A tengerek és óceánok megannyi rejtélyt őriznek. A paranormális jelenségek iránt érdeklődők jól ismerik a kísértethajók, pl. a Mary Celeste történetét. A kis, sokáig lakatlanul álló szigetekhez azonban legalább annyi baljós legenda kapcsolódik, mint a világ vizeit járó monstrumokhoz.
Némelyik ilyen földdarabot még a huszadik században is alig merték megközelíteni a hajósok, mivel elátkozottnak vélték őket, és nem is alaptalanul. Palmyra szigetén annak idején egy elefántcsontparti boszorkánymestert raktak ki a társaságától irtózó matrózok, aki cserébe megátkozta őket és a szigetet is, amin ezután élni volt kénytelen. Az átok pedig feloldhatatlannak bizonyult…
 

Palmyra szigete

Palmyra, amely félúton fekszik Hawaii és Amerikai Szamoa között, egyike volt a világ legtovább lakatlannak hívott csendes-óceáni szigeteinek, ám mára ide is betelepültek néhányan. A lakosok azonban nem igazi polgárok, hanem egy tudóscsoport tagjai, akik csupán munkájukat végzik az Egyesült Államok által természetvédelmi területté nyilvánított szigeten. Palmyra ráadásul, bár szigetnek nevezik, nem is az valójában. Egy atoll, vagyis egy gyűrű alakú korallzátony, amely egy öreg, elsüllyedt vulkán teteje körül alakult ki. A Csendes-óceánban számos ilyen képződmény található, a leghíresebb talán a Bimini-atoll, ahol az USA haditengerészete az 1950-es években atomkísérleteit végezte. Palmyra geográfiai szempontból szó szerint a föld egyik legtávolabbi pontjának számít. Több bogár-, gyík-, madár- és rákfajta lakja, a növényzete főképp mangrovebokrokból és kókuszpálmákból áll. A part mentén folyamatosan köröznek a cápák, amelyek az itt élő kutatók szerint sokkal agresszívabbak, mint bárhol másutt a világon.

Az elkerült katasztrófa

A szigetet „véletlenül” fedezte fel 1798-ban Edmond Fanning kapitány, miközben Betsy nevű hajójával éppen Ázsiába tartott. Már a sziget meglelésével kapcsolatban is közszájon forog egy misztikus színezetű legenda. E szerint a kapitány éjszaka álmatlanul forgolódott az ágyában, és háromszor is felriadt, majd felsietett a fedélzetre és néhány keresetlen szóval arra utasította a kormányost, hogy kerülje ki a hatalmas zátonyt, amely felé közelednek. Még épp időben hangzott el a parancs, így a Betsy megmenekült attól, hogy örökre Palmyra északi csücskének korallzátonyán rekedjen. A legénység (és persze különösen a kapitány) alig hitte el, hogy ilyen csodával határos módon sikerült elkerülniük egy hajókatasztrófát.

A titokzatos rabszolga

A jókedvet azonban hamarosan felváltotta a bosszúvágytól terhes hangulat. A hajón tartózkodott ugyanis az előző parancsnok kedvenc szolgája, egy Elefántcsontpartról származó néger, akit Obutának hívtak, és köztudott volt róla, hogy mielőtt rabszolgává tették, a törzsének rettegett hatalmú varázslója volt. James Matteson, a hajó korábbi kapitánya, nem sokkal az út kezdete előtt halt meg, ezért Fanningnak kellett helyette „beugrania”. Mivel a kapitánynak nem volt családja, végrendeletében hű szolgájáról gondoskodott: hagyott rá némi pénzt, visszaadta szabadságát, és megkérte leendő utódját, hogy lehetőleg tartsa a hajón, hogy mindig legyen munkája és tető a feje fölött.

A legénység tagjai azonban sohasem szívelték a titokzatos feketét, aki amúgy is elég zárkózottan viselkedett. Mikor egyre gyakrabban kerültek viharba, az ő okkult praktikáit kezdték okolni balszerencséjükért, és lassan Fanning is kezdte osztani nézeteiket. Nem sokkal a zátonyra futástól való megmenekülés előtt az egyik tengerész késsel rontott az általa az ördög cimborájának tartott Obutára, aki azonban ekkor mélyen a szemébe nézett, mire a feléje rohanó matróz kővé dermedt, majd lassú mozdulattal elvágta a saját torkát. Ezek után senki sem mert hozzá nyúlni, ám a sziget felfedezése erőt adott a Betsy legénységének. Úgy hitték, hogy az atoll nem véletlenül került az útjukba, itt ugyanis végre megszabadulhatnak a boszorkánymestertől. Megragadták, és egy csónakba dobták megkötözve, majd kivitték a partra, és ott elengedték. Obuta ezután varázstáncot járt a homokban, ezután pedig a saját nyelvén és angolul is megátkozta a matrózokat és a szigetet is. Hogy mi lett a Betsy legénységének sorsa, arról sajnos nincs hírünk, de a Palmyrán folyó rejtélyes jelenségek ismerői szerint valószínűleg ők szintén hasonló módon végezhették, mint azok, akik az elkövetkezendő évszázadok során váltak a varázsló átkának áldozatává.

