|
Napjainkban reneszánszát élik a boszorkányság és az úgynevezett újpogány vallások. Hatal-mas iparágak épültek rájuk, a vámpirizmus, okkultizmus, paganizmus, és egyéb „izmusok” egyvelegét nehéz átlátni. Egy idő után elhatároztam, -felbőszülve az amerikai boszorkányso-rozatokon és a tizenévesek divatmajmolásán,- hogy visszamegyek a gyökerekhez.
Úgy gondolom, ahhoz, hogy saját véleményt alkothassunk egy témáról, korabeli forrásokat kell elemeznünk, és aztán vélekedni. De nem felejthetjük el, milyen alacsonyak voltak a kö-zépkori életkörülmények és a várható élettartam. Ma, itt a 21. században beszélünk tömeg-hisztériáról, elfojtásról, az elfojtott ösztönök előtöréséről, de mindez egy másik korban tör-tént. Talán később a mi kis 21. századunkat is így összegzik majd a történészek. A középkor mostoha körülményei között vajon hogyan lehet józan maradni? Miért pont a boszorkányok? Ilyen kérdésekre kerestem a választ.
És milyen korabeli forrást vizsgáltam volna, ha nem a 15-16. századi zseniális németalföldi festő, Hieronymus Bosch alkotásait?
Boscht méltán becsülik nagyra. Művein a téboly, bűnhődés, elfojtás, szexualitás, bűnösség bújik meg jelképekben és szimbólumokban. Így sok mindenről alkothatunk képet.
Először a „Két boszorkány” című festményt néztem meg. A tollrajzon két nőalak látható. Egyikük egy elhasznált seprűt javítgat, míg a másik botjára támaszkodva nézi. Öregek, és asszonyok, hiszen fejükön kendő van.
Öreg özvegyasszonynak lenni nem volt túl rózsás dolog. A megégetett „boszorkányok” jelen-tős részét 40-50 év körüli nők tették ki. Ma már tudjuk, hogy ez a kor a „változások”, az úgy-nevezett klimax kora. Ilyenkor a fizikai változások megviselik a nőket, viselkedésük is meg-változhat: zárkózottak, levertek, vagy éppen lobbanékonyak lehetnek. Ezeket a változásokat pedig a környezet is észreveszi. Ez a középkorban néhány túlzottan is érdeklődő szomszéd-asszonyt jelentett. És a hír már akkor is könnyen terjedt.
 Az előbb öreg özvegyasszonyról beszéltem. Az egyház terjedésével a nőellenesség is terjedt. Ellentétben az ókori pogány termékenységkultuszokkal, ahol tisztelték a nőket, itt ők az em-beriség megrontói, egyedül házimunkára és gyermekszülésre alkalmasak. Hiszen Éva ősanya miatt űzettünk ki a Paradicsomból. Ennek tükrében az „asszonyi állat” férje tulajdona, teljes alárendeltje. Férje halálakor tulajdonképpen a tulajdon birtoklója hal meg. Asszony úr és pa-rancsoló nélkül – nincs már, ki vigyázzon rá. Érthető tehát a gyanakvás: vajon mit csinál a magáramaradt feleség? Ez jutott eszembe az „Asszony mellett férfi méhkasban” című Bosch - képről. A méhkas valószínűleg szexuális jelkép –akárcsak a méz. Gondoljunk csak bele: a méhek társadalmát a méhkirálynő irányítja- egy nő. Ez a férfi belehajol a méhkasba, láthatóvá válik pucér feneke, melyből madarak repülnek ki. Mellette egy nő térdel, feltehetőleg valami-lyen pogány varázslattal babonázza meg urát. Még az özvegyeknél is veszélyesebbek a bábák és a javasasszonyok.
