képező megismerésben felolvadva, mindig az éppen jelenvalóvá váló szimbólum valóságában él. Nem emlékszik a már tovatűnt szimbólumokra. Nem is emlékezhetik, hiszen minden emlékezés a múlttal kellene, hogy kapcsolatos legyen; dhyána állapota pedig csupán a jelen. Nem látja, hogy mi van a szimbólumok előtt és hogy mi van mögöttük. Nincs tudomása tehát még arról sem, hogy a hernyó ösztönvilágát voltaképpen a saját, egyéni ösztönvilágán belül találta meg! Minthogy szemlélete egyetlen irányhoz van rögzítve, valóban nem tekintheti át a szimbólumok összefüggő, egész tartományát. Nem ismerheti fel ilyenformán azt a tényt, hogy minden megfigyelt szimbólum valójában a saját, egyéni ösztönvilágába tartozik. Nem az egész ösztönvilágát tapasztalja, hanem annak csak egyetlen, folyamatos szamszkára-áramlását. A szimbólumok átélésében elért megismerése azonban – a maga nemében – tökéletes. Merőben különbözik ez a megismerés minden másfajta megismeréstől. Mert más a célja, az értelme, és mások a tárgyai is, mint a tudatban végbemenő megismerésé, akár az ébrenlét, akár az álom folyamán. Ha ébren volna a tanítvány, nem figyelhetné meg egyszerre például a hernyónak valamennyi oldalát, nem tapasztalhatná egyszerre a külsejét meg a belsejét is, nem élhetné át a hernyó sajátos tapasztalatait, és sohasem figyelhetné meg a külvilág tükörképét a hernyó szemléletében, stb. Mindez azonban lehetséges, sőt természetes is dhyána állapotában, a szimbólum-valóságok közvetlen átélése folyamán, amely független az anyagvilágbeli tér fogalmától. Ha ébren volna a tanítvány, meg kellene várnia, mivé fejlődik a hernyó, hogy megfigyelhesse változásait, átalakulását. Mindaddig nem tapasztalhatná a pillangót, amíg a hernyó át nem alakult azzá, de amikor már a pillangót látná maga előtt, akkor csupán a pillangót tapasztalhatná, a hernyó jelenléte nélkül. Dhyána állapotában viszont – függetlenül az idő fogalmától – a hernyó és a pillangó valóságát egyszerre élheti át. Mintegy „belülről” szemlélvén a hernyót: abból az ösztönvilágból, amely létrehozza a hernyó valamennyi megnyilvánulását, amelyben tehát egyaránt benne rejlik a hernyó valamennyi – tényleges és lehetséges – megnyilvánulásának a lényege. Ha pedig álmában látná a hernyót, akkor is csak ugyanazok a benyomás-elemek állnának össze tudatában – megalkotva az álombeli hernyót, mint megfigyelhető tárgyat –, amely benyomás-elemek az ébrenlét folyamán a hernyó látszat-valóságát képviselik a tudatbeli szemlélete számára. Mert az álombeli észleletek is a tudatban zajlanak le, éppúgy mint az ébrenlét észleletei. Mint ahogy minden következtetés is a tudatban megy végbe, és ahogy csupán a tudat funkciója vehet tudomást a hallott és olvasott tapasztalatokról is, vagyis mások tanúságtételeiről. A közvetlen megismerés ezzel szemben – dhyána állapotában – merőben más, mint akár az anyagvilágbeli tapasztalás, akár a következtetés, akár pedig a tanúságtételek révén szerzett megismerés és tudás. A dhyána-teli szemlélet – közvetlen megismerés – megvalósítása azonban, éppen ezért, rendkívül nehéz feladat, még a tapasztalt tanítvány számára is. Mert ha a tanítvány nem ápolja elméjében azt a határozott törekvést, mely egyrészt a megnyilvánulás határvonalának az elérésére, másrészt a határvonalon való huzamosabb megmaradására irányul, továbbá, ha nem valósítja meg önmagában – legalább pillanatnyilag – a teljes