Bűnös szenvedély és önmegtartóztatás, küzdelem és fájdalmas lemondás
kísérte a szerelem ösvényein. Szeretett és viszontszerették, az igazi
boldogságra mégis évtizedekig kellett várnia. Egy olyan században,
amelyben a csalódás kordivat volt.
1836 február 4-én az esti órákban főurakból álló kisebb csoport
gyülekezett Budán, a Krisztinavárosi templom előtt. A vőlegény
meggyszínű, drágakövekkel kivarrt díszmagyarjában türelmesen várakozott,
hogy asszonyát végre az oltár elé vezesse. Az ara gyöngyfűzős ruhában
érkezett, kecses nyakában briliánskereszt függött. A gyertyák fényében
méltóságteljesen vonult a vágyott boldogság felé a menyasszony, gróf
Zichy Károly özvegye, Seilern Crescence és Széchenyi István. Botrány a javából Huszonkét
évvel korábban, egy hűvös novemberi estén Széchenyi gróf izgatottan
jegyezte fel Naplójába: „November 3-án este 8 órakor olyasmi történt
velem, aminek rámnézve mindenképp szomorú következménnyel kell járnia -
de az is lehetséges -, hogy csupán emiatt fogom egyszer főbe lőni magam
(...)." A fiatal, izmos ifjú ugyanis - aki addig parfümillatú
szalonokban, szivarfüstös bordélyokban ismerte meg az érzéki
gyönyöröket - szerelemre lobbant a szép Caroline Meade grófné iránt. Az
asszony a bécsi társaság kedvence, egy kétéves kisfiú édesanyja, és nem
mellesleg Széchenyi bátyjának, Pálnak a felesége volt. Hogy mi történt
azon a novemberi estén Széchenyi és bájos sógornője között, örökre
titok marad, de annyi bizonyos, hogy Széchenyi elkottyantott
megjegyzéseivel hírbe hozta az asszonyt, a róluk szóló pletyka a főúri
szalonok kedvelt beszédtémája lett. A reménytelen szerelmi
bánatra gyógyír csakis egy komoly diplomáciai megbízatás lehetett -
talján földre. A hangulatában ingatag gróf zaklatottan vágott neki az
útnak, amelytől sebei gyógyulását remélte. Mindhiába. Mert részt vett
ugyan a nápolyi arisztokrácia pompás fogadásain, ahol könnyű kalandba
bonyolódott az olasz társaság egyik hölgytagjával, de a fejéből sehogy
sem tudta kiverni Caroline-t. „Élj boldogul, szerelmesem (...) Szerettem
és szerelmem bűn volt" - jegyezte fel Naplójába. Az asszony sem
könnyítette meg Széchenyi helyzetét, mert annak ellenére, hogy tudott a
gróf olasz hódításáról, számos levelet írt a férfinak, és türelmetlenül
várta a viszontlátást. Amikor a nagy utazó visszatért Bécsbe, Caroline
kérésére találkoztak, ám az asszony feldúltan, búcsú nélkül távozott a
helyszínről. Néhány héttel később Széchenyi vadászatot készített elő
cenki kastélyába, ahová meghívta bátyját és sógornőjét is. A házaspár
számára kényelmes hálószobát rendeztetett be, ám a vadászat napján -
hosszú lelki vívódás után - ő tűnt el hoppon maradt vendégei elől. Az
elmaradt viszontlátás után méltán írta neki Caroline: Te
csakugyan fura ember vagy, kedves Stepherl. Engem gonosznak és Isten
tudja, minek nevezni, amikor innen elmész. (...) Nagyon haragszom rád,
gyűlöletes ember (...)." De Széchenyi már nem akarta látni az asszonyt.
Nem volt ereje vállalni egykori rokonszenvét. A bűnként megélt
szerelmet - amelynek emléke aztán egész életén át elkísérte, és soha nem
hagyta nyugodni - Hunyady Gabriella grófné oldalán kívánta feledni,
akit a kortársak csak „ördögi szépségnek" neveztek, és aki után egészen
Itáliáig kocsizott. Tette mindezt annak ellenére, hogy a grófné már
férjnél volt, és példásan megfelelve a kor erkölcsi elvárásainak,
elhárította a férfi szenvedélyes közeledését. Kalandor vagy férjjelölt? Széchenyi
gróf a beteljesületlen szerelem után fontos elhatározásra jutott:
felhagy korábbi szabad életével, és megházasodik. Élénken élt
emlékezetében édesanyja jóslata, aki gyermekkorában azt jövendölte neki,
hogy soha nem fog megnősülni. Választottjáról sokáig mélyen
hallgatott. A titokzatos kedves ugyanis nem volt más, mint a szép Selina
Meade, első nagy szerelmének, Caroline-nak a húga. Valahányszor látta,
mindig fájdalmat érzett, mintha a lány lenne az egyetlen, akit neki
szánt a sors, de mégsem lehet az övé soha. A gróf baljós
érzései nem voltak alaptalanok. Hiszen a frigyről a lány gyámja,
Lichnowsky hercegné hallani sem akart. Széchenyi hát újra útra kelt,
búcsút intve az elegáns Bécsnek, a városnak, ahol a legjobb társaság
befogadta a soraiba, ám ahol meghiúsultak házassági tervei. Hiába
teltek el hosszú hónapok kalandos keleti utazással, hazatérése után
Selina gyámja továbbra is hajthatatlan volt: a Lichnowsky-palotában
elutasították házassági ajánlatát. Tudomásul kellett vennie, hogy a szeszélyes bécsi társaság szemében rossz hírét keltette a „bűnös" Caroline-szerelem. A
csalódott férfi azonban nem csak a hercegné véleménye miatt látta
meghiúsulni házassági tervét. Selina nővérének, Caroline-nak az
ellenséges hozzáállása is közrejátszhatott az áhított frigy
meghiúsulásában. „(...) mindig élt bennem a csendes sejtelem, hogy
Caroline tiltakozása miatt Selinát soha nem veszem nőül, hogy az a nő,
akinek a nevét oly régóta a karomon viselem (ez Selina), félreértésből
sohasem lesz az enyém, és a jövőben is kalandos, nyugtalan életet kell
folytatnom" - jegyezte fel keserűen Naplójába. Később, amikor
megtudta, hogy Selina egy ezredeshez ment feleségül, gyötrődve
parancsolt saját magára: „Kiheverni!" De vajon ilyen sebet kiheverhet-e
az ember? Minden bizonnyal, de Széchenyinek a meghiúsult frigynél is
nagyobb fájdalmat okozott az, hogy több hónappal a balul elsült
leánykérés után hírt kapott első nagy szerelme, Caroline Meade
haláláról. Az asszony tüdőbeteg volt, és egy fárasztó lovaglás után
tüdővérzés okozta a tragédiát. „Túlélem-e Caroline elvesztését?
Lesz-e valaha egyetlen boldog órám? (...)" - tépelődött a gróf, nem
sejtve, hogy a sors újabb fájdalmas, beteljesületlen szerelmet tartogat
számára.
|