Főoldal Profilom Regisztráció Kilépés Belépés
Üdvözöllek Vendég | RSS
Csütörtök
2017-11-23
7:14 PM
Hodildi Honlapja
Honlap-menü
A fejezet kategóriái
Meditáció [1]
Jóga [5]
Barátaink:
  • Ingyenes honlap létrehozása
  • uCoz közösségi fórum
  • Ingyenes online játékok
  • Oktatóvideók
  • A legjobb uCoz-os weboldalak
  • Mini-chat
    Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0
    Főoldal » Cikkek » Meditáció » Jóga

    Misztikus jóga 3.

    Nincs elérhetetlen szint a Természetben, nincs távolság és nincs titok – szamádhi beteljesült állapotában. A tökéletes-megismerésben pedig, a szemlélet eredeti irányának a teljes megrögzítettsége folytán, a yogi pontosan abból a szemszögből látja egész ösztönvilágát és a Természetet, amely szemszöget már az elmélyedés kezdetén elérni és megvalósítani kívánt, gondolatainak a megfelelő összpontosításával. Voltaképpen választ kap tehát mindazokra a ki nem mondott, de felvetődött kérdésekre, amelyekből – amelyek értelmében – elmélyedése kiindult kezdetben, az ébrenlét állapotából. A példánkban említett yogi, aki a hernyóra összpontosította gondolatait, öntudatlanul is a hernyó mivoltát, lényét, múltját és jövőjét kívánta megismerni. A tökéletes-megismerés világosságában megtudja tehát mindazt, amit tudni óhajtott ez irányban. De nemcsak megtudja, hanem átéli is a hernyót és a pillangót; mintha benne élne a hernyó arasznyi földi létében és átalakulásában. Közvetlen megismerésében nemcsak látja, hanem átéli is a pillangó formáját, szárnyainak és testének szín-hatásait, mozgását, testi érzéseit és érzéki életét. Érzi a pillangó tapasztalatait, felfogja benyomásait, látja és érzékeli a külvilágát, stb. Éppúgy, mint a hernyóét is. Amit átél, az: valóság. Nem képzelődés, nem álom, hanem a pillangó valóságos élete, amely lezajlott a múltban, vagy pedig a jövőben válik majd valóra. (Hiszen a múlt és a jövő egyaránt maga a jelen!) Látja és felfogja a pillangó egész ösztönvilágát, felismeri összes születéseit, egész fejlődését. Teljes áttekintéssel szemléli azt a mérhetetlen útvonalat, amelyen egyes újraszületései következtek a fejlődés során, míg elérték azt a fejlődési fokozatot, melyet mint pillangó képvisel a Természetben, a maga élőlényi mivoltában. Látja és átéli a pillangó egész sorsát. Minden szárnymozdulatát vele együtt teszi meg, vele száll virágról-virágra, vele élvezi a napfényt és vele szenvedi el az esőt, a vihart, a hideget. Még utolsó szerencsétlenségét is vele együtt éri meg, a külvilág fojtogató ránehezedését, bénító, gyilkos támadását, mely a pillangó halálát okozza. Látja az énségi-szikra visszahúzódását, de újabb kiterjedését is. Követi a megszűnt pillangót újabb életébe, újabb megnyilvánulásaiba, mintegy a végtelenségen át. Minden benyomás és minden cselekvés, akármilyen jelentéktelen is, feltárul tökéletes-megismerésében anélkül, hogy eltakarna valamit is abból, ami, akármely értelemben, mögötte van. Szamádhiban nincs „egyszerre” és nincs „egymásután”. Nincs tér, nincs idő és nincs oksági összefüggés; nem állnak fenn tehát a térnek, az időnek és a logikának a korlátai sem. Mint ahogy valamely drágakőnek kristálytiszta a belseje, és belülről nézve, minden parányi része egyképpen áttekinthető, mert egyik részecskéje sem takarja el a másikat és egyik sem akadályozza meg többi részének a meglátást, éppúgy „kristálytiszta” a szamádhi-beli tökéletes-megismerés is – a maga nemében. Nincs benne árnyék és akadály, egyik szimbólum nem