Kr. e. 305-ben újra fekete felhõk gyülekeztek a sokat szenvedett kis-ázsiai népek feje fölött. Démétriosz, Phrügia és Lükia király hadba vonult Egyiptom ura, Ptolemaiosz Szótér ellen. Démétriosz a rhodosziakat is csatlakozásra szólította fel, ám a városállam dacolt a király erejével, és nemet mondott. Rhodosz nem kívánt legfontosabb kereskedelmi partnerével, Egyiptommal háborúba keveredni. A visszautasított uralkodó megtorlásként ostromgyûrûbe fogta a várost, és legbátrabb katonáit küldte a védõk ellen.
A "poliorkétész"-nek, a "városok elfoglalójának" nevezett fejedelemnek azonban csalódnia kellett. A rhodosziak keményen ellenálltak, és a várost valamint a kikötõt övezõ, rendkívül erõs fal felfogta a támadások erejét. Démétriosz saját csapdájába esett. Addig ugyanis nem indulhatott az egyiptomi Alexandria városa ellen, amíg be nem fejezi az ellenséges Rhodosz ostromát. Flottája hiába szállt partra a szigeten, harcosai véres fejjel vonultak vissza az égbe nyúló falak alól. A királynak valami új dolgot kellett kitalálnia, ha gyõzni akart! A felhergelõdött uralkodó megelégelte, hogy katonái hiába rohamozzák az erõdítéseket, ezért egy soha sem látott méretû és erejû hadi gépezet építésére adott parancsot. Hamarosan az ostromlott város elé gördült az ókori világ leghatalmasabb pusztító fegyvere, a Helepolisz, "a városok rombadöntõje".
A 44,4 méter magas, kilenc emeletnyi fatorony óriási kerekeken gördült. Belsejében nemcsak egy gigászi faltörõ kos rejtõzött, de számos katapultáló szerkezet is, amely súlyos sziklatömböket tudott kilõni, többszáz méter távolságra. A hagyomány szerint 430 ember vontatta ezt a félelmetes szörnyeteget. A felsõ emeleteken íjászok sokasága állt, õk felülrõl zúdítottak nyílzáport a meglepett védõk fejére. A fal mellé érve a torony falának egy részérõl kiderült, hogy nem is fal, hanem csapóhíd. Ezeket leengedve az ostromlók a magasból rohanhatták meg a rhodosziakat. A védõk hiába lõtték tüzes nyilak százait a toronyra, a deszkapalánkot állatbõrök borították, amelyeket az erre a célra kijelölt katonák rendszeresen vízzel öntöttek le. A nedves bõr nem gyulladt meg. A szörnyû gépezet elsõ bevetése nagy sikerrel járt. A faltörõ kos elõrelendült, és óriási döbbenéssel tátongó rést szakított a városfalba. A támadók óvatosak voltak, nem folytatták az ostromot, hanem úgy döntöttek, hogy csak másnap törnek elõre a belsõ városrészek felé.
A megdöbbent rhodosziak kétségbeesve nézték a rettentõ pusztítást. Rémületükben térdre borultak, és hangos szóval könyörögtek hazájuk legfõbb istenéhez, Héliosz napistenhez, hogy ne hagyja cserben õket. Megfogadták, hogy a Helepolisznál is nagyobb szobrot emelnek az istenség tiszteletére, ha kimenti õket szorult helyzetükbõl. Eközben a védõknek nagyszerû ötletük támadt. Egész éjjel dolgoztak. A fal elõtt, az ostromtoronnyal szemben mély gödröt ástak, amit faágakkal és földdel álcáztak. A katonák feszülten várták a reggelt. Napkelte után a támadók néhány méterrel elõbbre tolták a tornyot. Az elsõ kerekek elérték az álcázott csapdát, és belesüllyedtek! A Helepolisz megbillent, és mozdíthatatlanná vált, saját testével zárta el az elõzõ nap ütötte lyukat a város falában! Ekkora balszerencse már Démétriosznak is sok volt. A király békét kötött a rhodosziakkal, és katonáival elvonult a város alól.
A boldog rhodosziak nem sokkal ezután hozzáláttak, hogy teljesítsék az istenségnek tett ígéretüket. Nem sejthették, hogy Héliosz szobra egyszer majd felkerül a világcsodák listájára. Nem véletlen, hogy az ostromlott rhodosziak éppen Hélioszhoz, a nagyhatalmú napistenhez fohászkodtak segítségért. A görög mondavilág számos istenalakja közül Zeusz fia állt a legközelebb hozzájuk. A hellén mitológia szerint Zeusz, az istenségek atyja és fejedelme felosztotta gyermekei között a világot. Ekkor Héliosz valahogyan kimaradt az osztozkodásból. Amikor a napisten visszatért szokásos földkörüli útjáról, azt kérte atyjától, hogy azzal a szigettel kárpótolja, amelyet aranyozott égi fogatában repülve látott meg lassan kiemelkedni az Égei-tenger kék vizébõl. Ez a sziget Rhodosz volt. A sziget lakói valóra váltották Héliosznak tett ígéretüket. A szobor felépíttetése azt is megmutatta, hogy a rhodosziak nemcsak istenfélõ emberek, de legalább ugyanennyire ravasz kereskedõk is voltak.
