A művészeti alkotásokon előforduló kóros állapotok, műtéti
beavatkozások felismerése, kórismézése a XIX. század végén, a
művészettörténész Polakowsky és a patológus Virchow (1897) munkásságával
kezdődött. Pre-inka és inka kerámia szobrocskákon és edényeken kiütéses
bőrbetegséget, gümőkóros csigolya-összeroppanást és következményes
púposságot, amputált végtagú személyeket és koponyalékelést figyeltek
meg. Napjainkra jelentős tudományággá terebélyesedett a képzőművészeti
emlékek ilyen irányú elemzése. A vizsgálatok többsége nem egy nemzet,
vagy művész alkotásait, hanem betegségeket, vagy egy-egy szervrendszer
kórképeit kutatja (Grzybowski és mtsa 1995, Jakobovits és mtsa, 2003,
Józsa 2006, Velegrakis és mtsai 1993, stb.). A legősibb festményeken, a
barlangi és sziklarajzokon (i. e. 20 000 - 5 000 körül) csonkolódást,
alkati anomáliákat, olykor betegségeket örökítettek meg (László 1968,
Lhote 1977, Okladnyikov és Martinov 1983, Sahly 1965).
Az óegyiptomi betegség-ábrázolások értékelése a kezdetén tart.
El-Massi (1962), valamint Fuchs (1966) a trachoma és vakság, Dasen
(1988) a törpeség, Salern és mtsa (1999) a vesebajok és hasvízkór,
Appelboom és Eigem (1990) a halántéki artéria elzáródással járó
sarjadzásos gyulladásának (arteriitis temporalis) és következményeinek
megmintázását, Berg és mtsa (2001) a Down-kór előfordulását figyelték
meg. A kórképek nagy része (a belszervi bajok, daganatok stb.) nem okoz
külsőleg látható eltérést, a csontok és izmok változása azonban könnyen
észrevehető. A sok ezer vagy tízezer ránk maradt emlék között előfordul
számos olyan, amely a testalkat, a kontúrok eltérését mutatja, de
ezekkel eddig nem foglalkoztak. Az egyiptomi festményeken, szobrokon
szembetűnő valamennyi kóros ábrázolást lehetetlenség összegezni, vagy
akár csak felsorolni is. A műveket és művészi színvonalukat nem
értékelve, kizárólag a patológiás állapotok megörökítésére leszünk
figyelemmel. Sokat elárulnak a kórképek eredetéről, esetleg egykori
gyakoriságáról, a betegek társadalmi helyzetéről.
Veleszületett és az élet folyamán keletkező fejlődési rendellenességek
A fejlődési rendellenességgel született kisdedek életkilátásai sokkal
rosszabbak (a múltban és jelenben egyaránt), mint ép társaiké, még
akkor is, ha környezetük nem ellenséges velük szemben. A súlyos testi
fogyatékossággal világra jöttek sorsa eleve meg volt pecsételve, a
kevésbé károsultak megérhették a felnőtt kort, sőt egy-egy közülük
kivívhatta a közösség csodálatát, magas politikai vagy katonai posztot
tölthetett be. A vázrendszer anomáliáinak nagy része már a születéskor
észlelhető, mások csak a növekedés során alakulnak ki. A
rendellenességgel világra jötteket a múlt korok népei eltérően fogadták
(Pataricza 2011). Az ókori Egyiptomban nem jelentett társadalmi
hátrányt, Mezopotámiában[1]
és Spártában megölték, Kínában sorsukra hagyták az újszülötteket, a
pre-kolumbián dél-amerikai indián kultúrákban viszont külön rétegbe
sorolták a fogyatékosokat, de képességeiknek megfelelő munkát kellett
végezniük (Warkany 1959). Az ókori Izraelben a testi hibát - lett légyen
az bármiféle is - eltűrték, vagy talán természetesnek vették,
legfeljebb bizonyos foglalkozásokból (pap) zárták ki a sérülteket (Józsa
1997). A Gáth-béli óriás nemcsak testmagasságáról híresült el, hanem
arról is, hogy .....kezein és lábain hat-hat ujjai valának, azaz
mindenestől huszonnégy, és ez is óriástól származott vala. (2 Sámuel 21,
20 és 1Krónikák 20, 5-8). A számfölötti ujj öröklődik, amint a Biblia
állítja, az óriás apa átörökítette fiára is a hatujjúságot. A csont és
izomrendszer fejlődési zavarainak többsége domináns, kisebb részük
recesszív vagy poligénes öröklődésű. Egyiptom művészeti emlékeinek
tárházában valamennyi öröklődési formát képviselő fejlődési zavart
feltüntető akad.
