszokkal, hiszen Ariosto is egy férfiaktól mentes, csak nőkből álló társadalmat vázolt fel.
Az újkor technikától megrészegült fantasztikus irodalma háttérbe szorította az ókori vonatkozású legendákra épülő történeteket, azonban a XX. században feléledő fantasy irodalom, különösen a heroikus fantasy irányzat új táptalajt szolgáltatott az eltökélt és kemény harcos nők karakterének. Számtalan regényben kaptak kiemelt szerepet ezek a hősnők, de a két legismertebb karakter – amelyekre leginkább rá lehet húzni az amazon jelzőt – Xena és Vörös Szonja. Az előbbi az ókori legendákat felelevenítő Herkules sorozat egyik mellékszereplőjéből nőtte ki magát a klasszikus fantasy hősnők egyik meghatározó alakjává, az utóbbi viszont irodalmi múlttal is rendelkezik. A vörös hajú harcos hölgy ugyanis legelőször Robert E. Howard 1934-es The Shadow Of The Vulture című novellájában tűnt fel Red Sonya of Rogatino néven, s része volt a conani kornak. Később a Marvel által készített Conan képregényeknek is rendszeres szereplője lett.
A jelenkor fantasy irodalmában már nincs akkora jelentősége egy páncélba öltözött, s a karddal igen jól bánó női karakternek, hiszen eléggé kiegyensúlyozottá vált a hősök és hősnők szerepeltetése. Azonban mindenképpen érdemes látni, tudni, hogy milyen messzire is nyúlik vissza a harcos nők, vagyis az amazonok eredete.