LONDON. Az orvosi célú
kannibalizmus a korai Európa történetének egyik legfurcsább orvosi
praktikájaként vonult be az orvoslás történetébe. Sokáig tartotta magát
ugyanis az a nézet, hogy a mumifikálódott emberi hús fogyasztása
alkalmas, sőt ajánlott a betegségek kezelésére.
A kannibalizmus orvosi célokra való felhasználásának egyik legfőbb
képviselője a 18. században élt angol doktor, Robert James volt.
Pharmacopoeia Universalis című, 1747-ben megjelent művében James arról
értekezik, hogy az emberi hús fogyasztása jó a vérrögök, a köhögés és a
menstruációs problémák ellen, valamint a sebek gyors begyógyulására.
Jamesnek volt honnan merítenie, miután a gyógyító kannibalizmus már
teljesen elfogadott szokássá vált a középkorban. Mikor Egyiptomban
megjelentek az első sírrablók, hamarosan ókori múmiák tucatjai lepték el
az öreg kontinenst, a tetemek adásvétele köré pedig virágzó iparág
kezdett épülni. A megnövekedett kereslet következtében az 1600-as
években a mumifikálódott testek már-már hiánycikké váltak, így az
orvosok „friss” hús után néztek; különösen az erős testalkatú elhunyt
férfiak és nők tetemei örvendtek nagy népszerűségnek a betegek körében.
A szokás egész Európában elterjedt, s ez alól a brit királyi udvar sem
volt kivétel. Ismeretes, hogy II. Károly például egy egész vagyont
fizetett egy emberi koponyából készült tinktúra (növényi kivonatok
alkoholos kivonata) receptjéért, de szintén gyakran nyúlt ehhez a
módszerhez Elizabeth Grey, Kent grófnője, I. Ferenc francia, III. Vilmos
angol király, Stuart Mária, vagy éppen John Banister, I. Erzsébet
anatómusa.
A gyógyító kannibalizmustól leginkább az epilepsziások vártak csodát. A
kivégzésekre összecsődült tömegek között a görcsrohamoktól szenvedő
férfiak és nők az első sorokért tulakodtak, mivel úgy gondolták, hogy a
nyakazáskor kifröccsenő vérrel érintkezve meggyógyulhatnak; de nagy
reményeket fűztek a menstruációs vér fogyasztásához is, amit szintén a
korabali sarlatánok ajánlottak- írja a mult-kor.hu történelmi lap.
A gyakorlat azonban nem mindig vezetett eredményre. 1492-ben például
VIII. Ince pápával itattak vért a halálos ágyán, azonban a doktorok már
nem tudták megváltoztatni a Teremtő szándékát: a Szentatya megmentése
érdekében „feláldozott” három fiú elvérzett, s a pápa is hamarosan
elhunyt. Az orvosi kannibalizmus népszerűsége a 19. század elejéig
tartott, az utolsó ismert esetet 1865-ben, Németországban jegyezték fel.
Teljesen azonban a mai napig nem veszett ki a gyakorlat: még ma is
vannak olyan apák és anyák, akik az újszülöttek világra jövetelekor
megisszák a méhlepény vérét.
Forrás:Múlt-Kor
| 