vágytalanságot, akkor a megszokásban és a vágyakban kifejezésre jutó tendenciák hatóképesek maradnak elméje mélyén! Ha tehát megszünteti is a megnyilvánuló gondolkozását, nem alakulhat ki annak helyében dhyána állapota, hanem továbbra is végbemennek elméjének szubtilis funkciói, melyek – minthogy kicsúsztak az öntudat fennhatósága alól – már meg nem fékezhetők, meg nem szüntethetők. Ezek a funkciók – a gondolkozás megszüntetése után – a maguk sajátos pályáin zajlanak le, mind több és több örvénylés csatlakozik hozzájuk, végül pedig magukkal ragadják a tudat benyomás-egységeit és álomtörténéseket hoznak létre az elme területén. Megteremtik ilyenformán az álom külvilágát, és ugyanakkor arra kényszerítik az öntudatot, hogy lebillenjen a megnyilvánulás határvonaláról ez álom-külvilág súlypontja felé. Dhyána állapota helyett tehát az alvás állapota alakul ki az elmében. Az álom pedig sohasem vezet a közvetlen megismeréshez, hanem csak illúziókat varázsol a szemlélet bolyongó sugár-kévéjébe. Az álmodás ez esetben nem egyéb, mint célt tévesztett visszatérés az anyagvilágba. Ha pedig a tanítvány meg tudja rögzíteni ugyan öntudatát a megnyilvánulás határvonalán, gondolkozásának összpontosítása azonban nem volt tökéletes – és így szemlélete nem egyetlen célpont felé, nem egyetlen pontra irányul, hanem a szubtilis átélések akármelyikére, sőt valamennyi belső átélésre – akkor az elvont gondolkozás megszüntetésekor, dháraná kialakulásának a pillanatában nem az ösztönvilág tiszta szimbólumait éli át, hanem az altudat rémeivel áll szemközt. Ez esetben mindaz, amit a karakter mint a „tudat küszöbe” valaha elfojtott, előtérbe léphet az altudatból. Fennálló feszültségek, a maguk elementáris erejével és elviselhetetlen „borzalmasságával” átélések sorozatához vezetnek, árnyékot vetve a tanítvány öntudatára és felforgatva egész elmeéletét. Illúziók és tévedések, másrészt pedig idegrendszeri és elmebeli zavarok lehetnek tehát a következményei az elmélyedés minden korai, kellőképpen meg nem alapozott kísérletének. A tanítványnak ezért csak megfelelő és alapos előkészületek után szabad hozzáfognia az elmélyedés gyakorlásához. Egyrészt a teljes vágytalanságot kell megvalósítania, másrészt meg kell tanulnia elméjében a szemlélet irányának a tökéletes megrögzítését. Ha nem tesz eleget – teljes mértékben – e két feltételnek, akkor dhyána állapotának az elérése helyett: tévedések és illúziók hálójába keveredik, mely hosszú időre ismét az anyagvilághoz köti és meghosszabbítja szenvedéseit. Ha helytelenül, vagy elhamarkodottan fog hozzá a tanítvány az elmélyedés kísérletéhez, akkor ezáltal természetszerűleg elzárja önmaga előtt a megismerés kapuját, melyet annál nehezebb újra kinyitni, minél hevesebben és minél rendszertelenebbül ostromolja az ember. Meg kell tanulnia továbbá, hogy a dhyána állapotabeli megismerést minden körülmények között megkülönböztesse az álom jelenségeitől és az álombeli tapasztalatoktól. Erre a megkülönböztetésre pedig csak a háromféle alakulás (parináma) ismeretének a birtokában lehet képes. Valahányszor felismeri ugyanis a háromféle alakulás együttállását és együttvalóságát, mely mindenkor az anyagvilágra vall, akkor egyúttal azt is tudja, hogy az ébrenlét, vagy az álmok világában él pillanatnyilag. Ha azonban a háromféle alakulás közül csak kettő, illetőleg csupán egyik van jelen abban a világban, amelyet tapasztal