Ahhoz, hogy a fájdalom csökkenjen, még több fájdalmat kellett bevállalni, és valamilyen szerencse folytán akár gyógyulás is lehetett a végkimenetel. Noha a középkor elején a szerzetesek végezték a beavatkozásokat - ők férhettek hozzá leginkább az általában arab tudósok által írt orvostudományi irodalomhoz -, 1215-től pápai tiltás hatására kénytelenek voltak a parasztok kezébe adni a szikét. A földműveseket, kiknek sebészi tapasztalata kimerült a háziállatok herélésében, pedig rávitte a kényszer, hogy a fájdalmas fogtályog eltávolításától kezdve a hályog műtéséig bezárólag bármit végrehajtsanak.

Mindazonáltal akadtak sikerek is. Régészek Nagy-Britanniában megtalálták egy, nagyjából 1100 körül élt földműves koponyáját, amin súlyos és tompa tárgy behatolásának nyomait fedezték fel. Alaposabb vizsgálatok után kiderült, hogy a férfin egykor életmentő koponyalékelést végeztek el, melynek az volt a célja, hogy a sérüléséből eredő csontszilánkokat eltávolítsák az adott területről. A beavatkozással csökkent a nyomás az agyban és a férfi talpra állt; azt pedig csak találgathatjuk, milyen fájdalmakat élhetett át. Íme néhány beavatkozás részletesebben is az Oddee.com összeállítása nyomán.

1. Álomital: a kezdeti érzéstelenítés maga is halálos volt
 

A középkorban a sebészeti beavatkozásokat csupán élet-halál kérdés esetén alkalmazták. Ennek egyik oka lehetett, hogy nem volt megbízható érzéstelenítő a bemetszések és eljárások pokoli fájdalmának csökkentésére. Néhány szer pedig, amit fájdalomcsillapításra vagy altatásra vetettek be, gyakran halálos volt. Jó példa erre a salátafőzet (salátában található egyik vegyület, a lactucarium nyugtató hatású), amely herélt vadkan epét, Bryonia (tökféle) gyökeret, ópiumot, sőt, beléndek, bürök (gyomok) nedvet és ecet is tartalmazott. A betegeknek borral felöntve adták be. A bürök azonban önmagában könnyen halált okozhat. Paracelsus, középkori svájci orvos volt az első, aki étert (dietil-éter) használt az ilyen műveletekhez, annak altató hatása miatt. (Emellett ópiumkivonatot is használt a fájdalom enyhítésére). Mindazonáltal, az éter nem lett népszerű, mintegy 300 évvel később az újvilágban alkalmazták újra. Paracelsus

2. Ráolvasás: pogány rítusok és vallásos bűntudat

A korai középkori orvoslás gyakran vegyítette a pogány, vallási és tudományos elemeket. Ahogyan az egyház egyre nagyobb hatalmat gyakorolt, a pogány szertartásokat egyre jobban üldözték. Az egyik ilyen tiltott eljárás lehetett a következő: „Amikor a kuruzsló eléri a házat, ahol a beteg személy fekszik, amennyiben a közelben lát egy követ a földön, és azt megfordítva annak helyén bármilyen életet talál, legyen az féreg, légy vagy hangya, vagy bármi, ami mozog, a beteg gyógyulni fog.” A betegeknek, akik elkapták a bubópestist, pedig azt tanácsolták, hogy a bűnbánat a legjobb kezelési eljárás – azaz a gyónás és a gyóntató által előírtak végrehajtása. Úgy tartották, hogy amennyiben kiérdemelték a bűnbocsánatot, a kaszás megkímélte őket.

3. Szemhályog műtét: ritkán mentette meg a látást

A hályog eltávolításának korai eszköze egy hegyes kés vagy nagy tű volt, amellyel a szaruhártyán áthatolva megpróbálták kifeszíteni a szemlencsét a helyéről és a szem aljába nyomni. Amint egy iszlám módszer széleskörűen alkalmazottá vált a középkori Európában, a hályog beavatkozások javultak. Ennek során egy injekciós fecskendőt szúrtak keresztül a szem fehér részén és sikeresen kihúzták a hályogot a szívóhatás segítségével.

4. Elzáródott hólyag: fém katéter

A szifilisz és más nemi úton terjedő megbetegedések, melyek elzárták a húgyutakat, gyakoriak voltak abban az időben, amikor az antibiotikumokat még nem ismerték. A hólyagkatétert – fém cső, melyet a húgyvezetéken keresztül vezettek a hólyagba – elsőként az 1300-as évek közepén alkalmazták. Amennyiben a csövet nem tudták könnyedén bejuttatni, és nem érte el az akadályt, más eljárásokat agyaltak ki a hólyagba való bejutáshoz, néhányuk eléggé újszerű, de mind egyaránt fájdalmas és veszélyes volt.

Íme egy leírás a vesekő kezeléséről. „Ha kő van a hólyagban, bizonyosodjunk meg róla a következőképpen: egy erős személy üljön egy padra, lábát tegye zsámolyra; a páciens üljön az ölébe, a lábait kössék a nyakához egy bandázzsal, vagy támassza az asszisztens vállához. Az orvos álljon a páciens elé és nyomja jobb kezének két ujját a végbélnyílásába, bal öklét a páciens szeméremcsontja fölött nyomva. Mikor az ujjaival fentről lefogja a hólyagot, dolgozza meg alaposan azt. Amennyiben kemény, szilárd golyócskákat talál, azok bizony kövek. Eltávolításukat meg kell előznie könnyű étrendnek és böjtnek két nappal a beavatkozás előtt. A harmadik napon, megállapítva a kő helyét, a hólyag nyakához hozva azt, ott a bejáratnál, kétujjnyira a végbélnyílás felett egy eszközzel hosszanti irányú bemetszést követően eltávolítható a kő.”

5. Műtét a harcmezőn: a nyílhegy eltávolítása

A nagy íj – amely a földre állítva olyan magas, mint az íjász, és nagy távolságra lő – használata igen elterjedt a középkorban. Ez pedig nagy kihívás elé állította a harcmezők betegellátóit: hogyan lehet eltávolítani a nyilakat a harcosok testéből. A háborúban használt nyílhegyeket nem ragasztották a nyélre, csupán meleg méhviasszal rögzítették azokat. Miután a viasz megdermedt, ugyanolyan jól lehetett használni azt, ám ha találatot értek, a hegy bennmaradt a testben.

Az egyik lehetséges megoldásnak a nyílhegy-kanál bizonyult, amely egy arab orvos találmánya volt. A kanalat belenyomták a sebbe, ami a kérdéses tárgyat körülfogva kihúzhatóvá tette azt, további sérülések elkerülése nélkül. A sebeket pedig kiégetéssel kezelték, vörösen izzó vasat tettek a sérülésre, hogy lezárják az ereket és a szövetet, megelőzve az elvérzést és a fertőzéseket. Az égetést egyébként amputálásoknál is szívesen alkalmazták.