A mû elkészítésére Kharész mesterrel, a nagyhírû lindoszi szobrásszal kötöttek szerzõdést. Elõször csupán egy viszonylag alacsony, 18 méter magas szobor megalkotásáról kötöttek üzletet. Amikor a mester elkezdte a munkát, a rhodosziak közölték vele, hogy inkább egy kétszer akkora szobrot szeretnének. Ezért a nagyobb szoborért - tették hozzá ravaszul - természetesen kifizetnék az elõzõleg kialkudott ár kétszeresét. Kharész igen gyenge matematikus lehetett, mert belement az üzletbe. Nem vette észre, hogy megrendelõi csúnyán becsapták. A kétszeres nagyságú szobor felépítésének nyersanyag- és munkaerõ-költsége az eredetinek nem a duplája, hanem a nyolcszorosa volt. A szobrász minden vagyona ráment a Héliosz szobor elkészítésére. Amikor tizenkét évi munka után befejezte a nagy mûvet, nem látott kiutat, és önkezével vetett véget életének.
Az építkezés, a belsõ szerkezet összeállítása a Kr. e. 302-dik esztendõben kezdõdött meg. Kharész elõször egy erõs vasvázat készített el, melyet agyaggal vonatott be. Ebben a formában többé-kevésbé már fel lehetett ismerni a késõbbi mû körvonalait. A belsõ részek kialakítása után spirál alakban egy magasba emelkedõ földhányással vették körbe az egészet. A fémmûvesek ezen a falon állva borították be bronzlapokkal Héliosz képmását. Arról nem maradt fenn beszámoló, hogy milyen módon illesztették össze az egyes lemezeket, kalapálással-e, vagy öntéssel.
A munkálatok során összesen 12 tonnányi bronzot használtak fel, amibõl kiszámítható, hogy a borítás kb. 1,6 mm vastagságú volt. A kellõ szilárdság és stabilitás érdekében a hatalmas szobor belsõ üregeit sziklatömbökkel töltötték meg. Belül csupán egy szûk járatot hagytak, ahol is egy falétra vezetett a fejbe. A rhodosziak joggal lehettek büszkék városállamuk új ékességére. A szobor méretei valóban lenyûgözõek voltak. Ilyen hatalmas mûvészeti alkotás méltán számíthatott az egész világ bámulatára. Még a modern kor emberei sem vállalkoztak túl gyakran ilyen nagyságrendû mû elkészítésére. Európában nem igen akad szobor, amely vetekedhetne Héliosz emlékmûvével.
A Gellérthegy tetején talán el sem férne, a tatai turulmadár azonban kényelmesen megülhetne a vállán. Csupán a New York-i szabadságszobor magasabb Kharész mester alkotásánál, igaz, alig több mint 10 méterrel! A napisten ujjai nagyobbak voltak egy felnõtt férfinél, és vastagságukra jellemzõ, hogy nem akadt munkás, aki át tudta volna ölelni ezeket. Napjaink tudósai csupán a képzelõerejükre és az ókori krónikások feljegyzéseire támaszkodhatnak, amikor lerajzolják a Héliosz-szobrot, mivel a nagy mûrõl egyetlen hiteles, korabeli kép, de még egy pénzvereten látható ábrázolás sem maradt fenn. Héliosz arcát és fejét övezõ, hétágú fénykoszorút csillogó aranyborítás fedte. Nem teljesen egyértelmû azonban az sem, hogy hol állt a hellén szobrászat e kiemelkedõ remekmûve.
Ma már senki sem tartja valószínûnek, hogy Héliosz a kikötõ bejárata fölé tornyosult volna. A 17-dik századi fantáziaképeken a kereskedõhajók még a napisten térdei között siklottak be Rhodosz kikötõjébe. Valószínû, hogy a szobor a városban állt. Héliosz Kelet felé nézett, abba az irányba, ahol a Nap felkel. A szobor csupán 66 esztendõn keresztül ékesítette a szigetet. Kr. e. 224-ben egy földrengés eltörte Héliosz térdét. A szobor a közeli házakra zuhant. Valószínû, hogy számos épület is a katasztrófa áldozatául esett. A remekmû ezek után 900 éven át ott feküdt. Nem állították föl, mert egy híres jós azt mondta, hogy szörnyû sorscsapások zúdulnak Rhodoszra, ha helyreállítják.
Kr. u. 653-ban arabok foglalták el a szigetet. Nem kímélték a szobrot sem. Lehántották róla a bronzot, tevékre rakták, és elszállították a távoli Észak-Mezopotámiában fekvõ Edesszába. 900 teverakományra való drágafémet nyeltek el az olvasztókemencék. Rhodosz dicsõ szobra, a hatodik világcsoda maradt fenn a legrövidebb ideig. A modern világ csupán a "kolosszus" szót õrizte meg, melynek hallatán azóta is egy óriásra gondolunk.
