Karinthy
Frigyes azt írta naplójában: „Nem azokhoz voltam jó, akikhez jónak
kellett volna lennem." Lev Tolsztojnak, a „szeretet apostolának" naplója
többek között egy hatalmas családregény is, szerelmével, későbbi
feleségével, sok gyermekével és barátaival eltöltött több mint hét
évtizedének története. „Szeretem!"... „Nemszeretem! " ... „Szeretni
akarom!" ... „Ma sírtunk a boldogságtól!" ... „Ma üvöltöttünk az
indulatoktól" ... „Ma bezárkózott" ... "Ma ösz-szeborultunk..." Naponta
váltakoznak a boldog-boldogtalan följegyzések. Aztán élete vége felé
kiderült, hogy Lev Tolsztoj nem szeretett senkit. Sem a feleségét, sem a
gyermekeit, sem a kortársait. Elmenekült tőlük. Hogy valójában kit
szeretett, titok, melyet magával vitt. Barátnőm, egy csodálatos
asz-szony, aki életének utolsó évtizedeit idilli, kézen fogós
boldogságban élte le vénülő társával, amikor már készülődött a nagy
átváltozásra, s férje még mindig aggodalmasan szorongatta kezét a
kórházi ágyon, odasúgta nekem: „ Vidd el innen a Sanyit! Látni se
akarom!" Sok embert kérdezek: kit szeretnek igazán? És sok levelet is
kapok. Már a kérdés is olyan, mint egy örvény. Fölkavarja lelkünket, és
önmagunk előtt is elrejtett élmények bukkannak a felszínre. Mert az
igazság: titok. Nem tudunk róla. Bátran, mondhatnám úgy is, „halált
megvető" vakmerőséggel kell lelkünk mélyére buknunk, hogy megtaláljuk a
választ. A legtöbb őszinte felelet olyanoktól ered, akik valami nagy
katarzison mentek át. Ilyen a halálélmény is, amely széttépi a földi
élet megalkuvásokkal összefoltozott történetének szövetét. A bajban
lehull a jelmez, szétreped a maszk, és kivillan a meztelen igazság.
Ilyenkor a Lélek elkezd a szívével látni - vagyis valóságosan -, és amit
tapasztal, megdöbbentő. Egész életünk szereposztása átrendeződik.
Főszereplőkből statiszták lesznek, néha meg is feledkezünk róluk. És
akikre ritkán gondoltunk, nem is találkoztunk velük, vagy csak ritkán:
hirtelen főszereplőkké nőnek életünk színpadán. Fölbukkan a homályból
egy távoli ismerős, és kiderül: ő volt az Igazi, hozzá kötött valódi
érzés, s akikkel együtt éltünk hosszú évtizedeken át, nem voltak lelki,
csak sorstársaink, vagy bajtársaink, akikkel leszolgáltuk földi
éveinket. A katarzis idején felkavarodik bennünk minden. Arcok messzire
távolodnak, kiesnek a képből, és az öntudatlan homályából - vagyis a
lelkünk mélyéről - felbukkannak az igazi társak, lélekkel teli, valódi
összetartozások, emberek, lények, akiknek megpillantásakor hirtelen
meleg lesz a szívünk. Van, akinek a kutyája jut ilyenkor eszébe. Fura,
de így van. A legintenzívebb szeretet élményét az ő látványa váltja ki.
Van, akinek a sógora, az unokatestvére, vagy egy barátja, akivel ritkán
találkozott. Egy ismerősről, egy régi szerelemről kiderül, hogy
elvesztése életének legnagyobb sorscsapása volt, míg „közeli"
hozzátartozóitól könnyen búcsúzik. Ha megkérdezik a sokgyermekes
anyákat: melyiket szereti legjobban, a válasz: „Mindegyiket egyformán ".
Ez nem így van. Egyformán nem lehet szeretni. Rendszerint van egy, akit
igazán szeret. Aki a legkedvesebb. Leikéhez közelálló. Olyan titkok
ezek, melyeket nem szabad bolygatni. Mert más a karma és más a szeretet
törvénye. Más a sorsszerű feladat és kötelesség - és más a lelkek
rejtélyes és szabad szövetsége. A szeretet mélyebben van. Tudatnál,
akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A
sorsfeladatra az embereket a kényszer, a lelkiismeret s hogy .úgy
mondjam, a „végzet" tereli össze: meg kell csinálni valamit, amit csakis
együtt lehet. Ebben lehet öröm is, szenvedés is. A karmát nem a
szeretet irányítja, hanem a szükségszerűség. A törvény. A „muszáj". De a
szeretet nem kötelesség. Nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal,
kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadságjegyében áll.
Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, még én sem utasíthatom magamat,
mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratom fölér - ez a
lelkemnek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli
szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a
félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
Lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar. A
szeretetnek egyetlen törvénye van. Úgy hívják: szabadság. Nincs benne
„kell" és „muszáj" és „enyém" és „tiéd". Nincs benne színjáték. Nincs
hazugság. Nincs benne idő sem - mert egy életet leélhetek valakivel és
nem szeretem - s egyetlenegyszer találkozók valakivel és szeretem. Nem
szólhat bele senki, még az Isten se - mert Isten maga a szeretet. Félve
írok erről, mert olyan kérdés ez, melyet nem szabad feszegetni. A
kompromisszumok ugyanis nemcsak a családot és a társadalmat, de az
emberi lelket is összetartják. Jó, hogy vannak. Sok mindent nem tennénk
meg, amit meg kell tennünk, ha csakis „szívünk" szavát követnénk. A
helyzet ugyanis az - és ez messzire vezető kérdés -, hogy mi még nem
értünk meg a szabadságra. Nem tudunk még repülni. Nekünk még kell a
korlát, a megalkuvás, a kényszer, az önbecsapás, néha a hazugság is,
hogy összefér-hetők legyünk olyankor is, amikor nem valódi a szeretet.
Jó, hogy el van rejtve bennünk. Olyan mélyen, hogy egy életen át nem
tudjuk, kit szeretünk igazán. Az igazi szeretet feldúlhatja a világ
rendjét...
