Az
életben mindannyiunk különböző célokkal rendelkezik, viszont
többé-kevésbé mindenki számára elkerülhetetlen a társas – közösségi
létezés is, amelynek során kapcsolatba kerülünk embertársainkkal.
Életünk ezen területe is számos konfliktusforrást hordoz magában. Nagyon
hosszú ideje figyelem az emberi társas kapcsolatokat, és azt vettem
észre, hogy ha az a célunk, hogy minél boldogabbak legyenek ezen
kapcsolataink, akkor a következőket a legjobb szem előtt tartani: Az
életben ki kell egyezni azzal, hogy mindenki egyén, és mindenki mindent
másképp lát. Az a ritka kivétel, ha nem. Ez a ritka kivétel a barátság,
amikor két ember annyira közös hullámhosszra tud kerülni, hogy őszintén
megértik egymást, maximális elfogadással: érdek nélkül.
Talán a
legnagyobb tévedés az életben az, ha másokat szeretnénk rávenni arra,
hogy ők is ugyanúgy gondolkodjanak, mint mi. Tanításból, okításból,
fegyelmezési célból, uralkodási vágyból, esetleg segítségnyújtási vágy
által vezérelve szeretnék a másikat gyengéden vagy erőszakosan,
szavakkal vagy tettekkel arra terelni, hogy tegye azt, vagy gondolkodjon
úgy, hogy mi. Mert az a helyes. De mivel mindenki egy egyén, ezért
mindenki számára más a helyes. Ez az, ami hihetetlennek tűnik mindenki
számára, és ezért próbálnak az emberek mást „megtéríteni” a saját
nézőpontjaiknak.
Ennyire nehéz lenne mások fejével gondolkozni?
Hiszen mások nem azért vannak, hogy meggyőzzük őket: így kell élni,
ahogy én. Mert az a helyes. A legfontosabb lenne belátni, hogy
mindenkinek más a helyes. Mindenki másképp látja jónak. Ezeket a
gondolatokat is lehet, hogy csak én értem meg teljesen, más nem. Más
szerint lehet, hogy értelmetlen, megint más szerint, lehet, hogy a
legnagyobb szavak.
Régen azt gondoltam, hogy egoista gondolat az
„én”-t előtérbe helyezni, és büszkének lenni arra, hogy megvan a saját
véleményem. Valamint előfordult, hogy megpróbáltam a véleményemet
ráerőltetni másra, és néha nem tudtam elképzelni, hogy más hogyan
gondolkozhat valamiről teljesen másképpen, ami számomra „teljesen”
egyértelmű volt (persze máshogy). Ma már másképp gondolom: maximálisan
egyetértek azzal, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy legyen saját
szabad véleménye, és tegye azt, amit szeretne. Addig, amíg azzal nem
bánt másokat. Ez helyes (szerintem). Lehet ez, egy olyan kicsi apróság
is, hogy direkt ne szemeteld össze a vonatot vagy a buszt, mert utánad
más fog ugyanott utazni. Mert ha szemetelsz, és ott hagyod, akkor az
zavarni fog másokat. Egy másik példa, hogy ne gyűrd össze a
könyvesboltban a könyvet, amit csak megnézegettél, de nem veszel meg,
mert valószínű, hogy más szeretné majd megvenni. Ezek mind apróságok, de
ha ezeket nem tartjuk be, bizony ezekkel is, - ha kárt nem is - de
rossz közérzetet mindenképpen okozunk embertársainknak. Az a nem helyes
(sajnos ismét az egóm kategóriákat állít - mert mindent csak duális
fekete-fehér párban tud látni), ha valaki vagy rá akarja erőltetni a
véleményét valakire, vagy a sajátját nyomja el mások kedvéért.
Nyugat-Európában,
ahol hosszú hagyománya van a demokráciának, a következőket figyeltem
meg a külföldön (Finnország, Hollandia) eltöltött hónapok alatt, amely
jellemző az emberek többségének életvitelére: „Gondolhatsz és tehetsz
bármit szabadon, amíg azzal nem ártasz másoknak.” Gondolom itt nem csak a
bűncselekményekre gondolnak, hanem minden apróságra amivel zavarhatjuk
vagy akadályozhatjuk embertársaink kellemes életét, komfortérzetét. Pl.:
ne szemetelj, vidd vissza a helyére a bevásárlókocsit, ne parkolj mások
kapuja elé, a bicikliseket mindig engedd el, stb. Továbbá mindenkinek
joga van a szabad véleményhez, és mindenféle személyes - önkifejezési
szabadsághoz.
