Kevés tényre támaszkodhatunk Atlantisz szigetének létezéséről. Azonban
elgondolkodtató, hogy kb. 1400 olyan népcsoportról tudunk, amelynek
tagjai mind megemlítenek egy hozzávetőleg 12 ezer évvel ezelőtti
kataklizmát. Most az emlékezés univerzális hagyományából csemegézünk. Az égből jöttek
A
sumerok, sok más néphez hasonlóan azt jegyezték le, hogy „valahonnan
(szerintük az égből) „istenek”, vagyis nagy tudású lények érkeztek, és
ők alkották az első embereket. Ha behelyettesítjük az „istenek” helyére
az atlantisziakat a dolog mindjárt érthetőbbé válik. A sumerok leírása
repülő szerkezeteken közlekedő embereket örökített meg, vagyis az ókor
hajnalán élők óriási különbséget tapasztaltak saját szintjükhöz képest,
ezért „isteni” eredetűnek hitték őket.
Az
egyiptomi mítoszokban olvasható, hogy a folyam deltájában már „istenek”
uralkodtak, mielőtt a vándorló törzsek letelepedtek. A turini papirusz
tanúsága szerint a kezdet kezdetén, pontosabban a Vízözönt követően
Egyiptomot hét isteni és két félisteni dinasztia uralta, őket követték
az emberek, akiket lassanként istenkét kezdtek imádni. A tudósoknak a
mai napig nem sikerült kronológiát felállítani Egyiptom őstörténetét
illetően.
A
kínai és mongol uralkodók egészen a modern korig - a fáraókhoz
hasonlóan - az égből eredeztették magukat, ahogy az indiai mitológiában,
az eszkimóktól kezdve a világ túlsó fertályán élő polinézek
őstörténetében is megtaláljuk az égből jöttek nyomait. Ezek a nagy
tudású idegenek megtanították az embereket arra, hogyan kell szervezett
társadalomban élni, törvényeket alkotni, elfogadni és betartani ezeket a
szabályokat. Az észak-amerikai indiánok legendái szerint jóságos
tanítók érkeztek, akik ha rákényszerültek, félelmetes fegyvereket
alkalmaztak, akár az engedetlen emberek ellen is. Az Amazonas-környéki
erdőben élő kajapo-indiánok évszázadok óta űrhajósnak öltöznek, sisakot
tesznek a fejükre, így emlékeznek azokra az istenekre, akik valaha
ellátogattak hozzájuk.
Túl korai tudás
A
berlini Pergamon Múzeumban látható egy sumér hengerpecsét, egyike a
megtalált sok ezer darabnak. Csakhogy ezen a tenyérnyi darabon az egész
Naprendszert lerajzolták a tíz bolygójával. A fejlettnek tartott modern
emberiség 1930-ban fedezte fel a kilencedik kis bolygót, a Plútót, a
tizediket pedig komoly tudóscsoportok lázasan keresik. Tehát a pecsét
bizonyítéka egy magasan fejlett technikai és tudományos szintnek, amikor
a régészeti leletek szerint őseink még egy-két ezer évvel korábban
kőbaltával rohangáltak és legnagyobb gondjuk a mamutok elejtése volt.
Az
állatból emberré fejlődés útján elődeink az akadémikus álláspont
szerint lassan leváltak a majmok ágáról és hosszú évezredek alatt a
fáról lejőve, áttértek a gyűjtögető életmódra, majd az
eszközhasználattal az agy fejlődésnek indult. Kezdetleges beszéd,
kezdetleges hitvilág jellemezte a neandervölgyiként emlegetett emberőst.