Érthető, hogy tartottak a bábától, hiszen javarészt rajta múlott a gyermek épsége. Hatalmuk volt, és bizonyos mitológiai alakokhoz hasonlítottak. Tisztán látszik a párhuzam a bába és a sorsistennők között. Nagyjából minden nép kultúrájában megtalálható a három nőalak, akik az emberi sors fonalát szövik, gomolyítják, és elvágják. Így a párkák, az angol Weird- nővé-rek, germán/skandináv Nornák, sőt az afrikai pókasszony is. Ez a párhuzam a köldökzsinór elvágásánál látszik, noha itt pont az ellenkezőjét, az életet jelenti. Mondhatni, az élet két vá-gásból áll, és az elsőt a bába intézi. Nem csoda, hogy babonás félelem övezte alakját, ahogy a gyógyítóét is.
A gyermek világrasegítéséhez hasonló a gyógyítás helyzete, hiszen mindegyiknél jelen van élet – halál. Nem mindig tudta megkülönböztetni a nép a javasasszonyt és a boszorkányt. A legtöbb esetben egyszerű asszonyokról volt szó, akik értettek egy keveset a gyógyfüvekhez, de nem a varázsláshoz. Még ezen asszonyok számára is érthetetlenek voltak azok az ókorban gyökerező szokások, babonák, amelyek fennmaradtak a középkorban, és a gyógyulást, a pszi-chés gyógyulást szolgálták. Hiszen beidegződésekről van szó.
Mindezen szempontok közül némelyek ráillenek az apácákra: hallottunk már öreg és gyógyí-tással foglalkozó szerzetesnőkről. Ugyan őket többé – kevéssé tiszteletben tartották, mégis feljegyeztek olyan esetet, amikor egy idős és lábán alig álló nővért végeztek ki. Hiszen a farkas könnyebben férkőzik bárányok közé.
Sok Bosch – képen láthatunk apácákat. „Az elkárhozott halálán” tipegő vészjósló nővérfejek, „A szénásszekér” középső táblája szénagyűjtő, és a „Szent Antal megkísértése” apácái nem a pozitív megítélést erősítik, ellentétben Szent Ágnessel „A donátor felesége Szent Ágnessel és a pásztorokkal” című festményen. De itt már szentekről beszélünk.
Ahogyan a szerzetesnők, úgy a szentek megítélése sem volt egységes. Két tényezőre kell ki-térnünk, amelyek nem csak a szentek egy részét keverték a boszorkányság gyanújába. Az eretnekség és a hisztéria (epilepszia). Eretneknek minősülni nagyon könnyű volt: bárki azzá vált, aki tiltakozott az egyház bigott tanai ellen, innét pedig egyenes út vezetett az inkvizíció-ra, ahol még a boszorkányságot is rábizonyíthatták az illetőre anélkül, hogy valamilyen vallási csoportosuláshoz (bogumilok, valdensek) tartozott volna. A művészettörténészek nagy vitája, hogy maga Bosch is tagja volt-e egy ilyennek, az adamita rendnek. Egyre inkább az a feltevés erősödik, hogy Bosch, mint hithű keresztény, csakis a Miasszonyunk Testvéri Gyülekezethez tartozott. Ami biztos, hogy festett az eretnekségről. A „Szerzetesek és eretnekek vitája” egyér-telmű tartalommal bír. „A szénásszekér” középső tábláján látható egy utalás: egy férfi egy ülő alakfogaihoz nyúl, előtte egy asztal, amin néhány varázsital mellett egy piros szívet ábrázoló fehér zászló áll. Walter Bosing szerint a férfi egy kuruzsló, ám engem inkább a búcsúcédula – árusítókra emlékeztet. Gyanúmat erősíti, hogy a fog sok helyen a lelket szimbolizálja, mint ahogyan a szájüreg is. Gondoljunk csak az ókori Rómára, ahol a halott nyelve alá helyezett fémpénz viteldíj az alvilági folyó révészének.
Visszakanyarodva a szentekhez, gyakori „tünetként” jegyezték fel a látomásokat, halluciná-ciót, görcsöket, rángatózást, vagyis a hisztériát. Ma már tudjuk, hogy egyszerű epilepsziáról van szó, de a szentek Krisztus – víziói, jelenései kiválasztottságra utalt. Talán a „Szent Júlia kereszthalálán” is ilyen állapotot figyelhetünk meg. A közvélemény egy része ezt egyszerű babonaságnak hívta, ugyanis hasonlított a boszorkányszombatok vízióihoz.
|
