Az egyik utolsó összecsapásnál történt abban a testvérháborúban, amit öccsével, a későbbi I. Bélával folytatott. Béla ugyanis nem nyugodott bele, hogy András, midőn fia született, már nem akarta öccsére hagyományozni a trónt. Tiszavárkonyban Bélának a kard és a korona között kellett döntenie, és ő a kardot választotta.

A testvérháború gyors és véres volt, a megvert András a nyugati gyepű közelébe menekült, remélve, hogy valahogy rá tudja venni az őrséget, engedje ki az országból. Német és magyar katonák, zsoldosok voltak vele, amikor megtámadták Béla emberei.

Az ütközet hevében hamar kiderült, hogy ismét az ellenség van fölényben, gyaníthatóan főleg azért, mert a német katonák nem igazán, csak úgy ímmel-ámmal védekeztek, szerettek volna már túl lenni ezen az egész háborún. Azt sem zárhatjuk ki, hogy sorsára hagyták Andrást.

A királynak ugyanis különféle súlyos betegségei voltak, lassan, de biztosan romlott az állapota. Trónörökösnek szánt és gyermekként megkoronáztatott első fia, Salamon születésekor 38 éves volt, de sokkal idősebbnek látszott.

Mostani sejtéseink szerint András köszvényben is szenvedett. Annyi bizonyos, hogy élete utolsó évében már nem tudott járni: a palotában hordszéken, azon kívül szekéren vitték őt.

Koronázás Székely Bertalan festménye I. András 1046-os székesfehérvári megkoronázásáról

A király a harc hevében a földre került. Menekülés közben egyszerűen kieshetett a szekérből, és átgázoltak rajta a vágtató lovasok, szekerek is. Ebben az állapotában esett fogságba. Nem tudni, miért vitték Zircre. Állítólag nem az ottani barátokhoz adták be gyógyításra, hanem egy királyi udvarházba, azaz gazdaságba vitték, és... nem törődtek vele. Sebeit nem látták el, nem gyógyították – hagyták meghalni. Nyilván ez volt a parancs.  

K. Gy.