A rádzsa-yoga szempontjából a lélegzés-szabályozás csak egyszerű eszközt, előkészítő eljárást jelent – a yoga negyedik tagozatát – melynek célja nem az állandó érvényesülés biztosítása, hanem egyedül az akadályok kiküszöbölése a yoga ösvényéről, az elmélyedés megvalósításának útjából. Minden önös érdek és az azokból fakadó életművészet gyakorlása csak hátráltatná a rádzsa-yogit a célja elérésében. A yoginak tudnia kell, hogy az ember még akkor is érdekből cselekszik, tehát helytelenül, ha nem is törekszik éppen jelentős sikerekre, hanem mindössze a sorsát igyekszik javítani, távol tartván magától a rosszat, a bajt, megakadályozván minden veszteséget, mely a külvilágban érheti. A rádzsa-yogi ezért még ebben az értelemben sem használja fel soha a yoga terén szerzett tudását és képességeit. Számára a lélegzés-szabályozás nem az életnek, hanem ellenkezőleg, éppen a léthez-kötöttség megszüntetésének az eszköze lehet csupán. A kétféle lüktetés határvonalán keresi és találja meg a közömbösséget. Minthogy pedig a közömbösség nem életuntság, ezért a rádzsa-yoga mindent szívesen vesz, ami éri, akár jó, akár rossz az, akár kedvező értelemben befolyásolja énjének a külvilággal való kapcsolatát, akár kedvezőtlenül. Minden törekvésével csupán a kundaliní-erőpárt – öntudatának „tüzét és erejét”1 igyekszik följebb és följebb emelni, tudata és belső-énje területe fölé. Ameddig ébren van, addig az ébrenlét világához igyekszik alkalmazkodni, amikor pedig alszik, az álom-világhoz. Befelé-fordulásának gyakorlatában azonban, az ébrenlét és álom határvonalán, mindkét világot maga mögött hagyja, megvalósítva öntudata kiemelkedését a Természet valamennyi megnyilvánulásának köréből. Amikor felszálló öntudata elhagyja a tudat területét, akkor megszűnik minden kapcsolata az érzékeivel, illetőleg érző- és cselekvő-képességeivel. Ezáltal eléri és megvalósítja a yoga ötödik tagozatát (pratjáhára). A belső-én szintjén álló öntudatának azonban még akkor is fennmarad a gondolkozó-készséggel való kapcsolata, minthogy a gondolkozó-készség nemcsak a tudatnak, hanem a belső-én csakrájának is egyik tényezője. A gondolkozó-készséggel való kapcsolat csupán akkor szűnik meg, amikor a felszálló öntudat már a belső-én csakráját is elhagyja. (E ponton éri el az öntudat az altudat területét.) Az elmélyedés első fázisában négy lépéssel érhető el, hogy az öntudat egyrészt elszakadjon a gondolkozó-készségtől, másrészt a karakter tényezőjétől is függetlenné váljon, és így az altudat középpontjában – a megnyilvánulás határvonalán – állapodjék meg, szusummá tengelyében. Az első lépés: a képességek megnyilvánulásaitól függetlenné vált, összpontosított gondolkozás megvalósítása (a). A második: e gondolkozás megszüntetése (b). A karakter ekkor már csupán az altudat területén nyilatkozik meg; ilyenformán azonban még létrehozza a pusztán elvont fogalmak körében végbemenő kombinációkat, melyek a gondolkozó-készségben még megindítják az elvont gondolkozást (c). Az utolsó lépés: ennek az elvont gondolkozásnak is a megszüntetése (d), mely egyértelmű a karakternek is – mint tényezőnek – a teljes közömbösítésével. Ekképpen emeli fel az elmélyedés az öntudatot: a megnyilvánulás határvonalára. Megvalósítván a kundaliní-erőnek ugyanazt az emelkedését, melyet a puszta lélegzés-szabályozás is végbevihet, helyesebben: lehetővé tehet az elme területén. A lényeges különbség a kétféle eljárás eredménye között abban áll, hogy az elmélyedés első fázisa – dháraná – a gondolkozás kezdeti összpontosítása révén, az elme beállítottságát bizonyos meghatározott irányban