A minap a párterápiás rendelésre fiatal pár érkezett, húszas éveik második felében járhattak. Némi félszegséggel vette kezdetét a beszélgetés, ami teljesen érthető, hiszen egy vadidegen ember előtt kezdtek belső dolgaikról beszélni. Érződik, hogy fontosak egymásnak, pillantásaikkal gyakran fürkészik a másikat, próbálják úgy megfogalmazni, miért is vannak itt, hogy lehetőleg ne bántsák a másikat. A lány szemébe könnyek szöknek attól a kérdéstől, hogy mi is nehéz most neki a kapcsolatukban, mi az, ami bántja leginkább. Négy éve vannak együtt. Nagy, mindent elsöprő szerelemmel kezdődött a kapcsolatuk, van egy másfél éves kisfiúk is, de most, tele vannak elkeseredéssel, csalódással, neheztelésekkel. Nem értik, mi történt, mitől lett a másik ilyen elviselhetetlen, mitől veszekednek állandóan, miért nem tudják megbeszélni szinte a legkisebb hétköznapi dolgot sem vita nélkül. Hogy jutottak ebbe a helyzetbe, mikor olyan szépen indult, amikor igazából mindenük meglenne a boldogsághoz? Erre az időszakra tervezték a második gyerek fogantatását, de a kapcsolat nehézségei miatt ez bizonytalan időre elnapolódott. Sőt az is szóba került, hogy ha ez az állapot nem változik közöttük, akkor inkább elválnak. A fejlődési pálya A párkapcsolatokkal foglalkozó szakembereknek régóta feltűnt, hogy a fentebb leírt kapcsolati helyzet kialakulása sokkal gyakoribb jelenség annál, hogy csak az adott pár aktuális viszonyaival egészében magyarázható lenne. Azt találták, hogy az ehhez hasonló kritikus állapotok szinte minden párkapcsolatban felütik a fejüket időnként. Megállapították: mint ahogy saját személyiségfejlődésünk során bejárunk egy fejlődési pályát – aminek megvannak a maga állomásai -, ehhez hasonlóan, a párkapcsolatoknak is van önálló fejlődési pályája, vannak állomásai, melyen törvényszerűen áthalad. És mint ahogy egyéni életünkben is, a fejlődés következő lépcsőfokának meglépéséhez, sokszor egy krízis feszültsége adja a felhajtóerőt, ez figyelhető meg párkapcsolatok szintjén is. A párkapcsolat ebből a nézőpontból nézve egy olyan rendszer, mely egymással ellentétes erők között igyekszik egyensúlyt teremteni. Pl.: egyik fontos jellemzője, funkciója a stabilitásra törekvés, azaz, a kapcsolatot érő belső (pl. gyerek születése) és külső változások (pl. költözés) kapcsolati hatásainak kiegyensúlyozása. Leegyszerűsítve: annak a biztosítása, hogy ettől még a dolgok lehetőség szerint, ugyan úgy menjenek tovább, mint eddig. A másik ugyan ilyen fontos funkciója pedig éppen az, hogy a kapcsolatot érő belső és külső hatásokra adaptív változások jöjjenek létre, azaz: a dolgok ne ugyan úgy menjenek tovább, mintha mi sem történt volna, hanem a változásoknak megfelelően, változzanak a kapcsolati viszonyok is. Az életciklus változások A párkapcsolatokat törvényszerűen érő változások között talán legmarkánsabb átrendező erővel bírnak az úgynevezett életciklus váltások. Ezek azok a nehéz időszakok, melyekkel minden hosszú távú párkapcsolat szembesül, s melyekre valamilyen megoldást kell találnia. Azt figyelték meg, hogy ezen átalakulások mentén törvényszerűen alakulnak ki feszültségek, melyek gyakran kapcsolati krízissé növik ki magukat. Csak felsorolás jelleggel vegyük számba ezeket a kritikus pontokat az egyszerűség kedvéért két független ember kapcsolatát alapul véve: - összeköltözés, közös szokások, feladatleosztások kialakítása – kapcsolati lojalitás kontra eredeti család iránti lojalitás - amikor a párból hármas lesz vagy mégsem – az első gyerek születése és az azt követő időszak vagy annak elmaradása - a nő újbóli munkába állása - a második gyerek születése vagy ennek elmaradása - kamasz(ok) a családban - a gyerekek kirepülése (szülői szerepeink