|
Vlad Tepes rémtettei a középkori beszámolókból igen förtelmeseknek tűnnek, éppen ezért nem árt megvizsgálni, hogy milyen is volt az a kor, ahol ezek az esetek előfordulhattak. A középkori ítélkezés és ítélet-végrehajtás alapvetően a keresztény hiten nyugodott, ugyanakkor számos, még a törzsi hiedelemvilágból fennmaradt képzet jellemezte. A bírósági eljárás lefolytatását alapvetően az határozta meg és egyúttal nagymértékben bonyolította is, hogy az...
Vlad Tepes rémtettei a középkori beszámolókból igen förtelmeseknek tűnnek, éppen ezért nem árt megvizsgálni, hogy milyen is volt az a kor, ahol ezek az esetek előfordulhattak. A középkori ítélkezés és ítélet-végrehajtás alapvetően a keresztény hiten nyugodott, ugyanakkor számos, még a törzsi hiedelemvilágból fennmaradt képzet jellemezte. A bírósági eljárás lefolytatását alapvetően az határozta meg és egyúttal nagymértékben bonyolította is, hogy az egyes eljárásokat aszerint különböztették meg, hogy két világi, egy világi és egy egyházi vagy két egyházi személy közötti perről volt-e szó. Komplikáltabbá tette a helyzetet az is, hogy például a középkori magyar királyságban az uralkodó mellett ekkoriban már a vármegyék ispánjai és a legkülönbözőbb egyházi méltóságok (érsek, püspök, prépost, esperes) is ítélkezhettek. Ráadásul, ha az eljáró bíróság valamilyen okból nem tudott dönteni, vagy az illetékessége egy adott ügyben megkérdőjeleződött, akkor igazságszolgáltatásért az Úristenhez fordultak, vagyis istenítéletekre került sor. Az istenítéleteket fényes liturgiával, szertartásos és rituális formában hajtották végre. A középkori latinsággal ordáliáknak nevezett istenítéletek célja általában a világi bíróság által kideríthetetlennek ítélt ügyek kivizsgálása volt. Miután azonban az egyház a vizsgálatot befejezte, az ítéletek végrehajtása már ismét a világi elöljáróságok feladata volt.
Az istenítéletek legmegszokottabb formája az eskü volt, amikor a vádlott átkozódva hívta magára Isten büntetését, amennyiben a bíróság előtt nem mondott volna igazat. Gyakori eljárás volt a tüzes vaspróba is, amikor a püspök által megszentelt tüzes vasat kellett a vádlottnak körülhordoznia. E próba során a vádlott az istenítélet előtt három napig böjtölt és imádkozott, miközben a kezeit egy lepecsételt vászonnal tekerték körül, azért, hogy a vas izzó ereje ellen ne tudjon valamilyen bűbájosságot felhasználni. Kezét csak a tüzes vaspróbánál bontották ki ebből a vászonból, miután pedig a kezébe helyezett tüzes vassal körbejárt a templomban, ismét három napra bekötötték ugyanazzal a vászonnal. A próba után harmadnapra levették a kötést a vádlott kezéről, és ha az égési sebektől volt még akkor is borítva, akkor bűnösnek nyilvánították, ha pedig nem, akkor ártatlannak. A tüzes vaspróba egy másik változatában a vádlottnak izzó ekevasakon vagy égő máglyán kellett keresztülmennie, illetve izzó vaskesztyűt húztak fel a kezére. A vízpróba kétféle lehetett. Az egyik eljárásban a vádlottnak vagy egy gyűrűt, vagy pedig valamilyen más kisebb tárgyat kellett kivennie egy olyan üstből, amelyben éppen forrt a víz, és ezt követően abból olvasták ki az ítéletet, hogy a vádlottnak mennyire sérült meg a vízpróba során a keze. A másik eljárás során a vádlottat összekötözve vízbe dobták. Ha fennmaradt a víz színén, akkor bűnösnek találták, ha elmerült (és feltehetően vízbe fulladt), akkor pedig ártatlannak. Ez utóbbi vízpróbát általában a boszorkánysággal vádolt emberek esetében alkalmazták, mint ahogyan az úgynevezett mérlegpróbát is. A mérlegpróba során a boszorkánysággal vádolt személy súlyát lemérték, és ha a termetéhez mérten könnyebbnek találták, akkor azt bűnösségének bizonyítékaként fogták fel. Az istenítéletek között megtaláljuk a perdöntő párviadalokat is azokban az esetekben, amikor két nemesember perében kellett ítéletet hozni. Ezek alól még a papok és a nők sem voltak kivonva, de ha egy férfi vívott nővel, akkor a férfit egy az övéig terjedő gödörbe állították bele. Kizárólag papokkal és szerzetesekkel szemben alkalmazták az áldozás próbáját, amely eljárás során az ítélkezők meg voltak arról győződve, hogy menten szörnyethal az, aki az ostyát bűnösen veszi magához. A keresztpróba során a pereskedő feleket kiterjesztett karokkal állították a kereszt elé, bűnösnek pedig azt nyilvánították, akinek előbb hanyatlottak le a kezei. A tetemrehívás eljárása alkalmazásakor a meggyilkolt ravatala elé egyenként odaállították a gyanúsítottakat, és azt tekintették bűnösnek, akinek odaállításakor a holttesten valamilyen elváltozást észleltek.
A középkori emberek felfogásában az igazságot határozottnak és egyértelműnek tekintették, az igazság pedig azt kívánta, hogy a bűnt a végsőkig megtorolják. A fanatizmus és a jogos bosszúba vetett töretlen hit azzal járt, hogy az ítélkezési eljárások során, illetve az ítélet végrehajtásakor, a legkegyetlenebb módszereket alkalmazzák. A középkori világképnek éppen ebben rejlett az egyik legsajátosabb ellentmondása, hiszen amíg a hit szerint a halott lelke különválik a testétől, addig a kínszenvedést csakis testi formában tudták elképzelni. Mindebből éppen ezért az következett, hogy a peres eljárás és az ítélet végrehajtása során egyaránt elfogadottá vált a kínzás, majd az elítélt halálának bekövetkeztekor a túlvilágra került lélek büntetését úgy voltak képesek csak felfogni, hogy a purgatóriumban a lélek testi, azaz fizikai formában szenved. A perbefogottak kínvallatásának első állomásaként a bíró fenyegetésekkel ecsetelte a tortúra leendő állomásait. A napokig is elhúzódó ijesztgetések után levetkőztették az áldozatot, sorra megmutatták neki a kínzóeszközöket, és csak ezt követte maga a kínzás. Elsőként a lajtorjára rákötözött áldozat végtagjait erőszakosan nyújtani kezdték. Ha ez nem használt (vagyis nem sikerült kicsikarni vele a vallomást), akkor a vádlott testrészein tüzes vasakkal égették, összekötözött ujjainak körme alá pedig hegyes szerszámokat döfködtek. Ezután ismét égetni kezdték a már alaposan megnyomorított testet gyertyával, szurokkal, fáklyával és szalmával. Utána leborotválták a haját, és fejére jeges vizet csöpögtettek. Ha mindezt kibírta, akkor újra égetni kezdték a testrészeit kénnel vagy szurokkal. Az utolsó fokozat a spanyolcsizma volt, amikor egy faszerkezet segítségével az áldozat lábát nyomorgatták, esetleg el is törték. Ha még mindig nem vallott, akkor az egész tortúrát elölről kezdték.
Amikor a vádlott végül vallott, akkor az ítélet kihirdetése után természetesen többnyire kínhalállal végezték ki. Akkor sem kerülhette el szörnyű sorsát, ha bűnbocsánatot tanúsított, bár ilyenkor engedélyezték a számára, hogy gyónással és bűnbocsánattal megmenthesse a lelkét. A kivégzésekre nyilvánosan, általában a városok főterén, vagy legforgalmasabb helyén került sor. Ezeknek az úgynevezett autodaféknak a célja a bűntől való elrettentés volt, ugyanakkor az emberek kegyetlenségre hajló gyilkos indulatait levezetve borzalmas látványosságokká is váltak. Ezért fordulhatott például elő az, hogy egy város lakói csak azért vásároltak meg drága pénzen egy rablót, hogy azt a maguk szórakoztatására felnégyelhessék. A bíróságok az egyes bűnökre igyekeztek különböző halálnemeket kiszabni, például a pénzhamisítókat megfőzték, a házasságtörő nőket elevenen elásták, a hazaárulókat felnégyelték, a rágalmazókba pecsétet égettek, a gyilkosokat kerékbe törték vagy elevenen megnyúzták, az istenkáromlók és hamisan esküvők nyelvét kiszakították, a lázítóknak pedig levágták a kezét vagy a füleit. A büntetéseket sehol sem hajtották végre következetesen, hiszen mindebből mindenfajta logika hiányzott. Ha gyorsan akartak végezni az ítélkezők áldozataikkal, akkor többnyire felakasztották őket. Gyakori volt a nyakazás is, amikor pallossal, karddal, bárddal vagy nyaktilóval lemetszették a fejet a törzsről. Amikor szíjat hasítottak valakinek a hátából, akkor azt az eljárást követték, hogy az áldozat hátán a csuklyásizom szélességében párhuzamos metszést végeztek a bőrön egészen a deréktájig, majd egyetlen rántással letépték a bőrt. Az áldozat a bőrveszteséget és a fertőzést sohasem élte túl. Az elevenen való megnyúzás során gyakorlatilag a test minden részéről leszabdalták a bőrt. A kerékbetörés az agyonverés egyik formája volt, amikor az áldozatra addig zuhogtattak egy erre a célra való kereket, amíg minden porcikája össze nem tört. Ezt követően rákötözték a kerékre, és egy póznára tűzték, azért, hogy messziről is jól látható legyen. A kettőbe vagy négybe való hasítás az áldozat testének elevenen való széttépését jelentette. Végezték lovakkal és kötelek segítségével meghajlított fákkal is.
A felsorolt eljárások korántsem tekinthetők teljesnek, ám már ezek is elegendő bizonyságául szolgálnak annak illusztrálására, hogy Drakula kegyetlen tetteit egyáltalán ne tekintsük különösebben kirívónak a középkori Európában. Némelyik módszere lehet, hogy valamivel borzalmasabb volt a korabeli állapotokhoz képest, de ennek a méricskélésnek igazából nincsen semmi értelme.
Bejegyezte: von Birken
|