rögzítve, mintegy irányt szab az elmélyedés során végbemenő szubtilis tapasztalatoknak is, míg ezzel szemben a puszta lélegzés-szabályozás – mindössze idá és pingalá lüktetésének a közömbösítése révén – az elme valójában „rendezetlen” területeire emeli fel az öntudatot. Míg tehát dháraná – vagyis a tulajdonképpeni elmélyedés első fázisa – mindenkor valamely meghatározott rendű, szubtilis belső megismeréshez vezet, addig a pusztán lélegzés-szabályozással felemelt öntudat – idá és pingalá középvonalán – lehetséges, hogy csupán az álomtalan mély-alvás állapotát éri el. Az álomnélküli mély-alvás ugyancsak az ébrenlét és álom határvonalán megvalósuló harmadik állapot (szusupti): éppúgy, mint az az állapot, amelyhez dháraná gyakorlata vezet. A rendezetlen elmében azonban, melyet nem készített elő az elmélyedés első tagozata, olyan végtelen irányú és mintegy szétszórt megismerés állhat elő, melyet az öntudat, amikor visszasüllyed a tudat területére, még nyomaiban sem tud magával hozni és átvetíteni a tudatba. Ilyen esetben a „harmadik állapot” (szusumná vonalán) az álomtalan-alvás állapotának tűnik fel, emberi szempontból nézve. Valójában az álomnélküli mély-alvás is a legmagasabb rendű elmebeli állapot. A legmagasabb fokú tényleges megismerést azonban csakis a befelé-fordulás, illetőleg az elmélyedés megfelelő gyakorlata hozhatja meg! Mert a lélegzés-szabályozás megvalósíthatja ugyan az öntudat fölemelkedését a csakrák tengelyében, de már a tökéletes-megismerés kibontakozása, valamint a Természet áthidaló-megismerése stb., sohasem jöhet létre az elmélyedés előzetes megvalósulása nélkül! Látni fogjuk, hogy a királyi-yoga útja valóban az elmélyedés egyes tagozatain át kell, hogy vezessen – a megismerés végső fokához – az abszolút tudáshoz. Az elmélyedés három tagozatának a tényleges megvalósításához azonban nem elegendők pusztán technikai vonatkozású ismeretek, hanem feltétlenül szükségünk van a háromféle alakulás (parináma) alapos ismeretére is, megértvén, hogy éppen ezek az alakulások jellemzik az egyes állapotokat és tagozatokat az elmélyedés terén. Különben sohasem tudnánk tájékozódni a földhöz-kötött ember számára tökéletesen idegenszerű tapasztalatok között, föl sem ismernők azokat, és főként nem volna mire támaszkodnunk, hogy öntudatunkat biztonsággal megtarthassuk egy-egy elért, szokatlanul magas szinten. Semmiféle befelé-fordulási kísérlet sem vezethet a tényleges elmélyedéshez mindaddig, amíg meg nem értjük és át nem tekintjük e háromféle alakulásnak az elmélyedés három tagozatával való kapcsolatát. Mindazok az utasítások tehát, melyeket eddig adtunk, vagy melyeket a yoga irodalma nyújt általában az elmélyedés gyakorlatát illetőleg, csak akkor válnak felhasználhatóvá és teljessé, amikor kiegészítjük azokat a három alakulásra vonatkozó gyakorlati ismereteinkkel. Fel kell ismernünk, hogy dháraná állapotának a dharmikus alakulás, dhyánáénak a jelleg alakulás, szamádhi, vagyis a tulajdonképpeni elmélyedés állapotának pedig az állapot alakulás a jellemzője!2 Mindezt legegyszerűbben úgy világíthatjuk meg, ha gyakorlati példák keretében mutatjuk be a megfelelő összefüggéseket és magát az elmélyedést. Feltéve, hogy a tanítvány már begyakorolta és megvalósította életében a yoga első öt tagozatát – a tilalmak, a követelmények megtartásának, a helyes ülésmód elsajátításának, a lélegzés-szabályozásnak és az érzékeknek (a képességeknek) a külvilágtól való függetlenítésének az öt tagozatát – ezúttal mindjárt ott kezdhetjük a tanítvány tapasztalatainak az ismertetését, amikor az elmélyedés első fázisát, dháranát igyekszik