Mezopotámiában és Rómában is rendkívül nagy erővel kutatták a jövő titkait, és ennek érdekében a módszerek rendkívül széles tárházát vonultatták fel. A széles körben ismert görög jóshelyen kívül az ókori Kelet vagy a római birodalom jóslási technikái napjainkra azonban szinte teljesen feledésbe merültek. Az Anno cikke a legérdekesebb „hókusz-pókuszok” nyomába ered!
Jóslási módszerek a folyamközben A Tigris és az Eufrátesz által közrefogott területen alakultak ki azok az alapvető jóslási technikák, amelyek jelentős eltérésekkel ugyan, de később a római birodalomban is felbukkantak. Mezopotámiában, amikor a térség számtalan kisebb-nagyobb városállamra oszlott, az egymással civakodó, és a természet szeszélyének is kitett államok nagy szükségét érezték annak, hogy minél többet tudjanak meg jövőjükről, de legfőképp a rájuk leselkedő veszélyekről. Az istenekkel való érintkezést a folyamközi államok papsága szolgáltatta, akik fontos események vagy döntések előtt az „illetékes” istenséghez fordultak tervük iránt érdeklődve. A leggyakrabban Samas napistentől (a sumér Utu) kértek segítséget, aki a jóslás megszemélyesítője is volt. A tanácskérés legegyszerűbb formájához olajat vagy tömjént használtak : az olajat vízbe öntötték, vagy a tömjént meggyújtották, és megfigyelték az anyag mozgását az adott közegben. Az általuk felvett alak formájától függően döntötték el, hogy milyen választ ad a megkérdezett istenség. Fontosabb ügyek esetén háziállatokat (kecske, sz*rvasmarha) vágtak le, és azok belső szerveit, legtöbbször az állatok máját vizsgálták meg (extispicium). Ekkor a szerveken talált esetleges méret-vagy színbeli elváltozások alapján kapták meg az isteni feleletet kérdéseikre. A papok által kért válasz két fajta lehetett: igen-nem alapú, amelynek megállapítása nem okozott nagy nehézséget, vagy pedig kódolt üzenet, amelynek értelmezése már sok időt és nagy szakértelmet kívánt. Gyakoriak voltak azok az esetek, amikor egy istenség hozzá intézett kérés nélkül, spontán nyilatkozott meg; ilyenkor egy előre nem látható eseményt kívánt jelezni, amely túlnyomó többségében az állam jövőjére vonatkozott; az egyes emberek sorsát ez rendkívül ritkán érintette. Az ilyen spontán jóslatok soha nem determinálták a jövőt, nem jelentették a megjövendölt esemény biztos bekövetkeztét, hanem azokon még különféle mágikus rítusok segítségével továbbra is lehetőség volt változtatni…Ilyen jelzések voltak pl. az álmok, a torzszületések, az emberi testen lévő elváltozások, a természeti jelenségek, (viharok, villámlás), az állatok viselkedése és a madarak röpte is. Az álmok esetében általában csak azoknak az álmoknak tulajdonítottak jelentőséget, amelyet a király álmodott, és csak egészen kivételes esetekben foglalkoztak az egyszerű közemberek álmaival. A torzszületéseket kiemelten fontosnak találták, bár ezek kívülről rendszerint visszataszítóak voltak, de ennek ellenére hitük szerint egyaránt lehettek pozitívak és negatívak is. A természeti jelenségek megfigyelése során is több mindenre kiterjedt a jövendőmondók figyelme: jelentőséggel bírt például a folyók vízszintje, vagy a villámok becsapódásának helye. Nagy gondot fordítottak a csillagok állásának tanulmányozására is, e téren az évszázadok múltával egyre nagyobb tapasztalatokra tettek szert. Ha ugyanis egy fontos esemény történt az állam szempontjából, akkor utólag megvizsgálták az akkori csillagállást, így a későbbiekben hasonló égi együttálláskor már előre meghatározható volt a várható esemény. Külön kiemelendők a sumérok állatok viselkedésével kapcsolatos megfigyelései is. Hitük szerint voltak olyan állatok, mint például a kutya, amelyek puszta megjelenésükben még nem hordoztak semmilyen veszélyt, ha viszont valaki közelebbi kapcsolatba került velük, annak jövőjére nézve negatív hatással bírt. Sőt, a legnagyobb szerencsétlenséget jelentő előjel az volt, ha egy kutya valakit „levizelt”. Nagy riadalmat okozhatott az is, ha egy városban hirtelen, korábban nem honos madarak jelentek meg. Ez a jelenség a városra leselkedő veszélynek volt „egyértelmű” jele. Római jósmódok