akkor ennek a ténynek a felismeréséből egyben meggyőződhetik arról is, hogy tapasztalatai kívül esnek az anyagvilág körén, vagyis hogy azok valóban az elmélyedés egyes tagozatainak a körébe tartoznak. Az elmélyedés gyakorlata csak akkor helyes, ha az elvont gondolkozás teljes megszüntetése után a háromféle alakulás nem egyesül. Dháraná állapota: egyedül dharmikus-alakulás. Dhyána állapotát egymagában a jelleg-alakulás (a sorrend, az áramlás) jellemzi. A tényleges elmélyedésnek pedig – mint később látni fogjuk – csupán az állapot-alakulás a jellemzője. Az idegrendszer, az anyag tehetetlenségénél fogva, kezdetben természetszerűleg lázadozik a befelé-fordulásra, illetőleg az elmélyedésre irányuló törekvések ellen. Ha a tanítvány hibásan, helytelenül végzi gyakorlatait, akkor elősegíti és fokozza ezáltal az idegrendszer zavarait is. Ha azonban már valóban elérte és helyesen megvalósította elméjében dhyána állapotát, akkor az „örök jelenből” fakadó boldogság nyugalma a testet, a szerveket, az idegek rendszerét is áthatja és megnyugtatja, a Természet rendjének értelmében, erőt-adóan és jótékonyan. Az elmélyedés helyesen végrehajtott kísérlete és gyakorlata sohasem káros a szervezetre. Ellenkezőleg, a lehető legkedvezőbben befolyásolja a test vegetatív életét és természetszerű funkcióit. Mint ahogy az elmének is az „eszményi állapotát” valósítja meg. A yogi számára azonban, amikor elérte dhyánának tértől, időtől és okságtól független állapotát, elvész a logikusan összefüggő világ, az ébrenlét valósága, valamint hasonlóképpen az álmok külön világa is. E világokkal együtt elvész számára mindaz, ami tárgy és ami jelenség, mindaz, ami érzékelhető és ami elgondolható. Az elmélyedés gyakorlata során a yogi tehát voltaképpen a halál lényegét éli át. Nem marad fenn kapcsolata anyagi megnyilvánulásokkal; elveszíti személyiségét és belső énjét. Megnyilvánult énje valóban megszűnik: szemlélete beleolvad a szimbólumok áramlásába anélkül, hogy bármiféle világhoz tartozónak tarthatná magát. Minél többször ismétli meg az anyagvilágból való kiemelkedést – megvalósítva az elmélyedés gyakorlatában dháraná és dhyána fokozatát –, annál megszokottabbá válik számára tehát a halál fogalma. Annál jobban csökken ösztönvilága mélyén a halálfélelem, valamint avval együtt az életösztön is. Mindinkább kiküszöbölődik ilyenformán életéből a legerősebb ösztön, mely az anyagvilághoz köti, a legnagyobb akadály, mely megnehezíti az elmélyedést. Egyre könnyebben és egyre tökéletesebben tudja átélni tehát dhyána állapotát. Minél mélyebben sikerül belemerülnie azonban a szamszkárák áramlásának személytelenné vált, belső szemléletébe, annál feljebb emelkedik öntudatának „tüze és ereje” a csakrák közömbös tengelyének vonalán, minthogy egyre fogynak azok az akadályok, amelyek visszatarthatnák öntudatát az emelkedésben. Amikor pedig az öntudat felszálló kígyó-ereje már kiemelkedett az altudat köréből és eléri az énségi-szikra területét, akkor a yogi természetszerűleg újra ráeszmél egyéni mivoltára, a lét érzetére, akármennyire is személytelen az az én-tudat, amely kibontakozik ekkor a szemlélete középpontjában. Az énségi-szikrában tudatossá váló ÉN tökéletesen független az anyagvilágtól. Ez az én-tudat mégis elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa dhyána állapotát! Mert az elme egységes beállítottságánál fogva – az ösztönvilág egyirányú