Miért nem bírnak felnőttként kezelni a szüleink?
Azt mondják, az anyaságban az a legnehezebb, hogy végig kell nézned a gyermeked ilyen-olyan szenvedéseit és botorságait, miközben nagyon jól tudod, hogy nem tehetsz semmit. És ez tényleg így van: tudod, hogy kamasz lányodat agyon fogja gyötörni rosszfiú-szerelme, mégsem tudod ettől megvédeni, végig kell járnia a szerelem poklainak összes bugyrát. Holott legszívesebben megráznád: hát nem látja, hogy ez a fiú csak bajt hoz majd rá? Térj már észre, lányom! De háttérben maradsz, rágod a körmöd, és imádkozol, hogy nagyobb sérülésekkel jöjjön ki belőle. Igen ám, csakhogy ez az érzés nem múlik el attól, hogy a kamasz lány immár a harmincat tapossa – egy anya nem tudja megoldani, hogy ne az édes kicsi gyerekeként tekintsen a lányára, csak azért, mert a 18-as cipő helyett már 38-asat hord.
Minden szülő kap egy békát
Csakhogy vannak anyák, akik képtelenek a háttérben csendben rágni a körmüket, mert egyszerűen nem tudják elviselni a tehetetlenség érzését. Hiába tapasztalták már meg újból és újból azt, hogy feleslegesen terelgetik gyermeküket az általuk helyesnek vélt útra, az úgyis a magáét járja. Úgy érzik, ha nem mondanának semmit, akkor anyai kötelességüket mulasztanák el – csak nem várjuk tőlük, hogy csukott szemmel tűrjék, amint lányuk a szakadék felé lavírozik?! Pedig lavírozni fog nyitott szem és anyai dörgedelmek mellett is, sőt, akkor fog csak igazán. Ám mindezt ezek az anyák nem fogják megérteni – ők azok, akik nem akarják és nem is fogják lenyelni azt a békát, amit pedig kiosztottak minden szülőnek: nevezetesen, hogy az égvilágon semmit sem tehet a gyermekéért, nekik kell magukért tenniük.
"Az anyám mindenbe beleszól"
Ezekkel a szülőkkel nagyon nem könnyű. Mindenbe beleszólnak, mindenben okosabbak, mindent úgy kellene csinálnunk, ahogyan ők, sőt, úgy, ahogyan ők sem, de az lenne a helyes. Nem veszik észre, hogy már alig mondunk el valamit, mert nem akarjuk hallgatni a hegyibeszédeket, a rosszallásokat, az „ugye, megmondtam”-okat. Még rosszabb a helyzet, ha nemcsak a mondandó, de a hangnem is anyai: „édes lányom, én már végképp nem tudom, mit csináljak veled”, esetleg „kéne már neked két jókora pofon”, amitől az ember felnőttéveit taposó lánya zsebében bizony kinyílik a bicska, és hát ilyenkor kinyílik a száj is, és ordítva követeljük magunknak a felnőttnek kijáró tiszteletet. Amit persze nem fogunk megkapni.
Egyáltalán: van megoldás?
De hát akkor mégis mit lehet tenni? Nem túl sokat, de azért van remény. A legideálisabb az lenne, ha egyszer s mindenkorra megváltoztatnánk szüleink gondolkodásmódját, és végre érett felnőttként kezelnének, akire szeretettel vegyes tisztelettel néznek. Ez sem lehetetlen éppen, csak épp a következők kellenek hozzá: soha egy fillért se kérj tőlük, álompasi legyen az oldaladon, fantasztikus munkád legyen egy vezető beosztásban, csodás életkörülményeket mondhass a magadénak, szerepelj legalább egyszer a tévében és mindig rendben legyen a frizurád. Ám ha ez nem megy, egyet tehetsz: elérheted azt, hogy legalább ne mondják ki, amit gondolnak. Ülj le velük beszélgetni, és mondd el szelíden, mi az, ami bánt téged a hozzáállásukban. Kezdd azzal, hogy megérted, miért ilyenek, dicsérd a pozitívumokat, fejezd ki a háládat irántuk. Aztán mondd el azt is, hogy milyen változtatásokat szeretnél a részükről, hogy soha ne legyenek köztetek veszekedések: esetleg megegyezhettek egy vicces „leállító szóban”, amellyel csírájában elfojthatók a konfliktust okozó megnyilvánulások, így mihelyt rákezdenének a litániára, egy „vétó!”-val vessetek véget, mielőtt elhangoznának az első mondatok. Akár levélben is megírhatod nekik, elmondva, hogy ez a fajta gyerekként kezelés milyen károkat okoz a kapcsolatotokban: hogy nem vagy őszinte, hogy elhallgatsz történéseket, hogy máshoz fordulsz a problémáiddal. És persze hogy szeretnéd, ha ez nem így lenne, hiszen ők neked a legfontosabbak, és szeretnél nagyobb részt adni nekik az életedben. Ha nem is találsz megértésre, hidd el, beletetted a bogarat a fülükbe, és apránként, de elindulnak majd a változások.
Avasd magad felnőtté! 
