Haynauról gondolom, nem kell különösebb felvilágosítást adnom, mindannyian tanultunk rémuralmáról a történelemórákon. Azonban kevesen tudják, hogy haláláról érdekes pletykák keringtek a korabeli időkben. Egyes források élveboncolást emlegetnek, mások élve temetést, megint mások újabb ötletekkel állnak elő. Hogy mennyire hitelesek ezek a források és tényleg van-e valóságalapjuk – tekintve, hogy rengeteg hazugságot tanítottak az elmúlt száz évben –, ki-ki döntse el saját belátása szerint.

Tóth Béla Mendemondák című munkájában így ír Haynau haláláról:

„A népek jogérzete, ha nagy sérelmet szenved, igazságszolgáltatást keres már itt a földön is, s ha nem talál: a képzelemhez folyamodik, és szörnyű mesét költ a bűnös haláláról. Hiába hunyta le a szemét valamely átkos ember a jámborok nyugalmával: legott kész a mendemonda, hogy rettentő volt a vége.

Az Isten büntető kezét kereső magyar lélek iszonyú halált mér a legsötétebb emberre, Haynaura. Ma is sokan emlegetik még, hogy ez a vérengző szörnyeteg elevenen került a boncoló asztalra. Hirtelen halt meg, 1853. március 14-én éjjel, Bécsben. Másnap, a halál okának kiderítése végett, obdukciót (boncolás – megj.: Csiribusz) hajtottak rajta végre. A bontás, mint rendesen, a koponya felfűrészelésével kezdődött; de mikor a véső felpattantotta a koponya fedelét, az orvosok borzadva látták, hogy az agyvelő még lüktet, vagyis Haynau él. Az egyik orvos menten elájult. (Az ilyen természetű mendemondák mindig nagyon részletesek.) A másiknak azonban volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapott egy hosszú kést, s beleütötte az elevenhalott agyába - megkímélni őt a viviszekció (élveboncolás – megj.: Csiribusz) kínjaitól.

Hogy ez a borzasztó legenda nem a nép fantáziájából eredt, talán mondanom sem kell; mert bizonyos orvosi ismereteket tételez föl. Keletkezésére nyilván hatott Prévost d'Exiles abbé, a jeles francia író köztudomású esete. Az abbét a chantilly-i erdőn, 1763. november 23-án, séta közben, gutaütés érte. Parasztok élettelenül találták egy fa alatt. A bíróság bűntettet sejtett, s elrendelte az abbé felbontását. Mikor azonban a kirurgus belevágott a testbe, Prévost feljajdult, és rögtön meg is halt: a bontókés ölte meg. S ez csak egy az elevenhalottakról szóló tömérdek sok borzalmas história közül, melyeknek azonban ritkán van annyi hitelök, mint a Prévost abbé esetének.” 

Hasonló történet olvasható egy 1999-ben, a Naplóban megjelent újságcikkben. „…amikor 1853-ban az észak-olaszországi felkelést a császári seregek képtelenek voltak elfojtani, a császár visszahívta Haynaut, s kinevezte hadseregparancsnoknak. Ezt ünnepelte, amikor az első pohár után holtan esett össze. Legalábbis a jelenlévők így vélték, hisz nem tudhatták, hogy egy fejsérülése utóhatásaként Haynau rendszeresen elvesztette eszméletét. Gyorsfutárt küldtek a lányához Szatmárba, aki négy nap múlva megérkezett Bécsbe, ám addigra katonai pompával apját már eltemették. Az asszony nem nyugodott bele, exhumáltatta. S valóban neki lett igaza, a táborszernagy csak rosszul lett, és nem halt meg a bécsi vendéglőben. Nagy megdöbbenésre hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér.” 

Hermann szerint Haynaut ezzel szemben Grazban temették el március 17-én, tehát holttestét nem szállították el a Szatmár megyei Nagygécre, ahol a bresciai hiéna 1850-es nyugdíjazását követően letelepedett. Ettől persze még feléledhetett volna, de Hermann szerint ez alaptalan legenda. Haynau 1805-ban, illetve 1809-ben sebesült meg, az utóbbi alkalommal a mellén; nem valószínű, hogy ennek 50 év múlva ilyen hatásai lettek volna. Az igaz, mutat rá a történész, hogy Haynau gyakori fejgörcseiről többen is megemlékeznek; de az agy- és tüdővérzést még a korabeli orvostudomány is meg tudta különböztetni a tetszhaláltól. Haynau halálának valódi diagnózisa ugyanis „akut agy- és tüdővérzés” – igaz, a halál beálltának napja érthető okot adhatott a legendák nekiburjánzására: 1853. március 15., a forradalom kitörésének ötödik évfordulója. Isten keze lesújtott a bűnösre, nyugtázta a nép elégedetten, hozzászámolva még vagy tucatnyi rejtélyesnek, különösnek mondott halálesetet a megtorlók környezetében. 

Felhasznált forrás: www.vmek.oszk.hu; www.urbanlegends.hu