Nehéz lehetett ennyi igazságot és valótlanságot összezsúfolnia néhány szóban annak, akitől ez a mondás származik: Csakis a vadállat vagy Isten lelheti örömét a magányban . Az ugyanis nagyon igaz, hogy van valami vadállati vonás abban, ha bárki emberfia veleszületett és titkos idegenkedést vagy gyűlöletet táplál a társadalom iránt, az ellenben végképp nem igaz, hogy ennek bármi köze volna az isteni természethez, kivéve, ha nem a magány élvezetéből származik, hanem az emberi személyiség elszigetelésének szeretetéből és vágyából, ami a magasrendű elmélkedés feltétele. Hamis és álságos formában tulajdonítanak ilyesmit némely pogányoknak, mint a kandiai Epameinondasznak, a római Numának, a szicíliai Empedoklésznek vagy a tüanai Apollónnak, s valóságosan és helyesen több ókori remetének és egyházatyának. Az emberek azonban kevéssé ismerik föl, mi a magány lényege és meddig terjed.