megvalósítani elméjében. Tegyük fel, hogy e célból, megnyugtatva testét és lélegzetvételét, keresztbetett, maga alá húzott lábbal ül a földön, kiegyenesített gerinccel, hátával egy fatörzsnek támaszkodva, térdein pihentetve két kezét. Tekintete, szem-magasságban, a szemközti fa durva kérgén pihent meg. Egészen jelentéktelen, közönséges tárgyat óhajt választani elmélyedése tárgyául. Arra a fakéregre gondol, amelyet maga előtt lát, aztán amint észreveszi, hogy egy hernyó kúszik fel a fán, a hernyóra összpontosítja egész figyelmét és gondolatait. Egyelőre megfigyeli, színét, mozgását, alakját, vagyis mindazt, amit láthat, tapasztalhat rajta, azután behunyja szemét és maga elé idézi képzeletében a hernyó képét, olyan élénken és olyan tisztán, hogy valósággal még összetekeredő testének puhaságát is érzi, tapintja, és nemcsak látási benyomásaival fogja fel. Egyetlen olyan gondolatot sem enged felmerülni tudatában, mely nem a hernyóra vonatkozik. Közelről szemléli, tenyerére veszi és mintegy megforgatja maga előtt, – gondolatban. Megfeledkezik minden egyébről, mintha a hernyó volna az egyetlen valóság, az egyetlen észlelhető és tapasztalható tárgy a külvilágban. Valamennyi benyomása, mely a tudatában támad, a hernyót varázsolja az érzékei elé, oly tökéletesen és oly nagy elevenséggel, hogy a tarka színű, lassan mozgó puha test lassanként betölti tudatának az egész világát. Minden benyomása a hernyóban él, minden gondolata a hernyó mivoltából indul ki és abba is tér vissza. Szavak kísérik a gondolkozását, mint ahogy a tárgyi külvilágban is az ember minden tapasztalatát rendszerint a belső, hangtalan beszéd festi alá. De valójában nem érzékel és nem cselekszik, képességei függetlenné váltak a külvilágtól és közömbösen szunnyadnak a tudata mélyén; ami lát és amit érez, az mind csak puszta gondolat – a gondolkozó-készség önálló funkciója –, mely nem áll kapcsolatban a testi szerveivel. Összpontosított gondolkozás ez, melynek gondosan megőrzi határozott irányát, elcsöndesítve és már a felbukkanása pillanatában visszahúzódásra kényszerítve minden oly ösztön-megnyilvánulást, emléket és hajlandóságot, mely eltéríthetné ettől a felvett iránytól. Nincs más megnyilvánulás számára, mint csupán a szemlélete gyújtópontjába fogott hernyóé. Addig hagyja kibontakozni azt, míg egyre fokozódik gondolatainak az élénksége, míg egyre jobban átéli a hernyó szemléletét. Aztán, a csúcsponton – hirtelen elhatározással – elhallgattatja gondolatait, elcsöndesíti egész tudatát. Most már egyetlen szó, egyetlen benyomás sem idézi eléje, amivel addig foglalkozott. Egyetlen emlék, egyetlen hajlandóság sem bukkan fel tudata mélyéről, a megnyilvánulás határa felől, hogy testet öltsön mint gondolat, mint változás. A csöndben mégis ott uralkodik a hernyó ténye, megfoghatatlanul. Anélkül, hogy gondolatokká tudna válni, mint szimbólum tündöklik a tudat mögötti térben. A hernyó-gondolat szubtilis értelme ez csupán, mely fennáll a szimbólumok világában akkor is, amikor nem ragadhatja magával a tudat benyomás-egységeit. Minthogy azonban ez a spontán tündöklő „értelem” mindenkor elvont-fogalmak sokaságát foglalja össze és rejti magában, azért az elvont-fogalmak körén belül bizonyos kombinációk jönnek létre ismét, a még nem tökéletesen közömbös karakter funkciója folytán. Többé-kevésbé magukkal ragadják a gondolkozó-készséget is, és fokozatosan kialakul az elvont gondolkozás. A tanítvány újra a hernyóra gondol, anélkül azonban, hogy tárgyi gondolatai támadnának. Mindössze a „hernyó” elvont-fogalmával kapcsolatban merülnek fel egyéb elvont-fogalmak