6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat
játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem,
egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem
akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is
rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba.
Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a
kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat.
Futottam utána, de mire visszaértem Ti már sehol sem voltatok.
Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az
autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam
futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést
éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagynehezen
kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült.
Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat
még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába
nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni.
Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a
vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a
kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta.
Új gazdám, aki 15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak
akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam
neki mondani: "Köszönöm" . Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit
hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék...