A
római feljegyzések szerint a kelták felfogása azt diktálta,
emberéletért emberáldozatot kell bemutatni. A súlyos betegek és a
csatába indulók úgy engesztelhették ki az isteneket, ha az ember számára
legértékesebbet ajánlották fel, vagyis az életet. Előfordult, hogy egy
fontos személy életéért cserébe - a kozmikus egyensúly és kiegyenlítődés
értelmében - egy másikat kellett adniuk.
A
mai ember számára rémisztő és kegyetlen szokás a kelták körében, akik a
Kos világkorszak teremtményei voltak, természetesnek számított. Nem
féltek a haláltól, számukra a túlvilági élet mindennapos, ismerős dolog
volt, földi életük folytatása. Sokkal rosszabb büntetést is el tudtak
képzelni a halálnál, például a számkivetettséget. A fennmaradt
dokumentumok szerint, az áldozáshoz többféle halálnemet választottak. A
hármas halálnak nevezett szertartás során az áldozatot egy fa ágai közé
szorítva megégették, vízbe fojtották, és dárdával vérét vették. Más
források szerint megfojtották, megkövezték, majd lándzsára húzták.
Két
ír király, Diarmaid mac Cerbhaill és Muirchertach mac Ecra történetében
példát is találhatunk a hármas, rituális királygyilkosság egy másik
formájára. A két ember égő házból menekült sebesülten, majd végül sörrel
telt kádba fúlt. (Ez a rítus a szakrális királyság szerves része
volt. A kelták hite szerint a királytól függött az emberek jóléte, így
nem engedhették meg, hogy az uralkodó megöregedjen és legyengüljön,
veszélybe sodorva ezzel az egész népet.)
A véráldozatot a gallok
Esus isten tiszteletére végezték. A megölt test eséséből, rángásából és a
kifolyó vérből jósoltak. Az ellenség fejét a házukra szögezték, a
megtisztított koponyákat az isteneknek bemutatott áldozatokhoz
használták. Az ellenség feje és agyveleje állt a legnagyobb becsben a
kelta harcosok körében, ugyanis úgy tartották, az ember szelleme a
fejében lakozik. Az ír Hódítások Könyve által említett varázsüst csak
azt a harcost tudta feléleszteni, akinek nem hiányzott a feje vagy az
agyveleje. Az elítélt bűnözők feláldozása nem számított egyedi
esetnek akkoriban, többek között a szászok és a rómaiak is alkalmazták. A
történetírók hatalmas vesszőből font emberi alakokról írtak, melyek
belseje tömve volt az áldozni szánt, megkötözött emberekkel. A
monstrumokat meggyújtották, a bűnösöket élve elégették, és (a gall)
Taranis istennek áldozták.
A vér és tűzáldozat mellett a víznek
is nagy szerepe volt. Teutates-nek, azaz a törzs istenének bemutatott
áldozatként ellenségeiket és a bűnözőket vízzel teli hordókba fojtották.
(A víz életadó jellege és a királyválasztásban betöltött fontos szerepe
mellett a halál és a túlvilág jelképe is volt. Majdnem minden túlvilági
helyet a tengeren túlra tett a kelta képzelet, és a mágikus üstök is a
halálból való feltámadást (esetleg beavatást) segítették elő. Az ebben
megmártott halottak új életre keltek, megtisztultak, bár lélegzetüket
elvesztve képtelenek voltak megértetni magukat az élőkkel.) A
fejkultuszban a fej a napimádás szimbóluma, az istenek jelképe volt. (A
kelták tisztelték az elemi erőket, ünnepélyes esküt tettek a Napra,
Holdra, vízre, levegőre, s az esküszegést keményen megbüntették. A
gonosztevők áldozatként való felajánlása a Nap tiszteletére és
megtisztulásra is szolgált.)
A druidák az általuk ártónak talált
lények, főként bűnözők feláldozásával akarták a pozitív dolgokat
elősegíteni. Az állatok égetése talán arra a hitre vezethető vissza,
hogy a gonosz boszorkányok és varázslók állattá is át tudnak változni.
Hitük szerint ha ezeket a lényeket életben hagyják, megronthatnák a
terményeket és a jószágokat és felborítanák az egyensúlyt. Ennek a
ritusnak a későbbi, persze erősen politikai indíttatású megnyilvánulásai
a középkori boszorkányégetések voltak.
Sok feltételezés
született arról, lehetséges-e, hogy a sok, emberáldozatról szóló
jelentés druida-ellenes propaganda volt, vagy valóban végeztek a papok
ilyen szertartásokat. Julius Ceasarnak minden bizonnyal érdekében
állhatott a meghódított nép tudósait rossz színben feltüntetni, ha
bebizonyította, hogy hadjáratát egy barbár nép ellen vezette.