az elméjében, azok is egytől-egyig a megfelelő, eredeti irányban. Ami nem tartozik a hernyó fogalmához, az ezúttal sem válhatik gondolattá. Lehet, hogy szavak is kísérik a gondolkozását, vagy pedig szavak nélkül – mintegy „intuitív” megérzések és meglátások formájában – zajlik le elméjében az elvont gondolkozás. Karakterének a funkciója ekkor már csupán a fogalmak egyszerű kombinálásában nyilvánul meg, sem vágyakat, sem pedig idegenkedéseket nem kelt ezúttal, melyek kifejeződhetnének a gondolatokban, a gondolatok egymáshoz kapcsolódásának tényében, mint előbb, a tárgyi gondolkozás folyamán. Minthogy a karakter tényezője ekkor már csak az altudatban nyilatkozik meg és nem a belső-énben. Mégis ameddig fennáll a gondolkozás, addig fennáll a karakter funkciója is, addig a karakter nem válhatik tökéletesen közömbös tényezővé. A tanítvány tehát elvont gondolkozását is megszünteti, újból és most már teljesen elcsöndesítve nemcsak gondolkozó-készségét, hanem a karakterét is, egész elméjében megvalósítva a megnyilvánulások megszűntének az állapotát. Ebben a csöndben már letűntek mindazok a szimbólumok, amelyek fenntartották a gondolkozást. Megnyilvánulásaik híján megszűntek az elmebeli összefüggések is: az ösztönvilág kapcsolata a karakterrel, a karakter kapcsolata a gondolkozó-készséggel, valamint ez utóbbinak is az összefüggése az érző- és cselekvő-képességek mivoltával. Az elme beállítottsága pedig – melynek irányát kezdetben a gondolkozás egyirányú összpontosítása szabta meg – megrögzítődött, minthogy nem maradt fenn több oly ható-tényező, mely megzavarhatná, megtéríthetné, illetőleg befolyásolhatná. Mint ahogy egy csöndes nyári éjszakán, a fellegek teljes eloszlásának a pillanatában, felragyog helyükben az égen a csillagok tündöklő fénye, úgy bontakozik ki a szamszkárák mérhetetlen világa is a szemléletben, amikor letűnnek a szemlélet teréről a gondolkozás szimbólumai, a gondolkozást fenntartó és tápláló szamszkárák. Ami pedig felmerül helyükben, az az elme beállítottságának értelmében, a szemlélet megrögzített irányából merülhet fel csupán, minthogy a szemlélet eredeti iránya nem változott meg. Az elmebeli megrögzítettségnek és a belső megismerésnek ez a kibontakozó állapota, mely a gondolkozás és az elmebeli összefüggések megszüntetésének következtében áll elő: dháraná állapota. Minden oly alakulás pedig, mely a gátló, hátráltató körülmények megszűntével, természetszerűleg lép előtérbe és a helyükbe áll: dharmikus alakulás. A tanítvány tehát a szimbólumok körében végbemenő dharmikus alakulás tényéből ismeri fel, hogy valóban elérte és megvalósította elméjében dháraná állapotát. Abból a tényből ismeri fel, hogy a gondolkozást keltő és fenntartó szimbólumok helyében – azok letűntével – a szamszkáráknak a Természet-rendje alkotta világa tárul fel belső szemléletében. Hasonlóképpen ahhoz a természetbeli alakuláshoz, mint amikor a felhők mögül előtűnik az égboltnak a mindaddig rejtve maradt, beláthatatlan csillagvilága. Dháraná kialakulásának pillanatában hull le az anyagvilág fátyla a szamszkárák való mivoltáról. Eloszlik a felhő – a megnyilvánulások felhője – és ami mögötte fölmerül, az a szimbólumok tiszta valósága. A közvetlen tudás világa ez, melyben nincs többé gondolat, nincs logika, nincs okság és nincs semmiféle anyagvilágbeli megnyilatkozás. Ha hiányoznék ekkor a szemléletnek minden egyéni iránya, ez az állapot oly szerteágazó és mérhetetlen tudást foglalna magában, hogy azt az öntudat – minthogy nem tudná egyszerre befogadni – csak puszta űrnek, ürességnek tekinthetné. (Mély-alvás.) Ha pedig nem