Valójában mindenki hűtlen?
Köztudott tény, hogy az ember nem monogám. (Egyébként is a Földön jelenlévő mintegy ötezer emlős fajnak csupán a töredéke, 5%-a az). Ezt komoly tudományos kutatások is igazolják, lévén a monogenitásnak is génje van, amely például megvan a préripockokban (ők egész életükre választanak társat), ám az emberiségnek csak 16%-ban van jelen. Hiányzik hát belőlünk a monogámia génje, nem véletlenül: a szaporodáshoz kell egy olyan evolúciós kényszer, amely arra sarkallja a férfiakat, hogy magjaikat minél többfelé szórják szét, a nőket pedig, hogy társuk elvesztése vagy szaporodóképtelensége esetén is képesek legyenek utódokat adni a világnak. Tévhit tehát (vajon melyik nem képviselői terjeszthetik?), hogy a férfi poligám, a nő pedig monogám hajlamú. Nem. Mindketten hajlamosak a félrefrigyelésre, méghozzá ugyanolyan mértékben.

Íratlan szerződést kötünk
Akkor mi gátol abban bennünket, hogy minden szembejövő, jól kinéző ellenkező neműre rávessük magunkat? (Már a szembejövő ellenkezésén kívül). Nos, semmi más, mint az alku. Az alku, amelyet társunkkal kötünk abban a pillanatban, hogy kimondatik, mi bizony egy pár vagyunk: egyfajta íratlan szerződés jön létre, amelynek értelmében „melletted maradok, ha nem csalsz meg”. Tehát hiába jön a genetikai késztetés, hogy most akkor ezt a vadító szemű és csábító mosolyú pasit az ágyamba cipelem, a távoli célok, a vágy, hogy családot alapítsunk, felülírja az ösztönt. Nem cipeljük, mert van egy erősebb ösztönünk, a „lecöveklés” ösztöne, amelyet veszélyeztetnénk egy könnyű kalanddal.

"Magunkra kényszerítjük" a hűséget
És itt bizony lehull a rózsaszín fátyol, mely azt sugallta, hogy az igaz szerelemben sosem fordul elő félregondolat se. Rengeteg párkapcsolati sérülésnek épp ez az oka, ez a rózsaszín fátyol. Úgy érezzük, ha igazán szeret, nem jut eszébe más nő. Nem akar utánafordulni a csinibabáknak, nem akad meg a szeme egy dekoltázson. De bizony, utánafordul, és de bizony, megakad. És, akár hisszük, akár nem, ettől még igaz szerelmet táplál irántunk. De minden rózsaszín függönynek sajátossága, hogy mindkét oldalán van valaki, csak erről épp nem akarunk tudomást venni. Olyasmi hozzáállás ez, hogy „te ne úgy cselekedj, ahogy én, hanem ahogy én akarom”. Mert ha őszintén magunkba nézünk, bizony fel fogunk lelni egy-egy sármos férfiúi mosoly láttán felbuzduló vágyat, egy-egy „vajon milyen lehet vele az ágyban” gondolatot. Inkább őszintének kellene lennünk, és elfogadnunk az emberi természetet olyannak, amilyen: lássuk be, hogy a hűség nem önmagától fakad bennünk, hanem „magunkra kényszerítjük”.

Győzelem az ösztönök fölött
Persze ez a „kényszerítés” csöppet sem fájdalmas, és nagyon is egybehangzik vágyainkkal. Mert nem csupán az tart bennünket vissza a kalandoktól, hogy ösztönünk a harmonikus családi életre törekszik. Ennél van egy jóval fontosabb dolog is: hogy nem akarjuk megbántani azt, akit szeretünk. És ennek a fényében téves az a szemléletmód, hogy „megette a fene az egészet, ha önmagától megcsalna, és csak a kedvemért fékezi magát.” Nem. Ezt épphogy úgy kell tekinteni, mint győzelemnek az emberi ösztönök fölött. És ez nem semmi: egy ösztönt legyőzni szinte lehetetlen – ha mégis sikerül, azt nagyon nagy erő támogatja. Mondjuk az igaz szerelem.

Az árat meg kell fizetni, de nem sok!
Ne akkor legyünk hát dühösek és megbántottak, ha rajtakapjuk életünk párját, ahogy a közös filmezés közben Angelina Jolie hátsóján legelteti a szemét. Inkább azokat a szituációkat tartsuk fontosnak, amikor épp párunk saját ösztönével való szembenúszását látjuk: elkötelezettségét mellettünk, a könnyű kalandesélyek elhessegetését, a törekvést, hogy csakis velünk akarja megosztani asztalát-ágyát. És önmagunkban se a felbukkanó kósza gondolatokat kárhoztassuk, ne gondoljunk azonnal párkapcsolati problémákra, csak mert egy óceánmély basszus a fülünkbe duruzsolt, és mi megbizseregtünk. Minden rendben, csak épp: emberek vagyunk. De épp, mert emberek vagyunk, ellen is állunk ezeknek a kísértéseknek, hiszen saját ösztöneink kielégítésénél fontosabb a párunk és az a közös világ, amelyet együtt kialakítottunk. És ennek bizony ára van, és bizony a hűség az, és ne áltassuk magunkat, hogy ez csak úgy jön az igaz szerelemmel, nekünk nem kell megfizetnünk. De, meg kell – ám ettől a szerelmünk nem lesz kevésbé igaz, és valljuk be, azért a boldogságért, amelyet egy jól működő párkapcsolat nyújt, igazán nem nagy ár!