Kutyaharapást szőrivel? A szakítás mindig fájdalmas dolog, és a továbblépés sosem egyszerű. Amikor ugyanis két ember úgy dönt, ezentúl egymás nélkül élik az életüket, az esetek legnagyobb részében még szerelmet éreznek egymás iránt. Persze a szerelem nem elég – ha nem működik a kapcsolat, ha egymástól csak sebeket kapnak, elkerülhetetlen a szakítás. A szakítás pedig tulajdonképpen egyfajta halál, hiszen a veszekedések során csak „betegeskedett” a kapcsolat, a különválással pedig véget ért. Épp ezért nem kerülhető el az ún. „gyászmunka”. Sokan ott hibáznak, hogy szinte azonnal belevetik magukat egy új kapcsolatba, „kutyaharapást szőrivel”, és való igaz, egy új szerelem öröme és boldogsága felülírja a szakítás fájdalmát. Igen ám, de a fel nem dolgozott gyász megbosszulja magát. Az új társat a régi miatt bántani fogjuk, talán csak úgy, hogy azonnal nekiugrunk, ha be nem hegedt sebeinkhez véletlenül hozzáér, talán úgy, hogy azokat a dolgokat követeljük meg, amelyek az előző kapcsolatból hiányoztak – de mindenképp bántani fogjuk. Nem úgy fogunk hozzá viszonyulni, ahogy az előző kapcsolat sebei nélkül tennénk, mert nem hagytunk elég időt a lezárásra.
A gyászmunkát nem lehet megúszni A szakítást igenis meg kell gyászolni. A gyásznak négy fázisa van, amelyen mindenki keresztülmegy, aki elveszített valakit. Az első szakasz a tagadás fázisa: nem akarjuk megélni a fájdalmat, nem akarjuk elfogadni, hogy valami végleg véget ért. Ez lehet akár csak a visszaszerzésben való reménykedés, de ölthet súlyosabb formát is alkoholizálás vagy droghasználat köntösében. A második fázis a düh szakasza. Gyűlöljük a másikat, amiért ezt tette velünk, rosszakat kívánunk neki, haragszunk rá és az egész világra. A harmadik szakasz az alkudozás fázisa. Arról ábrándozunk, hogy legalább egy laza viszony bontakozik ki majd kettőnk között, Istennel „üzletelünk”, megígérjük, hogy minden nap imádkozunk, csak kapjuk vissza elvesztett kedvesünket, fogadalmakat teszünk, hogy megváltozunk. A negyedik szakasz a depresszióé, levertek és kedvetlenek vagyunk, legszívesebben ki se mozdulnánk otthonról. Az ötödik fázis végül az elfogadás szakasza: megértjük, hogy tényleg véget ért, lezárjuk a múltat és készek vagyunk továbblépni. Ez olyan pszichés munka, amelyet nem lehet megúszni. Illetve ha kikerüljük és nem vagyunk hajlandóak megélni, visszaüt, és továbblépésünk is csak újabb bajok forrása lesz.
Lehet, hogy már elfelejtettem, hogy kell szeretkezni?! Ám ha végigkínlódtuk magunkat a gyász szakaszain, valóban készen állunk a továbblépésre. És ez is mindig nagyon nehéz, főleg, ha hosszú és mély kapcsolatot temettünk el. Úgy érezzük, sosem leszünk képesek megszokni egy másik testet, másfajta érintéseket, és hogy nem találunk olyan férfit, aki még egyszer úgy megdobogtatná a szívünket. Aztán egyszer csak valaki közeledik hozzánk, és megpiszkálja a parazsat, ami egyre jobban izzani kezd. És akkor jön a páni félelem: te jó ég, mi lesz, ha komolyabbra fordul a dolog, én aztán le nem vetkőzök egy férfi előtt, szégyellem a testem, már elfelejtettem, hogy kell szeretkezni, nem lehetne inkább ez egy szép plátói kapcsolat? Ezek az érzések teljesen természetesek – tulajdonképpen a szakítás utáni első szerelmi együttlét egyfajta tűzpróba, amin át kell esnünk. Ám félelemre semmi ok: meglátod majd, az első csók olyan természetesen görgeti tovább a dolgokat, hogy utólag mosolyogni fogsz: ettől féltem én annyira? De jó, hogy így történt! Fontos, hogy tisztában legyünk vele: ezek a pszichológiai szakaszok és félelmeink teljesen természetesek, nem mi vagyunk élhetetlenek és szerencsétlenek, ezeken egyszerűen át kell esni. A továbblépés mindig nagyon nagy lépés, és bizony fel kell kötni azt a bizonyost, hogy megtegyük. Ám ha megtörtént, hirtelen minden a helyére kerül: exünkre is képesek leszünk szeretettel és békés emlékekkel gondolni, képesek leszünk megérteni, hogy milyen leckét kaptunk tőle és volt kapcsolatunktól, és képesek leszünk hálát érezni ezért, bármilyen fájdalmak is vannak a hátunk mögött. És úgy fogjuk érezni, milyen jó is, hogy így történt, hiszen új kedvesünk számtalan új világot tár fel előttünk, amelyek elvarázsolnak, gazdagítanak és teljesebbé tesznek bennünket. És megértjük majd, minden a mi érdekünkben történt: kellett az exkapcsolat és kellett a szakítás ahhoz, hogy ma azok legyünk, akikké váltunk, és hogy új kapcsolatunkban már jóval érettebben tudjunk részt venni. És azt fogjuk érezni, milyen jó, hogy így alakult, hiszen enélkül sosem ismertük meg volna új szerelmünket – és ezt az élményt, bármennyi fájdalom is előzte meg, a világért nem adnánk.