fedi el a másik szimbólumot, a látás minden irányú és a végtelenbe ér, a látottak nem folynak össze és nem keltenek káprázatot, nem esnek egybe és nem zavarják a megismerést. Mégis minden együtt van benne, egymáson belül anélkül, hogy kisebbnek kellene lennie annak, ami beljebb van, és hogy bárhol is határa volna és lehetne a „még beljebb” fogalmának. Az áttekintésnek nincsenek korlátai, a megismerésben nincs sorrend, csak tiszta tudás van. E tudás azonban térre és időre is vonatkozik és felöleli a valaha végbement, meg a jövőben végbemenendő megnyilvánulások oksági láncolatát is. Mint tudás: felöleli a sorrendet, a nélkül, hogy magában a tudás tényében bármely szerepe volna a dolgok egymásutánjának. Az emberi ész nem foghatja fel a megismerésnek ezt a legmagasabb rendű állapotát. A yoga szubtilis valóságairól csak a yoga gyakorlata révén lehet meggyőződni. Szamádhi mivoltát csak a yogi értheti meg, aki tapasztalja. Csakis a tökéletes-megismerés világosságában válik felfoghatóvá magának a tökéletes-megismerésnek a mibenléte és fogalma. Mert a példánkban szereplő yogi valójában nemcsak a hernyó és a pillangó közös ösztönvilágát tekinti át, nemcsak a hernyóban megnyilvánuló egyén összes újraszületéseit látja, hanem a saját ösztönvilágát, saját énségi-szikráját is felismeri – a hernyónak ahhoz képest kisebb ösztönvilága körül –, mint magát a Természetet. Saját életeinek, saját újraszületéseinek mérhetetlenül hosszú sora is feltárul tehát a megismerésében – mind egészében, mind a legcsekélyebb részleteiben. Felismeri saját múltjában is a fejlődés hernyó-fokozatát, melyen keresztül haladt az egyre felsőbb fokozatú megnyilvánulások felé. Látja a benső összefüggést a hernyó és a saját énjei között. Látja minden egyes tapasztalatát, mely számtalan életében – valaha is – a külvilágban egy-egy hernyó-megnyilvánulásra vonatkozott. Tisztán látja és megérti, hogy a külvilág hernyóit mindenkor a belső-világából vetítette ki. Felismeri a hernyót az emberben, és az embert is a hernyóban. Felismeri saját egyéni-ösztönvilágában a hernyóéval közös ösztönöket, közös szimbólumokat, tisztán látván azok lényegének egységes mivoltát – minden élőlényben. Ugyanabban az értelemben tehát, mint ahogy a hernyó egész múltját és jövőjét is megismerte: megismeri Önmagát, valamint önmagán belül az egész megnyilvánult és meg-nem-nyilvánuló Természetet! „Tat tvam aszi” – ez te vagy! – jellemzi számára a Természet mindmegannyi körére kiható felismerésének a lényegét. Mindez a megismerés pedig nem vesz igénybe időt szamádhi állapotában. Nem fokozatosan és nem egyszerre valósul meg, hanem az időtől tökéletesen függetlenül. Az elmélyedő yogi, akinek teste – mintha aludnék – teljes érzéketlenségben és mozdulatlanságban pihen – csupán az anyagvilág szemszögéből nézve „tölt hosszabb, vagy rövidebb időt” az elmélyedés elrévült állapotában. A valóságban szamádhi: maga a pillanat és maga az örökkévalóság. Nincs időtartama. A tökéletes-megismerés azonban – minthogy minden szimbólumot magában foglal – az idő-múlás fogalmának a megismerésére is kiterjed, elvi határtalanságában. Ha a yogi az elmélyedés – szamyama – tárgyául a legkisebb időegységet, a pillanatot választja, illetőleg a pillanatok egymásutánja alkalmazza és irányítja elmélyedését: eljut az ún. megkülönböztető megismeréshez (vivekadzsam-dnyánam) melynek révén megkülönböztethet egymástól két-két egymásba folyó, egymásba olvadó pillanatot, valamint azok egész világát. Minden