Furcsán hangzik, hogy „joga van”. Fontos lenne,
hogy ezek a jogok gyakorlatban is érvényesüljenek, ne csak elméletben.
Úgy láttam, hogy nyugaton a társadalmakban létezik sok kis íratlan
szabály, és az emberek viselkedése is jelzi, hogy így van. Működnek a
társadalom összetartó erejét képező kis mikroközösségek. Például még
azért is képesek rád szólni, hogy a bicikliddel esetleg nem a megfelelő
bicikliúton mész. Valamint minden egyes kis apróságon érezhető az, hogy
figyelnek egymásra az emberek, viszont az egyén különbözőségét
maximálisan tolerálják: mindegy, hogy milyen ruhában van az ember, nem
számít, hogy mennyire új a biciklid, milyen vallású vagy, mennyire vagy
liberális, és így tovább: kevesebb hangsúlyt kapnak a külsőségek.
Az
is általánosan igaz, hogy mindenhol és minden körülmények között
szükség van, illetve szükség lenne az ember valódi belső szabadságának
megteremtésére. Nyugaton én a valódi belső szabadságot tapasztaltam meg.
Lehet, hogy ez már az én belső szabadságom, és ezt vetítem ki kívülre,
de attól még itt találtam rá. Viszont lehet, hogy ez az utazás kellett
hozzá, hogy eljussak erre a pontra. A valódi belső szabadság
megteremtéséhez mindenképpen szükség van önmagunk, illetve a belsőnk
felé forduláshoz, önmagunk megismeréséhez, ami csak úgy lehetséges, ha
nem a külvilág mércéjét tesszük a magunk mércéjévé, hanem önmagunkat.
Akkor leszünk igazán szabadok, ha tudjuk, hogy mire van szükségünk. Ezt
viszont csak akkor tapasztaljuk meg, ha figyelünk magunkra és a
szükségleteinkre és megtanuljuk azokat egészségesen megvalósítani.
Ha
viszont nem a belső szabadságunkból cselekszünk, akkor általában egy
külső elvárásnak akarunk megfelelni, ami valójában nem a belső
igényünket tükrözi, és nem tesz minket elégedetté, viszont valamiért úgy
érezzük erre az „alkalmazkodásra” van szükség. A véleményünk
kifejezésének két torzult módja lehetséges, amik a következők: az első
ezek közül a saját véleményed elnyomása mások kedvéért, a túlzott
alkalmazkodás. Ez egyéniséged elvesztését jelenti a társadalomban,
cserébe azért, hogy egy kisebb vagy nagyobb közösség befogadjon. A
második torzult forma pedig, véleményed ráerőltetését jelenti másokra,
miszerint, te élsz jól, te gondolod jól, ők meg rosszul élnek, rosszul
gondolják…stb. Viszont el kell gondolkodni a következőn: ami neked jó,
az nem biztos, hogy jó másoknak is. Csak a te szemszögedből tűnik jónak.
Az egyetlen, amivel segíthetsz, az az, ha elmondod a véleményed, ha
kérdezik, mert lehet, hogy másoknak ez segít, de az is lehet, hogy nem.
Ezért kell meghagyni mindenkit a saját választásában.
A világon
minden vita általában abból adódik, hogy mindenki mindent másképp lát.
Néhány kivételtől eltekintve. Miért látnának és cselekednének mások
rosszul? Nem, nekik, valószínű az a jó, ahogy ők cselekednek. Ezért még
nem rosszak, viszont ne próbálják ráerőltetni ők sem a véleményüket
másra. Most kezdek rájönni, hogy a dolog teljességéhez még egy nézőpont
hozzátartozik: én azt írtam, hogy nem helyes a véleményemet másokra
ráerőltetni, és ha valaki ezt teszi, akkor az szerintem nem helyes. De
az ő szemszögéből viszont lehet, hogy jó, mert neki, illetve szerinte a
ráerőltetés a helyes.
Konklúzióként tehát azt tudnám mondani,
hogy az a legjobb, ha mindenkit meghagynak a saját szabadságában. Az még
sose vezetett jóra, ha valaki győzködni próbált valakit valamiről.
Mindenkinek magának kell éreznie, hogy neki mi a helyes, és mi a jó.
Ezért felesleges ítélkezni is: neki ez a jó, nekem az. Attól még ő nem
rossz, hogy másképp gondolja, csak ő olyan, ami lehet, hogy engem bánt.
De egy másik embert sohasem fogok tudni megváltoztatni, csak magamat!