tendenciái révén – ez az „én” máris a szimbólumok áramlásának a megállítására törekszik: ugyanúgy, mint ahogy a yogi anyagvilágbeli-énje is az elme megnyilvánulásainak a teljes megfékezésére törekedett, amikor a gondolatok összpontosítását és az elme megrögzítését hajtotta végre az elmélyedésre irányuló gyakorlat kezdetén. A yogi személytelen „énje” – a létérzet szubtilis bázisára támaszkodva – önkényesen megállítja ilyenformán a szamszkárák folyamatos áramlását a szemlélet gyújtópontjában. Voltaképpen nem is az áramlás megállapítása ez, hanem a szemlélet megrögzítése egyetlen szamszkárában. Egyetlenegy szamszkára mintegy kiemelkedik ekkor a többi sorából és mint a megismerő-megfigyelés célja – egymagában ragyog. Háttérbe szorul mellette a megszűnt áramlás valamennyi egyéb szamszkárája – mindazok, amelyek már tovahaladtak volt az áramlás folyamán, valamint azok is, amelyek a kiemelkedő szimbólumot kellett volna, hogy kövessék a sorrendi alakulásban. Egyetlen szimbólumnak a jelen egész terét betöltő kimagasodásra pedig, párhuzamosan a többi szimbólumnak a megfelelő háttérbe-merülésével, illetőleg tovatűnésével valójában: állapot-alakulás. Egyedül az állapot-alakulásnak ebből az egymagában álló tényéből ismerheti fel a yogi, hogy elérte a tényleges elmélyedés – szamádhi – különlegesen magasrendű állapotát. Mert ugyanakkor a megfigyelés a maga mivoltában már meg is szűnik; teljes mértékben beleolvad a megfigyelt szimbólumba, ez pedig olyannyira betölti az öntudat egész világát, hogy semmi másnak, még a megfigyelő személytelen én önállóságának sem marad helye mellette. Mind a megismerő, mind a megismerés, mind pedig a megismerésnek a tárgya – tökéletesen eggyéválik szamádhi állapotában. A megszűnt, áramlásból kiemelkedő szimbólum – mint: a szemlélet egyedüli tárgya – magában foglalja ekkor az egész szemléletet, éppúgy, mint magát a szemlélőt is! Nincs más valóság immár, mint ez az egyetlen, meg nem nyilvánuló szimbólum, mely ilyenformán mintegy a Természet egész világává növekedett. A személytelen én – független lévén az elmétől – a maga teljes mivoltában benne rejlik ebben a szimbólumban: az egyéni középpont pedig eggyéválik a szimbólum középpontjával. Nincs yogi és nincs külvilág ekkor, nincs megkülönböztető én és nincs megfigyelhető belső világ, hanem csak egyetlen szimbólum áll kapcsolatban a Lélekkel, – a Természet helyén. Mégpedig az a szimbólum, amelyre a megrögzített megismerés – az elmélyedés kezdetén, a gondolkozás összpontosításakor – irányult. Ebben áll szamádhi – a tényleges elmélyedés –, mely akkor valósul meg dhyána állapotát követően, amikor a szamszkára-áramlásra jellemző jelleg-alakulást: az állapot-alakulás váltja fel. Végtelenül sok szamszkára közül egyetlenegy képezi ekkor a megismerés egész terét. Minél mélyebb, minél tökéletesebb tehát az elmélyedés, annál kevesebbre terjed ki, sőt végső fokán, a „lehető legkevesebbet” öleli fel a Természet valóságai közül. A megismerés körét mintegy végtelenül leszűkíti. Maga a megismerés azonban – ebben a leszűkített körben – végtelenné válik! Hasonlatosképpen ahhoz a jelenséghez, melyet a mindennapi életben tapasztalunk, ha valamely tárgyat nagyítóüvegen, sőt mikroszkópon át nézünk és egyre fokozzuk a nagyítás mértékét. Mert minél erősebb a nagyítás, annál kisebb részletét látjuk a megfigyelt tárgynak, de a látott részlet ugyanakkor annál nagyobb