Az achondroplasia (régebbi nevén chondrodystrophia) egyike a
leggyakoribb veleszületett kórképeknek, számos klinikai formája ismert. A
betegséget a II. típusú kollagén képződésének molekuláris defektusa
idézi elő. A kóros porcképződés miatt a csöves csontok és koponyaalap
fejlődése zavart. Rövid, tömzsi végtagok, viszonylag hosszú törzs
következtében diszproporcionált törpeség, a kisméretű koponyalap fölé
boltosuló agykoponya miatt pedig gnómszerű kinézet keletkezik. A
kórképet az ókorban (valószínűleg korábban is) jól ismerték. Egyiptomban
az első dinasztia idejéből (i. e. 2890 - 3150 között), származó
csontmaradványokon géntechnológiával bizonyították az achondroplasiát
(Pusch és mtsai 2004). A betegség legrégebbi ábrázolásai az
Óbirodalomból, az V. és VI. dinasztia korából maradtak ránk. Chnumhotep
chondrodystrophiás törpének az V. dinasztia idejéből (i. e. 2500 körül)
való szobrocskája valószínűleg a legősibb megjelenítése a csontosodási
anomáliának (1. ábra). A VI. dinasztia kezdetén, i. e. 2300 körül
keletkezett a „Szeneb törpe, családjával” szoborcsoport. A férfi
achondroplasiás, feje relatíve nagy, törzse hosszú, végtagjai, ujjai
rövidek, tömzsik. A megmintázás szerint (2. ábra) a gyermekek nem
örökölték apjuk kórképét. Az asszony gyengéden öleli át férjét, ami arra
utal, hogy társának, nem pedig megvetendő, csökkent értékű embernek
tekintette. Az óegyiptomiak megbecsülték a (gyakorta magas
intelligenciájú) chondrodystrophiás személyeket (Dasen 1988, Melzer
1986). Természetesen nem minden chondrodystrophias törpe ért el magas
rangot, hivatalt (Győry 2000) Ábrázolásaik között akad olyan is, akit
szolgának mutat a dombormű, amint éppen egy állatot vezet.
1. ábra
2. ábra
Valószínűleg ez a fajta anomália adta a modellt némelyik istenük
megformázásához is (Melzer 1986). Bész-nek, a családot és a szülő nőket
óvó istenségnek számos szobrát ismerjük, lényegében valamennyin ugyanaz
az alkat és testarányok látszanak (3.ábra A és B).
3. ábra
Törpe alakban, rövid, görbe lábakkal, ijesztően torz arccal
ábrázolták. Úgy hitték, hogy Bész rútsága elriasztja a gonosz
szellemeket. Pataeke[2]
alacsonyabb rangú helyi isten volt, akinek testarányai ugyancsak erre a
kórképre utalnak (3. C ábra). A görög és római alkotásokon elvétve
szemlélhetjük a kórképet, az ismert mezopotámiai és indiai műveken pedig
egyáltalán nem fordul elő.
A csípőízületi dysplasia (veleszületett csípőficam) az ásatási
leletek tanúsága szerint a neolitikumtól kezdve a leggyakoribb olyan
poligénes öröklődésű rendellenesség, amellyel a betegek megérték (a
korabeli) átlagos életkort. Hatsepusz királynő (Punt uralkodó asszonya)
mészkő-reliefje a XVIII. dinasztia korában, i. e. 1480 körül készült, a
Deir-el-Baharai halotti templomban maradt fent. A sztélén könnyen
felismerhető a fejedelemasszony veleszületett csípőficama és a
csatlakozó gerincferdülés (4. ábra). Ugyanez a kórkép sejthető az V.
dinasztia emlékei között, a „Sánta pásztor” elnevezésű dombormű központi
alakján, akinek bal alsó végtagja rövidebb, bal csípője mélyebben
helyezkedik el.