csökkenése) – újra párként - saját szülők elvesztése - az aktivitás elvesztése a munkavállalás terén Az itt feltüntetett időszakok alapvetően megterhelők. Nem csak azért, mert benne újra kell definiálnunk magunkat, új szerepeket kell elsajátítanunk, számot kell vetnünk magunkkal, hanem mert minden újabb ponton előjönnek a régebbi, ezt megelőző nehéz időszakok meg nem oldott problémái, és hozzáadódnak a jelen átalakulás feszültségeihez. Mindeközben azonban mi magunk is változunk. Nagyon mások vagyunk a húszas éveink közepén, mások a fontosak a harmincas éveink közepén, és másképp vagyunk jelen a negyvenes, ötvenes, hatvanas éveink világában. Mindez azt is jelenti, hogy életkorunknak megfelelően nekünk is megvannak a saját életciklus váltásaink, és az ebből adódó megoldandó feladataink. Az, hogy milyen szintű megoldásaink születnek személyes életünk kihívásaira, az szűretlenül, csillapítatlanul beáramlik párkapcsolatainkba. Nem mindegy pl.: hogy ténylegesen leváltunk-e már a szüleinkről akárhány évesek is vagyunk, vagy érzelmileg még mindig nagyobb a hatásuk ránk, mint kellene; vagy valójában menekülünk az életkorunkból adódó külső-belső elvárások, vagy vágyak elől, ahelyett, hogy szembenéznénk velük, elfogadnánk, vállalnánk őket. Van azonban a párkapcsolatnak a fentebb említett életszakaszoktól némileg független fejlődési pályája is. E modell ismeretében sok-sok kapcsolati jelenség érthetőbbé válik, talán még a bevezetőben ismertetett pár közötti kapcsolati helyzet megértésében is nagy segítségünkre lehet. A szimbiotikus szakasz A szakirodalomban a párkapcsolat első fázisát – a kisgyermekkor fejlődési fázisára utalva -, szimbiotikus szakasznak nevezik, a köznyelvben ez a szerelem időszaka. Ekkor véljük megtalálni énünk hiányzó felét, ekkor egészülünk ki általa és olvadunk össze testileg, lelkileg határtalanul, mint annak idején csecsemőként saját anyánkkal. Lelki és néha fizikai értelemben nem tudjuk, hol kezdődünk mi és hol kezdődik a másik. Gondolataink, érzéseink szinte folyamatosan tartalmazzák a másikat. Ez tehát a szerelem olvasztótégelye, két ember szimbiotikus egysége. Hasonló a hasonlóval? Pontot téve annak a vitának a végére, amiben arról vitatkoznak, hogy inkább a hasonlóságok vagy az ellentétek vonzzák egymást, én úgy tapasztaltam: akibe tartósan beleszeretünk, abban van annyi hasonlóság, hogy lehetővé váljon egymás mély megértése, és van annyi különbözőség is, amiért érdemes. Egy mélyebb szinten: igazából azt választjuk, akivel egyrészt újraélhetjük az eredeti családunkból számunkra zsigeri szinten ismerős érzelmi helyzeteket, lélektani pozíciókat -, merthogy ez jelenti, ez adja meg világképünk helyességét, létezésünk biztonságát (hasonlóság), másrészt, akiben megérezzük, a korrekció, a továbblépés lehetőségét. Annak az esélyét, hogy a vele való kapcsolat mégis csak más lesz, mint az eredeti „fontos másikkal” – azaz anyuval, apuval -, s amit ott, annak idején nem sikerült megkapni, megélni, az vele sikerülni fog. Azaz egyidejűleg vonz az ismerősség, az ismétlés biztonsága és vonz a másság, a korrekció lehetősége a másikban. E különbözőség személyes szinten a kiegészülés érzését adja. A szerelmem kiegészít, a másik által érzem kereknek magam, illetve az életem – azaz pont ő hiányzott. Az azonosulás, az összeolvadás ezen élménye az a kötőerő, ami összetartja a kapcsolatot a nehéz időszakokban, hitet adva a jövő számára. Ereje paradox módon azokban az esetekben érződik leginkább, ahol hiányzott a kapcsolatból. Amikor az ilyen kapcsolatok kerülnek válságba, a szerelem megtartó erejének hiánya kézzelfogható, a kapcsolat sérülékenyebb, a felek kevésbé elkötelezettek érzelmileg.

Szerző: Iszlai Zoltán