kiterjedésűnek tűnik fel szemünkben, és maga a látás is annál mélyrehatóbb. A tényleges elmélyedés – szamádhi – már nem a hernyóra és nem a pillangóra irányul példánkban, nem is a hernyó, vagy a pillangó egyes részleteire, hanem csupán a hernyót és pillangót alkotó ösztönvilágnak egyetlen szamszkárájára. Végtelenül csekély része ez az ösztönvilágnak, a dhyána állapotbeli szamszkára-áramlásnak. Ezt az egyetlen szamszkárát – az anyagvilágban – a geometriai, terület-nélküli pont fogalmához hasonlíthatjuk mindössze. Akármilyen magasrendű állapotát is jelenti tehát szamádhi a megismerésnek – amikor megvalósul, nemcsak hogy nem áll az egész Természet megismeréséből, hanem ellenkezőleg, csupán a Természet legkisebb részét, egyetlen pontját illeti. Ez a pont azonban végtelenné növekszik a maga nemében és ilyenformán a benne rejlő megismerés is végtelenné bővül. Ezen a tényen alapszik a yogának az az előírása, hogy az elmélyedő yoginak az elmélyedés egyes tagozatait – dháranát, dhyánát, és szamádhit – a megfelelő sorrendben, a helyes egymásutánban kell megvalósítania. Mert akkor a végbevitt elmélyedés teljes egyenes vonalúsága lehetővé teszi, hogy az elmélyülés lendülete ne torpanjon meg szamádhi állapotának a megvalósulásakor, hanem még magát az állapot-alakulást is tovább befolyásolja. Egy és ugyanarra a tárgyra kell, hogy irányuljon a gondolkozós összpontosításától kezdve az elme megrögzítése (dháraná), ezt követően a szamszkára-áramlásnak a folyamatos megismerő-megfigyelése (dhyána), majd a szamszkára-áramlás megállítása, megszüntetése, mely egyetlen szimbólumnak a kiemelkedésével, és e szimbólumnak a szemlélővel, valamint magával a szemlélet-erejével is, az eggyéválásával egyértelmű (szamádhi). A helyes sorrendben egymást követő dháraná, dhyána és szamádhi tagozataiból álló „teljes elmélyedést” a yoga szamyamának nevezi. A szamyamában benne rejlő, meg nem fékezett és irány-törésektől meg nem gátolt lendület ugyanis oda vezet, hogy a szamádhit betöltő egyetlen szimbólum – mint csúcspont – körül: áttekinthetővé válik a megállított szamszkára-áramlás valamennyi tovatűnt szimbóluma is – vagyis megismerhetővé válik az egész ösztönvilág – valamennyi benső összefüggésével! Mint ahogy a vándor, ha felért a legmagasabb hegycsúcsra, egyszerre látja maga körül az elhagyott és bejárni szándékozott tájat: a szamyamát helyesen gyakorló yogi is – a szamádhit követő megismerésben – egyszerre figyeli meg, egyszerre szemléli a szamszkára-áramlás letűnt és még fel nem merült szamszkáráit, egyféleképpen fogja fel a „a tovatűntet és a jelenvalót”. Ez az elme ekágrata – vagyis egyetlen csúcsban kifejezhető – alakulása: a tökéletes-megismerés (pradnyá). A megismerésnek az a határtalan – és mégis irányított – állapota, mely csupán szamyama megvalósítása révén érhető el, a teljes elmélyedésben. Szamádhi tehát – példánkban – a hernyó ösztönvilágának akármelyik legjelentéktelenebb szimbólumára irányul is: a szamyamából fakadó tökéletes-megismerés már a hernyó egész ösztönvilágára kiterjed, sőt, azon túl is, az elmélyedő yogi egész ösztönvilágára, melyben a fejlődés minden egyes fokának szimbólum-csoportjai megtalálhatók, az állatvilágon át az emberig... Valójában még ennél is többet ölel fel. Többet minden elképzelhető valóságnál. A tökéletes-megismerés az énségi-szikra – vagyis az „egyén” – tudatossá-válásával egyértelmű. És mint ahogy