A
saját hozzáállásom az egyetlen, ami a kezemben van, és amin
változtathatok. És innen származik az, hogyha magam változom, és belül
megváltoztam, akkor a változásom, ami ebben az esetben: VALÓDI, hatni
fog a világra is, és egy kicsit az is változni fog. Vagy valamelyik
embertársam benne, ami például lehet teljesen véletlenszerű is. Mert a
valódi, belső változás hatására megváltozol belül is, és ezért mást
vetítesz ki a külvilágra, és ezért más visszajelzések is fognak
visszaérkezni hozzád. Így hatsz a világra. Viszont lehet, hogy eme
változásodra nem az, és nem úgy reagál, ahogy azt előre elképzelted,
viszont ehhez kell a belső rugalmasság, hogy bármilyen változás áll be,
ennek te örülni tudj.
Ezért tényleg működik a „kérd és
megadatik”, de még egyszer hangsúlyozom, hogy nem biztos, hogy úgy,
ahogyan az ember elképzeli. Ehhez kell a rugalmasság, hogyha másmilyen
„megadatikkal” találod magad szembe, akkor tudj annak is örülni. De az,
már megint csak rajtad múlik. Választhatsz, hogy örülsz annak, amit ad
az élet vagy nem. És ebben vagy szabad! A választásodban! Mert mindig
választhatsz.
Némely veled megtörténő hatást megválaszthatsz,
némelyet nem. Azt viszont mindig szabadon, csakis te választod meg, hogy
hogyan reagálsz ezekre a hatásokra. Mindig szabadon választhatsz.
Viszont igaz az is, hogy mindig annyira vagy szabad, amennyire belül
szabadnak érzed magad. Teremtsd hát meg belső szabadságod, amely
legkönnyebben az önismerettel lehetséges.
A legjobban úgy
ismerhetjük meg magunkat, ha figyelmünket nem a külvilág elismerésére
irányítjuk, hanem arra, hogy észrevegyük, vajon belül boldogok
vagyunk-e. Figyeljünk befelé, saját magunkra. Figyeljük a jelzéseinket.
Figyeljünk a belső hangra, és akkor előbb utóbb elkezd körvonalazódni,
hogy mi az, ami valóban hozzánk tartozik, és mi az, ami nem. A külvilág
mércéjét sohasem szabad a magunk mércéjévé tenni, mert az mindig
változik, és ez újra és újra össze fog zavarni bennünket, ezért az
egyetlen megoldás a bennünk rejlő belső mértéket felfedezni. Viszont
ehhez nagyon erős kitartás kell, mert ez egy nagyon hosszú folyamat tele
hullámvölgyekkel, de mindenképpen megéri a fáradozást. Egy kis
lépéssel, apránként mindig előrébb juthatunk.
Figyeld, hogy neked
mi a jó, s próbáld meg minél jobban figyelmen kívül hagyni a külvilág
befolyását eme tanulási folyamat során. Igyekezz kisebb súlyt fektetni
mások véleményére, és e helyett próbáld azt meghallani, hogy mit sugall a
belső hangod. Mert „ő” a valódit, a számodra valóban helyeset sugallja a
számodra. Viszont eme hang „meghallását” gyakorolni kell, mert
folyamatosan olyan nagy külső „zajt” csapunk magunk körül, (zajos
városban élünk, nézzük a tv-t, zenét hallgatunk, beszélünk) mellyel
próbáljuk elnyomni ezt a belső hangot.
Ha veszed a bátorságot,
hogy csöndet teremts, és ebben a csöndben megkeresd azt az először csak
vékonyka hangon szóló „bensődet”, akkor sok-sok kitartással és
gyakorlással megtalálod valódi belső mércédet, ami saját belső örömöd
forrása is. Ahhoz, hogy ezt elérd, először is merd megtenni, ami jól
esik. Ez nem egoista cselekedet, mert ha megteszed, amire vágysz, és a
szerint élsz, akkor hosszú távon ezzel a megtalált belső tartalommal
együtt eljön számodra a boldogabb és kiegyensúlyozottabb élet is,
amelynek öröméből fogsz tudni adni másoknak is. A szeretteid ekkor
valóban kaphatnak tőled energiát, mert valóban lesz mit adnod. Ellenkező
esetben nem, mert előbb utóbb ki fognak merülni a forrásaid, ha azok
kizárólag külső források (külső sikerélmény adta források.) Bár az egész
nagyon bonyolult, mert a külső sikerek is adhatnak erőt, de a belső
erőddel, tudatoddal befolyásolhatod az életed alakulását, hogy milyen
sikerekben részesülj az élettől.
Mindig gondolj erre: Ha szeretnél valamivé válni, akkor leszel az, amikor elhiszed, hogy már az vagy!
Szerző: Jáki Szilvia
|
