De hát én nem is ilyennek képzeltelek!
Különös dolog a szerelem: valaki felgyújtja a véred, személyiségének bűvöletében bóklászol a szerelem ködében – aztán a már kialakult kapcsolatból visszatekintve ráeszmélsz: jé, én nem is ilyennek képzeltem őt… De hát kibe is szeretünk akkor bele? Mert ha jól szemügyre vesszük párunkat, bizony elég kevés közös vonása van azzal a férfivel, akinek az első időkben elképzeltük. Olyan, mintha beleszerettünk volna egy emberbe, aki nem is létezik, aztán mert őt képviselte a mellettünk lévő férfi, a szerelem maradt, épp csak az alany cserélődött ki. Hogy is van akkor ez az egész?
Nem másba szerettél bele
Tény, hogy az első időkben még vajmi kevés tudásunk van a másikról. Azonban mégsem úgy van, hogy „egy teljesen más emberbe szerettünk bele”. Lehet, hogy kedvesedről először azt képzelted, tele van energiával, később pedig kiderül, hogy a világ leglustább emberét rendelte melléd a sors. Mégsem tévedtél igazán: ami elbűvölt jelenlegi párodban, „jogosan” bűvölt el. Ugyanis nem csupán a jó vagy rossz tulajdonságok konkrét érzékelésével ismerhetünk meg egy embert – sőt, talán úgy a legkevésbé. Egyszerűen: megsejtjük, megérezzük azt a valakit, aki ő – és ez számtalan tulajdonság egymásra hatása, az összes jellemvonás együttes benyomása, amit pontosan érzékelünk még akkor is, ha ezekről a tulajdonságokról fogalmunk sincs.

Egy élet alatt egy embert változtathatsz meg
Persze a kapcsolat folyamán azok a tulajdonságok, amelyek negatívak ill. amelyek bennünket irritálnak, bizony számos konfliktus forrásává válnak. És akkor elkezdődik egymás „gyúrása”: olyanná szeretnénk formálni párunkat, amilyen társat elképzeltünk magunk mellé. Vajon lehetséges, hogy egy lusta emberből aktívat, egy figyelmetlenből törődőt faragjunk? Ahogy a viccben van: a válasz: igen. Bővebben pedig: nem. A mondás szerint egyetlen embert tudunk megváltoztatni életünk során, azt is igen-igen nagy nehézségekkel: saját magunkat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy másik ember szemét felnyitni a boldogságot akadályozó tényezőkre, és ne lehetne jobb belátásra bírni a változást illetően. De megváltozni csakis önmagától fog – ha meg fog egyáltalán.



Teljesen megváltozni nemigen lehet...
Hiszen jól tudjuk, milyen nehéz is kiirtani önmagunkból egy-egy tulajdonságot: az ember azt hiszi, végre már győzedelmeskedett felette, aztán jön egy szituáció, és tadám: újra itt van a kis alattomos. Olyan ez, mint a dohányzásról való leszokás: az ember leszokni sosem tud teljesen, épp csak jelenleg nem dohányzik – no de ki tudja, mit hozna egy igazán próbára tevő helyzet. Egy hirtelen haragú ember járhat dühkezelési terápiára, és megtanulhatja kordában tartani indulatait – de igazán sosem lehet biztos benne, hogy egy-egy kemény szituáció mit hozna ki belőle. Ugyanígy működik az is, ha egy másik ember megváltozását akarjuk elősegíteni: a kedvünkért és mert önmaga is belátja hibáját, „jó útra tér”, de ez mindig tudatos önfegyelmezést jelent majd számára. És az emberi természet nem arra van kitalálva, hogy hosszú időn át egyetlen hiba nélkül képes legyen önmagát más mederbe terelni, mint amilyenen eredetileg menne.

"Megszoksz vagy megszöksz?"
De hát akkor mit lehet csinálni? Fogadjuk el, hogy kedvesünk gyakrabban néz a pohár fenekére, mint illene vagy hogy reggeltől estig az interneten bóklászik? Természetesen nem – de azt se várjuk el, hogy a veszekedések és a szemrehányások hatására egyszer csak más emberré lesz. Sőt: a számonkérés a legrosszabb, amit tehetünk. Hiszen ezzel tulajdonképpen csak azt kommunikáljuk: nekem nem tetszik, amit csinálsz. És ezt elég egyszer elmondani, szépen, egyszerűen csak kifejezve mindazt a rosszat, amit számunkra okoz a cselekvéssel vagy személyiségének egy-egy jellemvonásával. Ez épp elegendő ahhoz, hogy tisztában legyen vele, változtatnia kell. Továbbra is le fog ülni az internet elé, de közben pontosan tudni fogja, hogy ez így nincs rendjén. A változás pedig el fog indulni – amikor ő is eljut arra a pontra, hogy nekirugaszkodjon. De ez csakis az ő döntése lehet – a miénk csupán az, hogy kivárjuk-e ezt a pontot, vagy véget vetünk a vele való kapcsolatnak, és új utakra indulunk. Hogy kutyából nem lesz szalonna, talán nem teljesen helytálló – de az, hogy mi biztos nem tudunk azt csinálni belőle, kétségtelen tény, amelyet jó, ha elfogadunk.