Az acromegaliát a növekedési hormonnak a csontfejlődés befejeződése
után kialakuló túltermelődése hozza létre. A végrészek megnyúlása,
elsősorban az állkapocs, fül, és orr alakváltozása szembetűnő a IV.
Amenhotep fáraót mintázó, i. e. 1730 körül alkotott reliefen (5. ábra).
4. ábra
5. ábra
A hemiatrophia faciei (az egyik arcfél progrediáló sorvadása)
ismeretlen eredetű, a pubertás után kezdődő, ritka fejlődési zavar.
Enyhébb változata elvétve kerül felismerésre, a szembetűnő, progresszív
forma pedig nagy raritás. Ezért (is) érdemel figyelmet a Fayumban
(Észak-Egyiptom) előkerült, az i. sz. első és második évszázadból
származó 200 szarkofág színes halotti portréja (Zaloscer 1961). Közöttük
egy fiatal nő és egy fiatal férfi képén figyelhető meg, hogy az egyik
arcfél kisebb az ellenoldalinál (6. ábra). Nem a festő ecsetje tévedett,
mert a szarkofágban megtalált koponyák metrikus elemzése és a
háromdimenziós, számítógépes rétegvizsgálatának (3D CT) felvételei
bizonyítják, hogy valódi alkati anomáliában szenvedtek (Appenzeller és
mtsai 2001). A koponyán nem nehéz észrevenni a szemüregek és
járomcsontok méretbeli különbségeit.
6. ábra
Emberi beavatkozás a csontok torzítására
„Az ember értelmes állat ugyan, de egyszersmind nagyon furcsa állat
is. Agyvelejének szerkezete őt a legnemesebb tettekre buzdítja, de
gyakorlatilag a legostobább cselekedetekre is rákészteti, így például,
hogy a kisujját levágja, (…..), vagy hogy fejét eltorzítsa, és mindezt
azért teszi mert előtte már mások is tették”. Ezekkel a szavakkal
vezette be a „Koponya mesterséges elferdítése” című fejezetét Topinard,
az 1881-ben magyarul megjelent „Az anthropológia kézikönyvé”-ben. Az
emberi test formálása, alakítása az ősidőkben vette kezdetét és
modernebb módszerekkel manapság is tart (Józsa 2011). Legismertebb a
koponya-deformálás, amelyet világszerte végeztek. Megváltoztatták a
csontok és lágyrészek alakját, méreteit, mit sem törődve azzal, hogy a
beavatkozás és visszafordíthatatlan „eredménye” mennyi szenvedést,
betegséget okoz. A torzítások, módosítások gyakorlatára kétféle
magyarázat szolgálhat:
1/ Minden kornak megvolt a maga szépség-ideálja, s a társadalom
tagjai igyekeztek ahhoz hasonlítani, ha kellett külső beavatkozással
idomulni.
2/ Az emberek többsége elégedetlen önmaga képével, sokat megtesz azért, hogy szebbnek, arányosabbnak láthassa magát.
Hippokratész, közel két és félezer évvel ezelőtt azt írta, hogy: „Túl
a Maeotis tengeren él egy nép, a „nagyfejűek”, akik mihelyt megszületik
gyermekük, és fejük még alakítható, formálni kezdik azt, kényszerítik,
hogy hosszában nőjjön, kötelékekkel veszik körül és mesterséges
eszközöket alkalmaznak, hogy a fej alakját megváltoztassák.” Sem
Hippokratésznak, sem Hérodotosznak nem adtak hitelt a 19. század
derekáig, mindaddig, amíg az ásatások során kezdtek előkerülni a
„makrokefál” koponyák. Időközben kiderült, hogy a koponyatorzítás Ázsia,
Afrika, Közép- és Dél-Amerika, valamint a középkori Európa egyes
népeinél egyaránt elterjedt, sőt, néhol a 20. századig fennmaradt (Józsa
2011). A Mediterrániumban a hellenisztikus és azt követő századokban
nem művelték, de szórvány leletek Európa minden csücskében találtak. A
koponya deformálásának számos kóros következménye volt: az
orrmelléküregek kifejlődésének elmaradása, az elülső koponyagödör
volumenének jelentős csökkenése, a hallócsontok károsodása, a koponyaűri
nyomás idült fokozódása, a koponyagödör és gerinc közötti átmenet
(clivus) meredekségének megváltozása[3]
stb. (Józsa és Pap 1992). A torzítottak élettartama jelentősen
alacsonyabb, mint a környezetük nem deformált tagjaié. A koponya
alakítását csecsemőkorban kezdték, négy alapmódszere ismert, amelyek
különböző fejformát eredményeztek. Egyes társadalmakban az uralkodó,
vagy az előkelő réteg privilégiuma volt, másokban bármely szülő
módosíthatta gyermekének fejformáját, néhol ez csak lányokon, vagy csak
fiúgyermekeken történt.