változik a Természetben. Két különböző pillanatban tehát semmi sem ugyanaz, még ha a két pillanat közvetlenül követi is egymást. Valamely tárgy, vagy jelenség, és a tárgyhoz, illetőleg jelenséghez tartozó világ: más az egyik pillanatban és más a másikban, még ha tökéletesen egyezőnek is látszik. Mindannak azonban, ami keletkezés, jelleg és helyzet szempontjából meg nem különböztethető, valóságos különbsége tisztán áll a yogi előtt e megkülönböztető-megismerésben. A pillanatok különálló totális rendszerekké válnak, mint a mozgófénykép egyes filmkockái, melyek mindegyikén megvan az egész kép, a maga minden legapróbb részletével. És mint ahogy a filmkockák is különválaszthatók, a yogi meg tudja különböztetni egyik pillanat világát a másik pillanat világától, mintha mindegyikben egy-egy különböző Természetet látna maga előtt. Valamely lefényképezett szoba például – az egymást követő filmkockákon – annyi szobává válik, ahány felvételt készítettünk róla. Az egyes felvételeket a mozgófénykép filmjein általában 1/24 másodpercnyi időköz választja el egymástól. Készíthetünk azonban ennél sűrűbben is felvételeket, mintegy a végtelenségig szaporítván azok számát egy-egy másodpercen belül. Minthogy két pillanat világa sohasem ugyanaz, a valóságban mindenkor annyi különböző szobáról szerzünk tudomást ilyenformán, ahány egymástól elválasztható képet nyerünk. A megkülönböztető megismerésben a Természet is annyi megkülönböztethető világgá szakad szét, ahány pillanatra terjed ki a yogi megismerése. E világok mindegyikében: minden megsokszorozódik. Valamennyi magában foglalja tehát az egész Természetet. Minthogy pedig a tökéletes-megismerésnek nincsenek határai, azért végtelenül sok, különböző világ áll együtt a yogi szemléletében. A pillanatokra – „a végtelenül kicsiny idő-egységekre és azok egymásutánjára” – irányuló elmélyedés voltaképpen kimeríti a matematikai differenciálás fogalmát is. Az így kialakuló megismerésben – a tökéletes megkülönböztetés révén – feltárul tehát: a Természetben végbemenő változások iránya és értelme. (Mint ahogy a matematikai differenciálással is, lényegében, valamely görbének az irányítását fejezzük ki, a görbe végtelenül kicsiny ív-töredékén belül.) A Természetben végbemenő változások minden iránya és értelme pedig valójában a Természet rendjét – a dharmát – juttatja kifejezésre. A megismertető megismerésben a yogi tehát a Természet rendjét ismeri meg közvetlenül! De ugyanakkor a Természet végtelen számú pillanatra tagozódva és mintegy az azokban megsokszorozódott világok tényében áll a megismerésében, differenciáltan – anélkül, hogy egyetlen egészként volna felfogható. A megkülönböztető megismerést, amikor már minden irányban beteljesült, önként követi tehát az összefogó, integráló, áthidaló-megismerés (táraka), mely mindezeket a világokat és pillanatokat egyesítve magában – és a különbségeket áthidalva – a Természet egészére és totális egységére vonatkozik. Az áthidaló-megismerést már nem érinti a természetbeli szintek és irányok különbözősége, nem befolyásolják a relatív nézőpontok, az egyéni megismerések, valamint a fejlődés sorrendje sem. Az áthidaló-megismerés – minden tárgyat és minden tárgykörülményt egyképpen felölelve – valamennyi énségi szikrára, valamennyi egyénre egyformán kiterjed – és valamennyi egyénnek minden tapasztalatára – egyetlen megismerésben feloldva a végtelen múltat és a végtelen jövőt, a magasságokat és a mélységeket, a Természetet. Az áthidaló-megismerésben: az örökkévalóság minden preexisztenciális, megnyilvánuló és lappangó tapasztalata egyesül tehát. Minthogy pedig a Természetet csupán a Lélek foghatja fel a tapasztalatok összességeként,3 azért az áthidaló-megismerés csak akkor valósulhat meg az elmélyedésben, amikor az öntudat – az énségi-szikrán is túl – már a Lélek csakrájába emelkedett fel. A Lélek szemszögéből nézve: a megnyilvánuló anyagvilág, a meg-nem-nyilvánuló Természet és az ősanyag egyképpen benne foglaltatik a tapasztalatok összességére vonatkozó megismerésben. A Lélek csakrájába emelkedett öntudat ezért az egyént (önmagát) és a végtelen számú egyének összességét – a minden különbséget áthidaló megismerésben – mint közös egységet tapasztalja. Egyben pedig felismeri az egyéni-lelkeknek mind egymással, mind az Egyetemes Lélekkel való azonosságát is, minthogy e legbensőbb megismerésben már valamennyi egyéni középpont az ABSZOLÚTUMBAN olvad egybe. Ez a legmagasabb rendű megismerés a gondolkozás fényében – az emberi ész számára – még megközelítőleg is felfoghatatlan valóság. Mert mérhetetlen magasságban lebeg, a földi, emberi fogalmak legfelső határán túl. Közelébe még az ihletett, szárnyaló képzelőerő sem tud elhatolni, hogy megsejtse való mivoltát. Mint ahogy a legnagyobb megerőltetéssel sem alkothatunk fogalmat egy számunkra ismeretlen oly színről, szín-féleségről, amelyet a földi élet folyamán sohasem tapasztalunk, éppúgy nem képzelhetjük el magunknak helyesen azt a fajta megismerést sem, amely kívül esik a tapasztalataink körén. Azt, hogy miben áll és mit jelent ez a megismerés, csak a yogi tudhatja, aki valóban elérte, tapasztalja. Az áthidaló-megismerés beteljesülésekor kundaliní – az öntudat „tüze és ereje” – a legfelső csakrába száll fel. Mondhatnók tehát úgy is, hogy az áthidaló-megismerés az öntudatot mintegy kimenti a Természetből – a relativitások köréből – és átmenti az ABSZOLÚTUMBA. (Táraka = megmentő megismerés.) „Legfelső csakra” pedig csak egyetlenegy van – a Természet középpontjában –, akárhány csakrarendszerből állónak tekintjük is a Természetet. Hiszen a Lélek csakrája minden egyénben közös, illetőleg valamennyi csakra-rendszerben azonosak. A legfelső csakrába emelkedett öntudat ilyenformán a Természetnek, az ősanyagnak is legbensőbb körében mintegy a középpontjában áll. „Általános egyéni-öntudatnak” is nevezhetnők ebben a legmagasabb rendű helyzetében, mert valamennyi énségi-szikrával – az egyének összességével – egyértelműen összefügg, sőt egyesül. Mindennek ellenére, mégis egyéni öntudat marad, mindaddig, míg be nem következik az elkülönülés – vagyis míg a Lélek és a Természet között létrejött eredendő kapcsolat meg nem szakad. A kapcsolat – az egyén – maga a lélegzés: prána kiáramlása az ABSZOLUTUMBÓL az anyagvilág felé. A lélegzés pedig cselekvéshez vezet, a tendenciáik megnyilatkozásaihoz. Így tehát az öntudat is, míg egyéni öntudatot képez: lélegzik, és e lélegzés következtében nemcsak „tudással”, hanem megfelelő „hatóképességgel” is kapcsolatos a Természetben. A „bölcsesség” mellett az „akarat” is egyik formája tehát a Lélek hatásának mindaddig, amíg az öntudat a „lét” körébe tartozik. A Természet hajlandóságainak ezért nemcsak a legtágabb körű megismerését, hanem a legtágabb körű irányítását is lehetővé teszi az elmélyedés – az öntudatnak a Lélek csarkrájába való emelkedése! Ha ebből a szempontból tanulmányozzuk a fejlődést, vagyis ha végigtekintünk az, öntudat kígyózó emelkedésének