volna a szemléletnek határozott iránya, akkor a szemlélet elkalandoznék a szamszkárák végtelen birodalmában, és természetszerűleg eltérne attól a tárgytól, amivel eredetileg foglalkozott. Ha azonban az összpontosított gondolkozás kezdetben megrögzítette az elme beállítottságát, akkor a szemlélet iránya megmarad és feltétlenül ugyanaz marad, mint ami volt! Ezért a szimbólumok végtelen világából a hernyót alkotó szimbólum-csoport tárul fel dháraná állapotában a tanítvány előtt. Még így is beláthatatlanul nagy, óriási kiterjedésű az a szamszkára-halmaz, az a szamszkára-szövevény, amely most közvetlen tapasztalattá válik számára, egyes részleteiben. Egymás után kerülnek a szemlélete gyújtópontjába kisebb és nagyobb szimbólum-rajok, és ezeken belül: a különböző szimbólumok. A hernyó-szimbólum és a hozzátartozó jellegzetességek szimbólumai: a hernyó-test, a hernyó-fej, a száj, nedvesség és a nyál szimbóluma, a fonal, a gubó, a belső átalakulás és a pillangó-lét szimbóluma, a pillangó formájának, színeinek és valamennyi jellegzetességének szimbólumaival: a szárny, a repülés, a nász, a megtermékenyülés, a pete-lerakás és a pete szimbóluma, stb., a petéé, mely újra magában foglalja a hernyót, a pillangót és az összes jellegzetességek szimbólumait. És így tovább. Valamennyi szimbólum átélése magával hozza a közvetlen tudást, a tanítvány előtt feltárul a hernyó egész ösztönvilága. Feltárul tehát minden ösztön, minden emlék és azokban minden tapasztalat is, melyet a hernyó valaha szerzett, egymást követő életei során. Kavarog, áramlik az ösztönvilág valamennyi szamszkárája. Egyik a másikat vonja maga után, mindazokat, amelyekkel érintkezik és összefonódott, amelyekhez valamely kapcsolat fűzi. Sehol sincs vége a sornak, az áramlásnak, mindig vannak csatlakozó szimbólumok mindig újabb és újabb szamszkárák sorakoznak egymás nyomában, ahogy örvénylik és hömpölyög az ösztönvilág egész szövevénye. Nincs támpont benne és nincsenek állandó irányok. Csak áramlás van, amely önmagából fakad, és továbbhalad – a végtelenből a végtelen felé. Egymás után vonulnak keresztül a szimbólumok a szemlélet gyújtópontján. Nyugodt és zavartalan áramlásban, melyet nem befolyásol többé a karakter tényezője, a képzeletműködés, az én. Vonulásuk független az anyagvilágtól. Nincs köze tehát az idő fogalmához sem. A szamszkárák áramlását szemlélő yogi: az örök jelenben él. Szemléletének elmélyülése ekkor elérte a folyamatos megismerő-megfigyelésnek – dhyánának – az állapotát. De minthogy a megfigyelt szamszkárák körében nincs támpont, nincsenek határok és nincsenek mértékek – nincs mihez viszonyítania szemléletét. Ezért csakis kerülő-úton ismerheti fel, hogy elérte dhyána állapotát; éppen abból a tényből, hogy a szimbólumok egymás után vonulnak át a szemlélete terén, megállásra képtelenül, folytonos sorrendi alakulásban. A sorrendet, az egymásutánt pedig a jelleg-alakulás juttatja kifejezésre. Egyedül a jelleg- alakulás jellemzi tehát dhyána állapotát! Tájékozódó-képességét a yogi csakis úgy őrizheti meg a szimbólum-áramlás megfigyelésének és átélésének folyamán, ha ismeri és felismeri benne ezt az összefüggést. Egyébként valóban nincs mire támaszkodnia, nincs és nem is lehet semmiféle áttekintése a szimbólumok világa felett. Hiszen az örök jelenben él, ami egyértelmű a boldogsággal, de egyben az önfeledtséggel is. Dhyána állapotában csupán a szimbólumok képeznek számára valóságot. Nincs tudomása énjéről de még egyéni mivoltáról sem. Elmerülve az örök jelenből fakadó boldogságban, a folytonosan változó megismerések között, mindig csak a jelent