A műalkotások arra engednek következtetni, hogy Egyiptomban kötéssel
történt a koponya alakítása, ami megegyezett a Hippokratész által
(évszázadokkal később) leírtakéval. Elsősorban a XVIII. dinasztia
korában volt divat, úgy tűnik a fáraó-család előjoga lehetett. A
tell-amarna-i mészkő domborművön (XVIII. dinasztia, i.e. 1350 körül)
Ehnaton családját örökítették meg (4. ábra). Mindhárom gyermek koponyája
torzított, az egyik kisded fején a kötést is megmintázták. A körkörös
leszorítással érték el, hogy a homlok lapos, a nyakszirt tájék hosszabb
lett, a hátsó koponyagödör volumene növekedett, együttesen
„makrokefáliát” hoztak létre. A „végeredmény” kiválóan látszik az
amarnai hercegnő mészkő fejszobrán, amely szintén a XVIII. dinasztia
korából, i. e. 1350 körülről való (7. ábra). Ugyanebből az időből
származik az „Amarnai hercegnők” című, festett stukkó (az egyik amarnai
palotából), továbbá Nefretiti fejszobra (Tell el-Amarna, XVIII.
dinasztia) és „A sétáló királyi pár” (festett mészkő dombormű),
valamennyin kifejezett koponyadeformálás ismerhető fel. Ez utóbbi
érdekessége, hogy csak az asszony feje torzított, a párjáé nem. A
homlokcsont hátsó pereménél gyakran megfigyelhető a kötés okozta
besüppedés, s ezt híven ábrázolta a Tutanhamon fejszobrát készítő művész
(8. ábra).
7. ábra
Csontgümőkór okozta gerincelváltozás
Az ókori Egyiptomból számos - a felső háti szakaszon elhelyezkedő -
púposságot mutató alkotást ismerünk. Csonttuberkulózis esetén a
megbetegedett csigolyák összeroppannak, jellegzetes, (más kórképekben
elő nem forduló) „hegyes” görbület, orvosi nevén malum Potti (gibbus
Potti), vagy Pott-féle púp keletkezik. Legősibb ábrázolása a
predinasztikus időkben, (i.. e. 3000 körül) készült agyagszobrocskán
tűnik fel (9. ábra), de a későbbi korokból is jó néhány hasonló maradt
ránk (10. ábra). A 10. ábrán látható férfi betegségének végstádiumában
lehetett, csont-bőrré fogyva mintázták meg szobrocskáját. Egy színes
stukkón (XVIII. dinasztia kora) egyik szolgának festettek púpot a felső
háti gerincszakaszára. Az őskórtani leletek igazolják a művészi
alkotásokat, a csontgümőkór nem volt ritka a fáraók országában.
9. ábra
A bénult végtagok ábrázolása
Bénult személyeket csak némelykor örökítettek meg mind a szakrális,
mind a profán művészetben. Jó részükön nem deríthető ki, hogy ki mi
okozta paralízisüket, mindössze a végállapotot láthatjuk. Ritka kivétel a
XVIII. dinasztia idején (i. e. 1350 körül) alkotott mészkő dombormű,
amelyen egyetlen végtag bénulása rövidülése és „lóláb” kialakulása,
valamint az izomzat nagyfokú sorvadása, figyelhető meg (11. ábra).
Megformázása annyira pontos, hogy annak alapján szinte teljes
biztonsággal mondható, gyermekparalízis okozta az ismeretlen herceg
lábának bénulását. Azt is elárulja a sztélé, hogy gyermekkorában esett
át a betegségen, amit a fejlődésben elmaradt alsó végtag bizonyít.