A római birodalomban a jóslások tetemes része hárult az ún. augorokra, akik elsősorban a madarak viselkedésének megfigyelésével (auspicium) foglalkoztak. Az augorok tisztsége még Romulus idejében keletkezett, kezdetben hárman, majd Caesar idejére már 16-an voltak. A testület a IV. század végéig állt fenn, és rangját mi sem mutatja jobban, mint hogy fennállásának jelentős része alatt neves arisztokraták versengtek a bejutásért. Az augorok jelentős politikai befolyással is rendelkeztek, mivel minden fontosabb esemény – törvényalkotás vagy hadba vonulás – előtt az általuk értelmezett jóslat eleve „eldönthette” az adott kezdeményezés jövőjét. Céljuk a jóslat kérésekor tehát nem az volt, hogy a megtudják, mit hoz a jövő, hanem döntések, hadjáratok előtt kívántak arról megbizonyosodni, hogy az adott vállalkozás élvezi-e az égiek támogatását. Ilyen típusú jóslatokat minden római szabadon kérhetett a saját jövőjére nézve is, mégis inkább állami szinten alkalmazták előszeretettel. A jelek megfigyelése a következőképpen zajlott: hajnalban az augorok egy kiemelkedő magaslatra mentek a jóslatkérő lakhelyéhez vagy ahhoz a vizsgált jövőbeli esemény helyszínéhez közel. Itt egy kis sátorban foglaltak helyet, amelyből csak déli irányban volt kilátás. Ilyen pozícióban a balról (napkelet) jövő jelek számítottak pozitívnak, a jobbról (napnyugat) jövők pedig negatívnak. Az istenektől kapott jelek öt nagy csoportba voltak sorolhatóak: 1. Mennydörgés és villámlás: ezek, ha a megfigyelő számára balról hangzottak fel, kedvezőek voltak, ha jobbról, kedvezőtlenek. Az egyes események, pl. a népgyűlések előtt kitört vihar akár az egész eseményt is elnapolhatta. 2. Madárjelek: a madarak hangjukkal vagy reptükkel nyilváníthatták ki az égiek szándékát – hangjuk szerint a hollót, kakast, varjút, baglyot vizsgálták kiemelten, a sas és az ölyv pedig a röpte miatt volt fontos a megfigyelők számára. Háborúban, a csaták előtt tyúkokat figyeltek meg. A szárnyas állatokat ilyenkor ketrecbe zárták, és a csata előtt kiengedték kalitkáikból. Ha a (valószínűleg kiéheztetett) csirkék a ketrec elé rakott magvakat mohón kezdték el csipegetni, az biztató előjel volt, ha viszont nem tanúsítottak érdeklődést az eleség iránt, azt baljós ómenként értelmezték. Az első pun háború során például az egyik tengeri csatára készülő római hajóhad parancsnoka, Publius Claudius Pulcher is ily módon kért tanácsot az égiektől. Amikor azonban a ketrecből kilépő állatok hozzá sem nyúltak az eléjük rakott magvakhoz, a hadvezér a tengerbe dobatta őket, mondván „ha már nem éhesek, legalább igyanak”. A csatát a rómaiak elvesztették, majd a Rómába visszatérő Pulchert megfosztották minden rangjától, de nem veresége miatt, hanem mert a szent állatként tisztelt, jóslás céljából tartott tyúkokat a tengerbe dobatta. 3. Az augorok madarak és természeti jelenségek megfigyelésén kívül foglalkoztak a négylábú állatok viselkedésének tanulmányozásával is, de alkalmanként még a kígyók mozgásából is tudtak a jövőre következtetni. 4. Sokszor még az olyan kis jelenségekben is az istenek figyelmeztetését látták, mint a tüsszentés, megbotlás, ima megakadása, amelyek ha nagyobb esemény előtt történtek, gyakran annak elhalasztását eredményezték. Az augorok jelentősége az I. századtól fogva folyamatosan csökkent, ennek okaként a politikai hatalmukkal való visszaélésüket és a kereszténység gyors terjedését szokták emlegetni. Az augorok tisztje mellett Mezopotámiához hasonlóan Rómában is léteztek olyan jósok, akik az állatok belső szerveiből (szív, máj, tüdő, belek) jósoltak, őket hívták haruspex-eknek. De megbecsülésük sokkal kisebb volt az augorokénál. Az ő tisztük volt továbbá az egyes csodajelek gondozása és a villám által sújtott helyek ápolása is. E két példa alapján, amelyek csupán egy csekély, de rendkívül érdekes szeletét ölelik fel az ókori jóslási módszereknek, bátran kijelenthető, hogy a jövő iránti érdeklődés és az emberek ebbe vetett hite semmit sem csökkent az évezredek során, csupán a jóslási módszerek változtak, a rájuk való kereslet viszont állandó maradt.
|