útvonalán, tisztán láthatjuk a kötött-akaratnak szabad-akarattá való kibontakozását, valamint e kibontakozásnak az egymást követő fokozatait is – a csakrák rendszerében. Azon a fokon, amikor tudatosan még mindössze a tudat befolyásolja a testet – a tudatnak az altudattól való függőségének a következtében – mindenkor a folyamatban lévő sors megnyilvánulásai vezérlik a tudatbeli akaratot, determinálják azt és szűk, anyagvilágbeli határok közé kényszerítik. Akkor a cselekvés anyagi és sorsszerű gátlásokba ütközik, és természetszerűleg csak egészen szűk körű lehet. Az öntudatnak az altudatba kell emelkednie ahhoz, hogy maga a tudat is befolyásolható legyen. E fokon az akarat már az egyéni-sorsból fakad, és így mind a megnyilvánuló, mind a lappangó sors lehetőségeit, egyképpen érinti! Akkor a tudat világában mindaz megvalósítható, aminek lehetősége összhangban áll az egyéni sorssal; tekintet nélkül arra a körülményre, hogy az akarat céljai időszerűek-e a folyó életben. Akkor az akarat – az egyéni-sors keretén belül – bárhonnan meríthet és bármit megnyilváníthat; mindössze az egyéni-sors határait nem lépheti túl. A legfelső csakrába emelkedett öntudat ezzel szemben, mely az ősanyag szintjén, a Természet középpontjában áll – a Lélek ható-ereje következtében: már nem az egész Természet felett, a Természet összes szintjein és összes lehetőségein uralkodik! Ez a legmagasabb rendű öntudati állapot – az áthidaló-megismerés – már egyértelmű a mindentudással és ennélfogva a mindenhatósággal is – a megismerésnek és a szabad-akaratnak gátlásoktól mentes és a végtelenbe való kiterjedésével, kibontakozásával. Hiszen az öntudat, mely mindentudásában felismeri a Természet preexisztenciális és lappangó összes lehetőségeit: természetszerűleg válik mindenhatóvá. Nemcsak az anyagvilágbeli kötöttségek fölé emelkedett, hanem az ősanyagban rejlő lehetőségek köre fölé is. Így tehát nem csupán a cselekvés korlátai közül szabadult fel, hanem teremteni is képes: szabadon rendelkezik a Természet preexisztenciális szamszkáráival, melyek még sohasem nyilvánultak meg az anyagvilágban. A yogi, aki elérte az elmélyedés legvégső fokozatát, mindent megtehet és megteremthet maga körül: újonnan alkothatja a Természet valamennyi elemét, törvényét és megnyilatkozását.4 Ha a yogi elmélyedésének az volt az eredeti célja, amikor gyakorlat a gondolkozás összpontosításakor az ébrenlét állapotából kiindult, hogy valamely soha nem létezett megnyilvánulást „teremtsen”, akkor – elérvén az öntudatnak a Lélek csakrájába való emelkedését – az elme eredeti beállítottságának teljes megrögzítettsége folytán, valamint a mindenható-képesség kibontakozása révén, e szándéka természetszerűleg megvalósul. A csodatevésnek, a teremtésnek minden tényében azonban ilyenformán személyi vonatkozások rejlenek. Minden személyi vonatkozás pedig akadálya a felszabadulásnak, az elkülönülésnek. A yogi tehát, aki a teljes személytelenség megvalósítására törekszik: a teremtő-képességet mindössze eléri, de sohasem használja fel, nem alkalmazza.

    Kategória: Jóga | Hozzáadta:: Hodildi (2012-04-25)
    Megtekintések száma: 127 | Helyezés: 0.0/0
    Összes hozzászólás: 0
    Név *:
    Email *:
    Kód *:
    Belépés
    Kosár
    A kosarad üres
    Keresés
    Barátaink:
  • Ingyenes honlap létrehozása
  • uCoz közösségi fórum
  • Ingyenes online játékok
  • Oktatóvideók
  • A legjobb uCoz-os weboldalak

  •  Copyright MyCorp © 2017
    Ingyenes honlap létrehozása с uCoz