Belszervi bajok ábrázolása
A gynecomasthia (női emlőjűség) olykor hormonbetegség[4],
a férfiak nőies külsőt nyernek, emlőik megnövekednek, elérhetik a női
mellek nagyságát. Az esetek többsége azért alakul ki, mert a máj idült
betegsége[5]
miatt nem tudja közömbösíteni (a férfi szervezetben is mindig
termelődő) női hormonokat. Tutanhamon számtalan szobra és más ábrázolása
közül jó néhányon felismerhető a nőies testalkat, a gynecomasthia, a
lógó has (12. ábra). A fáraó hormonzavarát, (egyéb kórképeit) más
eljárásokkal bizonyították, a művészi alkotások pedig híven tükrözik
azt. A XIX. dinasztia uralkodása alatt, Thébában készült faszobrocskán a
házaspár férfi tagjának legalább ugyanakkora emlői vannak, mint az
asszonynak (13. ábra).
A hasvízkór (ascites) nem önálló betegség, hanem többféle kór tünete,
velejárója lehet. Csatlakozhat májzsugorodáshoz, vesebajhoz,
szívelégtelenséghez, hasüregi szervek daganatához stb. A XVIII.
dinasztia korában készült sztéle egyik alakján hasvízkórra jellemző
feszes, domború has, kétoldali gynecomasthia, valamint a lábszárak
mérsékelt vizenyője figyelhető meg (14. ábra). A tüneteket egybevetve
nagy valószínűséggel mondható, hogy a férfi májzsugorodásban szenvedett,
annak következtében alakult ki a hasvízkór, a nőies emlők és a vizenyő.
12. ábra
13. ábra
Összegzés
A régmúlt korok betegségeinek felderítése többféle módon történhet. A
múmiák, csontváz leletek vizsgálata adja a legmegbízhatóbb
eredményeket, ám jó néhány olyan kórképet tartunk számon, amelyek emberi
maradványokon nem, vagy csak elvétve kórismézhetők. A vakság, az
egyiptomi szembetegség (trachoma), kancsalság és más elváltozás,
falképeken ismerhetők fel, de múmiákon és csontvázakon nem (el-Massai
1962). A képzőművészeti alkotásokat sokan (így magam is) az őskórtani
kutatások másodlagos forrásának tekintik, elemzésük segítséget nyújthat a
megbetegedések időbeli jelentkezésének, előfordulásának
megállapításában. Nem elhanyagolható előnye, hogy felvilágosíthat a
beteg és környezete viszonyáról, társadalmi megítéléséről,
elfogadottságáról, a rokkantak beilleszkedéséről. A szobrokról,
domborművekről, festményekről kikövetkeztethető diagnózisok gyakorta
megbízhatóbbak, mint az írásos emlékekben olvasható kórrajzok.
A fentebb említett bajok számbavétele néhány tanulsággal szolgált.
Kevés figyelmet fordítottak korábban az egyiptomiak koponyadeformálási
szokásaira. A jelentős számú alkotás közül kizárólag a XVIII. dinasztia
idején készülteken ismerhető fel a torzítás és annak módszere.
Valószínűsíthető, hogy a fej formálásának „joga” a fáraó-család, (vagy
legalábbis az uralkodó réteg) privilégiuma volt. A csontgümőkór a
predinasztikus időktől fogva gyötörte a lakosságot, olykor súlyos testi
leromlást eredményezett. A gyermekparalízises bénulás első megörökítése
Egyiptomból való (az emberi maradványokon megállapított végtagsorvadás
évszázadokkal későbbi), a sztéléből kiderül, hogy miként igyekezett
mozgásképessé válni a fogyatékos. Ez az egyetlen ábrázolás azt sugallja,
hogy a gyermekparalízis nem lehetett gyakori, nem öltött járványos
méreteket Óegyiptomban. Feltűnően nagy számú alkotáson figyelhető meg a
férfiak hormonzavara következtében kialakult női emlőjűség
(gynecomasthia). Erre a múmiák vizsgálata adja meg a magyarázatot,
ugyanis Óegyiptomban gyakori volt a bilharziázis, valamint a
parazita-fertőzés okozta idült májgyulladás.
Összeállításom korántsem teljes, de szándékom szerint felkeltheti az
érdeklődést az ilyen irányú kutatások iránt. Ehhez kívánok segítséget
nyújtani a táblázatban felsoroltakkal. Mentés
|