Szeretnék társat, csak… Az elköteleződés nem egyszerű dolog: számos felelősséggel és lemondással jár, ám tudjuk, amit cserébe kapunk, azért bőven megéri. Megéri hozzáigazítani programjainkat a másikéhoz, közös célokat kitűzni és azokért együtt küzdeni, várni, hogy szabad legyen a fürdőszoba, kisakkozni azt az egyedül töltött időt, amíg szépítkezhetünk, tornázhatunk, zenét hallgathatunk. Megéri, mert a párkapcsolat szépségei, a szeretve-lenni csodálatos érzése bőven megtéríti a belé fektetett energiát. Ám vannak férfiak (és persze nők is), akik számára olyan megterhelést és önfeladást jelent a kapcsolatban létezés, hogy bár szeretnének tartozni valakihez, képtelenek elköteleződni a másik mellett.
Szeretnék társat, csak… Akinek volt már dolga „megrögzött agglegénnyel", megtapasztalhatta, hogy nem túl felhőtlen a mégis létrejövő párkapcsolat. Az elköteleződni képtelen férfi vágyik ugyan a szerelemre, s ha Ámor nyila eltalálja, nem tud mit tenni az érzelem ellen – de folyamatos teherként éli meg, hogy többé már nem független. És ebben legtöbbször nem is a monogámia zavarja: a többi nővel való ismerkedésről minden további nélkül le tud mondani, hiszen szerelmes, ám magánidejéről, szabad, senki által nem befolyásolt döntéseiről már annál nehezebben. Egyszerűen korlátként éli meg, hogy újdonsült barátnőjét meghatározott időközönként fel kell hívnia, hogy egymáshoz kell igazítaniuk szabadidejüket, hogy „be kell számolnia” mindennapjairól, ne adj’ isten, még a szülőkkel is jópofizni kell. Szívének hölgye persze egyre inkább úgy érzi, hogy egyáltalán nem is szívének hölgye – pedig nem erről van szó. A férfi szereti, persze hogy szereti – csak azt nem szereti, hogy ennyi minden jár a szerelemmel.
Csak lusták vagy ilyennek születtek? Persze kérdés, hogy személyiségtípusról vagy inkább önzőségről van szó. Vajon olyan ez, mint a türelem? Aki türelmes, az meg is dolgozik azért, hiszen legszívesebben ő is ordítozna, de erőt vesz magán. Aki nem bír elköteleződni, épp csak túl egoista ahhoz, hogy vállalja a szerelem árát? Hisz mindenkinek feladásokba kerül egy másik ember életére is odafigyelni, mindenkinek ugyanannyi energiaveszteség telefonálni, találkozókat, közös életet szervezni. Vagy mégsem? Lehet, hogy bizonyos személyiségtípus ezzel nehezebben birkózik meg, mint a többiek? Akár ez, akár az van a felelősség nem-vállalása mögött, az eredmény ugyanaz: egyre morcosabbá váló férfi és egyre elégedetlenebb, meggyötörtebb nő. Elkerülhetetlen a szakítás?
Nekem ez nem jár? Hogy a – példának okáért – családi vacsorától hidegrázást kapó férfi egyszer csak komoly lelki társsá is válik, elég valószínűtlen. Számos film, könyv zárul azzal a happy end-del, amikor is a bősz szingli pasi végre felnő, megérik a felelősségre, a házasságra és gyermekvállalásra, s a világ legpapucsabb férje lesz belőle. Ám ez a való életben a legritkábban van így: a felnőttség ugyanis nem adomány, hanem kőkemény küzdelmekben megszerzendő győzelem, amelyet nehéz úgy elérni, ha nem indulunk harcba. S hogy erre rá lehet-e venni az ezt igának érző, berzenkedő férfiút? Nos, mindig történnek csodák – de ha ilyen „társsal” hozott össze bennünket a sors, nem árt átgondolni, vajon hajlandóak vagyunk-e egy igencsak kétséges eredményért szenvedni és küzdeni. Nem árt megvizsgálni, vajon nem azért tartunk-e ki a másik mellett, mert valamilyen módon szenvedést és sikertelenséget „szavaztunk meg” magunknak? Vajon nem büntetni szeretnénk-e önmagunkat azzal, hogy egy olyan kapcsolatban maradunk, amelyben leginkább bántás ér bennünket? Vagy esetleg nem azért van-e mindez, mert úgy érezzük, nekünk nem jár a jobb? Egy igazi társ, aki társ is akar lenni, aki hajlandó vállvetve velünk küzdeni a közös életért? Lehet, hogy saját lelkünk bugyrai közt kutakodva olyan válaszra lelünk, amely mindent megmagyaráz, s amelynek tudatában képesek vagyunk olyan döntést hozni, amely boldogságunkat szolgálja. Hiszen a párkapcsolat az élet egyik legfontosabb területe, amely minden mást meghatároz, s csak akkor van értelme, ha boldogságot hordoz magában.
Csak lusták vagy ilyennek születtek? 