Palackba zárt titkok

1802-ben hatottak először az afrikai mágus szavai, ekkor vetődött ugyanis errefelé ismét egy hajó. A Shell nevű kereskedőbárka hajótörést szenvedett, és a túlélők a szigeten kerestek menedéket, abban reménykedve, hogy egyszer csak megtalálják őket valakik. A hajóorvos feljegyzései megmaradtak, mivel egy palackba rejtette őket, amit aztán elásott a homokba. A döbbenetes és vérfagyasztó történetről szóló beszámolót 1958-ban lelték meg a parton tett séta közben a szigetre látogató amerikai katonák.

Paul Damian részletesen leírta, hogy a matrózok kezdetben összetartottak, és megpróbálták együtt biztosítani mindannyiuk túlélését. Egy idő után azonban fokozatosan eluralkodott rajtuk az őrület, és végül módszeresen kiirtották egymást a különféle alkalmi klikkek. Damian a lagúnáknál rejtőzött el, így sikerült életben maradnia. A legénység tagjai közül többen is azt állították, hogy elviselhetetlen hangerejű dobolás szól a fejükben, amelyet ismeretlen nyelvű kántálás egészít ki. Nem egy alkalommal megtörtént, hogy az épp gyilkossá váló tengerész tekintete a tett előtt üvegessé vált, mintha csak lelketlen zombivá lett volna, és egy, az orvos szerint afrikainak hangzó nyelven mormolva oltotta ki áldozata életét. A mészárlást követően Damian egyedül élt a szigeten, állítása szerint úgy 8 évig. Naplója szerint lassanként az ő idegei és felmondták a szolgálatot. A csontvázakat később megtalálták a sziget különböző pontjain, általában párosával. Vajon a boszorkánymester szellem szállta meg a szerencsétlen matrózokat, és ez késztette őket egymás meggyilkolására? Az igazságot talán sosem tudjuk meg, de több mint valószínű, hogy erről lehet szó.

Az összeugrasztott kalózok

1816-ban az Esperanza nevű spanyol kalózhajó kötött ki Palmyrán. A legénység az osztozkodásra készült, mivel ekkor már tetemes mennyiségű zsákmánnyal rendelkeztek. Az egymással is bizalmatlan kalózok többsége azonban hamarosan szép sorban eltette láb alól egymást. A kapitánynak és néhány emberének sikerült felszednie a horgonyt, és elmenekülnie a szigetről. Később a hatóságok elfogták őket, és elmesélték, hogy a kalóztársaik azután vádolták meg egymást mindenfélével, miután rendre arról számoltak be, hogy a szigeten összefutottak egy négerrel, aki ezt és ezt mondta nekik arról, hogy a barátjuk hogyan próbálja meglopni őket…

Ostoba képzelgések?

A szigetet ezután a hajósok igyekezték elkerülni, partra meg végképp nem akartak szállni rajta. A 20. század beköszöntével azonban a tengerészek babonáinak és legendáinak befellegzett: a modern idők embere csupán ostoba képzelgéseknek titulálta őket, és Palmyrán hamarosan újból megjelentek a kalandvágyó látogatók. 1977-ben Amanda Lane, egy tehetős hölgy és négy barátja érkezett jachtjával az atollra. Hawaiiból tartottak Mikronézia felé, de nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és a legtöbb útjukba kerülő festői szigetet felkeresték; így keveredtek Palmyrára is. Úgy döntöttek, a pálmafák árnyékában töltik az éjszakát. Ezt később nagyon megbánták. Az éj lepel alatt ugyanis egy másik hajón kilenc hippi-bűnöző érkezett a szigetre, akik rögtön az öt fiatalra tukmálták magukat.