az anyagvilágban minden egyes tetszőleges pont felfogható az anyagvilág relatív középpontjaként, mint ilyen pedig magában rejti az egész anyagvilág lényegét – éppúgy a tökéletes-megismerés magvát képező egyetlen szamszkárában – a szamádhit betöltő szamszkára pontszerűségében – is benne rejlik voltaképpen az egész Természet lényege. A tökéletes-megismerésben a yogi tehát az egész Természetet szemléli! – Mégpedig abból a középpontból, melyet a szemlélet erejével és magával a szemlélővel is eggyévált szamszkára képez a meg-nem-nyilvánuló Természetben. Ebben a megismerésben a yogi nemcsak a személyiségének és belső-énjének a szimbólum-csoportjait, hanem még a személytelen, énségi-szikra-beli ÉNJÉT is megfigyelheti. Hiszen éppen azért alakulhat ki a tökéletes-megismerés szamádhi állapotában, mert a Lélek és a Természet kapcsolata nem az énben, de nem is az egyén egészében rejlik immár, hanem csupán egyetlenegy szamszkárában, amelyből nézve még az énségi-szikra területe is mintegy külvilágként áttekinthető. Az énségi-szikra mélyén – a háromféle alakulás lehetőségeiben – a yogi felismeri ekkor a fejlődés egész múltját és jövőjét. Hiszen minden szimbólum, amely a múltban valaha is megnyilvánulást hozott létre, megvan az énségi-szikra ösztönvilágában és így az erre vonatkozó szemléletében is. Mindazok a megnyilvánulások pedig, melyek a jövőt alkothatják, csupán a meglévő szimbólumokból fakadhatnak, a háromféle alakulás megfelelő együttállásakor. A tökéletes-megismerés szempontjából: a múlt és a jövő tehát egyaránt benne foglaltatik a jelenben. Az ösztönvilágban megvan – és fel is ismerhető az egyén minden egyes, a múltban valaha is kialakult énjének a jellegzetes szimbólum-csoportja, szimbólum-szövevénye. Mindezeknek a szamszkáráknak a közvetlen szemléletében a yogi tehát végigtekinthet összes előző születésein. De nemcsak összes énjeiről vesz tudomást, melyekkel valaha azonosította belső világát és öntudatát, hanem a szamszkárák különböző összefüggéseiben felismerheti egyben mindazokat a tapasztalatokat is, melyek ezeket az énjeit létrehozták és kialakították az egyes születései – életei – folyamán. Még a legcsekélyebb tapasztalatai is ott tükröződnek a tökéletes-megismerésben. Tapasztalatainak az összességében pedig megláthatja azt a minden egyes életének megfelelő tárgyi külvilágot is, melyből az egykorú benyomásai és érzékelései fakadtak. Minden én és minden megnyilvánulás emléke feltámad a tökéletes-megismerésben. Minthogy pedig az emlék: maga a szamszkára, azért a szamszkárák közvetlen szemléletében – az örök jelenben – voltaképpen maguk az egykori ének és életek támadnak fel, hiány nélkül és maradéktalanul. A tökéletes-megismerés a fejlődés legmagasabb fokával egyértelmű, a fejlődés végével, ahonnan tehát a fejlődésre visszatekintő szemléletben kialakult minden ítélet a „végső ítélet” jellegével bír. A megismerésnek ebben az állapotában már nem az ember, hanem a Lélek áll szemközt a Természet való mivoltával. A tökéletes-megismerés szamádhi állapotából fakad. Nem több annál, hanem ez állapotnak mintegy a beteljesülése. Szamádhit ezért a megismerés legmagasabb rendű állapotának kell tekintenünk a yoga útján, még ha akármennyire is leszűkíti a megismerés tulajdonképpeni körét egyetlen szamszkárára. Mert a végtelen kicsiny már valóban egyértelmű a végtelen naggyal, amikor megszűntek az összetettség korlátai.