A tudomány állítása szerint az utolsó tíz ezer év fejlődéstörténete
teljesen világos. Az kinek jutott eszébe, hogyha 40 ezer éve már a
maihoz hasonló felépítésű és agyi kapacitású ember élhetett, akkor miért
csak 5-8 ezer éves civilizációnk? A közben eltelt közel 30ezer éves
időszakban, miért nem fejlődtünk kellőképpen? A jégkorszakkal
magyarázkodni nem elégséges. Azt állítani, hogy egy másik faj is
létezett a Földön, és Atlantiszról indulva tudását megosztotta az ott
élő népekkel, bizonyosan felháborítja a tudomány felkent papjait. Az
biztos, hogy túl rövid időt jelölnek meg a hordában vadászó ősember és a
városállamokat építő, csillagászathoz és matematikához értő, fejlett
társadalomban élő ember között. Mi a magyarázata, hogy a világ sok táján
intenzív fejlődés vette kezdetét, míg máshol megmaradtak a primitív
törzsi körülmények? Abban megegyezhetünk talán minden szkeptikussal is,
hogy a túl korai tudásban van valami gyanús. Azonban semmit sem
tudhatunk pontosan. Az elmúlt korok emlékeinek, papirusztekercsekre,
könyvekbe rögzített tudásának nagy része eltűnt, az Alexandriai könyvtár
pusztulásával a lángok martaléka lett. A fennmaradt darabkákból azért
összeilleszthetők a valaha tevékenykedett „istenekről” alkotott
elképzelések.
Az aranykor
Kezdjük
az ókori mitológiák isteneivel, akik nagyon hasonlítottak az emberekre.
Indiától Babilonig, Athéntól Rómáig és szerte a bolygón minden dolognak
és cselekedetnek megvolt a maga istene és ugye emlékeztek rá az iskolai
tankönyvekből, hogy például a görög istenek mennyi pajkosságot követtek
el emberi alakban. Nos talán ennek a szemléletnek kell legyen
valamilyen valóságalapja. Esetleg efféle viselkedés jellemezte az
atlantisziakat, amikor meglátogatták a többi embert? Bratyiztak,
haverkodtak, emellett a férfiistenek elcsábítottak néhány vonzó lánykát,
az istennők pedig egy-egy halandóval csintalankodtak férjeik szeme
előtt. Haragos, féltékeny, hiú, bosszúálló, büntető és jutalmazó istenek
valóságos halmaza élhetett régebben, akik között előfordult, hogy
érdekei érvényesítéséért saját barátaik, szövetségeseik ellen ádázul
harcoltak.
Lehettek
szeszélyesek, hiszen tudásuk révén egymással rivalizáltak, természetes
ellenségei nem lehetettek a kőbaltás emberhordák. Az indiai
Mahabharatában és több védikus szövegben az istenek teljesen olyanok
voltak, mint az emberek. A ruhájuk olyan anyagból készült, amely sokkal
erősebb volt a korabeli szövetnél és a leírások szerint ápoltak, vonzó
külsejűek voltak. Képesek voltak úgy helyet változtatni, hogy lábuk nem
érte a talajt. Gépeiket az eposzokban vimanának nevezték, ezekből az
írásokban majd tucatnyit lehet elkülöníteni. Létezik olyan leírás, ahol
230 soron keresztül taglalják, hogy kell vimanát építeni, mivel működik,
hányféle célra lehet felhasználni. Biztosan állítható, hogy az
atlantisziak indiai városok között repülőjáratokat üzemeltettek,
amelyeknek menetrendje is fennmaradt.
Egyes
kutatók az indiai iratokból tudni vélik, hogy az atlantisziak egy égből
jött ellenséggel háborúztak is, kb.9 ezer évvel ezelőtt. Rendelkezésre
áll az atomfegyverekhez hasonló eszközök leírása az Udyogaparvan c.
könyvben. Feltehetjük azt a kérdést, mire volt jó az atlantisziaknak,
hogy értékes technikai és tudományos vívmányaikat megosszák a náluk
sokkal primitívebb tömegekkel? A valószínű válasz, hogy tudtak a készülő
kataklizmáról és tudták, hogy elkerülhetetlen. Igyekeztek menteni, ami
menthető. Az ókori költők által is megénekelt „aranykor” minden
bizonnyal a Földet letaroló ismeretlen katasztrófa előtti időket
jelentette. Mostani tudásunkkal szinte biztosan állíthatjuk, hogy egy
kisebb bolygó becsapódása okozta az özönvizet, amely elpusztította
Atlantiszt.
Felhasznált irodalom: Nicolaus Blond: Atlantisz árnya kísért Nemere István: Atlantisz ma is él!, Erich Von Daniken: Istenek stratégiája