Amanda és társai nem mertek ellenkezni, és miközben belementek, hogy iszogatnak egy kicsit az idegenekkel, már azon törték a fejüket, hogy miképp léphetnének le és juthatnának vissza a jachtra. A dorbézolás a hippik részéről nemsokára kezdett elfajulni: három lány meztelenül táncolt, a férfiak biztatták őket, majd az egyikük, aki végig úgy viselkedett, mintha ő lenne a főnök, azt mondta, hogy itt az idő szippantani egy kis „szent port”. Amandáék nem kértek belőle, és ezért majdnem összetűzésbe keveredtek velük. Miután a kompánia drogot is fogyasztott, a vezetőjük látomásokról számolt be. Egy, a parton feléjük közeledő négert látott, aki nevetve szólítgatta őt és társait, hogy kövessék a sziget belseje felé. Egy idő múlva a többiek is látni vélték a mosolygó négert, majd feltápászkodtak, és elrohantak abba az irányba, ahol az Amandáék számára láthatatlan alakot megpillantani vélték.

A lány és társai kihasználták az alkalmat, és kereket oldottak. Felszálltak a jachtra, és meg sem álltak Hawaii-ig. Itt elmondták a rendőrségnek, hogy milyen alakokkal találkoztak a szigeten, és hangot adtak abbéli meggyőződésüknek is, hogy talán nem ártana utánanézni, mi történt velük. A hatóság két helikoptert küldött ki a sziget átvizsgálására. A kutatás iszonyatos eredménnyel zárult: csak hat személy holtteste került elő. A nyomok alapján egyértelművé vált, hogy valamiféle mágikus rituálét űztek, majd két társukat megölték, és kannibálok módjára elfogyasztották. Hogy a többiekkel mi lett, azt senki sem tudta: ostoba vigyorral az arcukon feküdtek a homokban, és az orvos szakértői vizsgálat szerint szívroham végzett velük. A három eltűnt személy hollétére sem derült fény soha.

Az elátkozott sziget

1989-re Palmyra már megkapta „az elátkozott sziget” nevet, és érdekes módon amellett, hogy a legtöbben jeges félelmet éreztek, ha csak meghallották, hogy valaki felemlegeti az ott történteket, egyeseket éppen a rossz híre vonzott ide. Egy amatőr parakutatókból és a modern boszorkánypraktikában járatos egyénekből álló társaság ez évben látogatott az atollra. Vezetőjük, John Barrymore véleménye az volt, hogy a megfelelő szertartások elvégzésével feloldható az átok, és a néger varázsló szelleme sem fog több galibát okozni ezen az egyébként gyönyörű, paradicsomi szépségű földdarabon. A parakutató és csoportja által kiötlött átokűzés azonban csúfos kudarccal végződött. A rituálét többször is félbe kellet szakítani, mert a médiumi képességekkel rendelkező Jenny Archer olyan rosszul lett, hogy már alig bírta tartani magát. Később arról számolt be, hogy érezte a fekete mágus jelenlétét a körükben, és a fenyegetést, hogy ha nem távoznak sürgősen, hasonló élményekben lesz részük, mint azoknak, akik itt vesztették életüket az elmúlt évek során. Végül heves szélroham söpört végig a szigeten, ami arra késztette a már amúgy sem túl lelkes csapatot, hogy szedjék a sátorfájukat, és visszatérjenek oda, ahonnan jöttek.

A sziget még mostanában, az ezredforduló után is sokszor hallat magáról. Rendre történnek a partjai közelében kisebb-nagyobb balesetek, amelyek egyaránt köszönhetőek a turisták gondatlanságának és maguknak a cápáknak, akik már nem egy óvatlan fürdőzőt faltak fel. A természetvédelmi területté nyilvánított szigeten dolgozott Alan Shore biológus, akinek van mit mesélnie Palmyra átkáról, ugyanis ő szintén a saját bőrén tapasztalhatta meg, milyen érzés a boszorkánymester szellemének hatása alá kerülni.

Shore 2006 júniusában egyik éjszaka épp a sziget belsejében élő madárpopuláció szokásait tanulmányozta, mikor arra lett figyelmes, hogy mögötte léptek zaja hallatszik. Hátrapillantott, de nem látott senkit. Hamarosan fejfájás kezdte kínozni, majd egyre gyötrelmesebb víziói támadtak, amelyek mind Afrikáról szóltak, és közben végig egy mélyen dörmögő hangot vélt hallani, amely arról beszélt, hogy jobban tenné, ha elmenne innen társaival együtt, és soha többé nem jönne vissza a szigetre. Fogalma sincs, mennyi ideig bolyongott így. Reggel a barátnője, a szintén kutató Peggy Miller találta meg, ahogy kimerülten és remegve feküdt a homokban. Nemsokára mindketten felmondtak, és jelenleg boldogan élnek New Yorkban három gyermekükkel. Shore egészen addig a bizonyos napig megrögzött materialista volt, ma már viszont teljesen biztos abban, hogy léteznek a világban olyan pozitív és negatív szellemi erők, amelyek a túlvilággal és a mágiával kapcsolatosak.