Méregkeverő parasztasszonyok
1929 nyarán pattant ki a később „tiszazugi gyilkosságok” címen elhíresült ügy. 1929 áprilisában névtelen levél tájékoztatta a szolnoki ügyészséget arról, hogy egyesek légypapírból kiáztatott arzénnel mérgezik a rokonaikat. A méreg előállításában állítólag egy bábaasszonynak volt döntő szerepe. A nyomban megindult csendőrségi nyomozás gyorsan haladt előre, mivel a feltételezett tettesek azonnal beismerték a terhükre rótt cselekményeket. Közrejátszott ebben az is, hogy tudomásukra hozták: az arzént évek múlva is ki lehet mutatni az elhaltak testében.

A vizsgálatok nyomán oly nagy számú arzénes gyilkosságra derült fény, hogy a hatóságok visszariadtak a vizsgálatok végső eredményétől. A Nagyrév és Tiszakürt temetőiben elvégzett exhumálások nyomán 162 arzénnel meggyilkolt ember tetemére bukkantak. Ezt követően már nem folytatták tovább Tiszazug többi községében a vizsgálatot, hanem igyekeztek hamar lezárni az egyre kellemetlenebbé váló ügyet. A minél kisebb feltűnés érdekében a gyilkosságokat egymástól elkülönítve kezelték a bírósági eljárás során, ezzel is kisebbíteni próbálván az eset tényleges méreteit. A perek ilyenformán több évig elhúzódtak. Nem volt, nem lehetett azonban kétséges, hogy a Tiszazug körzetében arzénnel meggyilkolt emberek tényleges száma akár az ezres nagyságrendet is elérheti. A nem teljesen előzmények nélküli gyilkolási gyakorlatot, mondhatni szokást, az 1880-as évektől elterjedő légypapír, az arzén sókkal telített, így kikészített papíros tette lehetővé. A 19. század végén már napvilágra került egy ilyen bűnügy: Hódmezővásárhelyen követték el biztosítási csalás végett. A Horthy-korban Tiszazug községein kívül máshol is bizonyították az arzénes gyilkosságok előfordulását: Békés, Csongrád, sőt a Dunántúlon Zala megyében is kipattant néhány hasonló emberölési eset. Általánosabb paraszti gyakorlatról van tehát szó, ami azért maradhatott oly sokáig rejtve, mert mind az elkövetők, mind pedig az áldozatok (akik sok esetben maguk is gyanították vagy tudták, hogy mi történik velük) mélyen hallgattak róla. S kik vajon az áldozatok?
Elsősorban csecsemők. A csecsemőgyilkosság ez esetben nem az egykerendszer fenntartását, hanem a születésszabályozást szolgálta. Ezt jól mutatja az is, hogy olyan családokban, ahol így bántak egyes újszülöttekkel, már több gyerek is volt a tett elkövetésekor. Az áldozatok további jellegzetes csoportját a nyomorék gyerekek, valamint a beteg és magatehetetlen, gondozásra szoruló felnőttek, kivált az idős emberek alkották. Nagy számban találni közöttük háborús rokkant férfiakat. Ritkán olyan eset is kitudódott, amikor szerelmi gyilkosság volt vagy lehetett a háttérben, és természetesen az sem kizárt, hogy az örökség mihamarabbi megszerzése végett tettek el láb alól ilyenformán idős vagyonos embereket. A gyilkosságok paraszti szokásként rögzültek a 19–20. század fordulóját követő években, évtizedekben: a tiszazugi per során kiderült, a legrégebbi arzénes gyilkossági eset 1911-ben történt. Nem csoda, ha helyben nyílt titok volt az arzén családon belüli gyilkosság céljára való sűrű használata, amely élvezte a faluközösség hallgatólagos jóváhagyását is. Ezért folytathatták a zárt falusi közösségek hosszú időn át szinte teljesen zavartalanul e bűnös praktikákat. A gyilkosságok rendszerint úgy történtek, hogy a légypapírból kiáztatott mérget négy-hat alkalommal belekeverték a kiszemelt áldozat ételébe – csecsemők esetében egyszer is elegendő volt az arzént a szervezetbe juttatni a kívánt cél elérése érdekében. S bár a felnőtt áldozatok többnyire tudtak vagy tudhattak a dologról, senkinek sem panaszkodtak miatta (még az orvosnak sem, akivel pedig olykor találkoztak), és lényegében belenyugodtak a közösség által megszentelt szomorú sorsukba. A bűnök elkövetői kivétel nélkül asszonyok voltak. Ők tárgyaltak a bábával, ők adagolták a mérget, bár a csecsemők esetében olykor a férjek is tudtak a tettről, amit azonban rendszerint jóváhagytak. Feleséggyilkosságra soha nem derült fény, annál gyakrabban voltak férjek a feleségek áldozatai között. A motiváció
S mi indította vajon e parasztasszonyokat borzalmas tettük szinte szokásszerű elkövetésére? A csecsemőgyilkosságok esetében korábban már utaltunk a tudatos születésszabályozás motivációjára. A születésszabályozás ez időben olykor falun is jelentkező vágya és törekvése ugyanis nem vagy nehezen volt megoldható, így „kézenfekvőnek” tűnt a csecsemőgyilkosság régre visszanyúló hagyományának felelevenítése. Városokban, kivált Budapesten az orvosok által végzett tiltott abortusz ekkoriban a gyerekszám korlátozásának legmegszokottabb módja; faluhelyen a bába játszotta e téren a főszerepet, aki olykor még az arzénes gyilkossághoz is segédkezet nyújtott a szülőknek. Más volt a helyzet a felnőttek kárára elkövetett mérgezéses gyilkosságok esetében. Az áldozatok itt kivétel nélkül olyanok voltak, akik már vagy akik még súlyos terhet jelentettek családjuknak, nem hajtottak többé semmi hasznot, ugyanakkor eltartásra (gondozásra) szorultak. Különösen így volt ez a nyomorék és beteg gyerekeknél, nem egy esetben a felnőtteknél is. Az öregeket illetően sokat nyomott a latban, hogy a földvagyon átörökítésére rendszerint csak az örökhagyó halála után került sor, ami meggátolta az örökösök saját egzisztenciájának időbeni megalapítását. Minden bizonnyal ez volt, ez lehetett sok arzénes gyilkosság tényleges mozgatórugója. Az öregekről történő gondoskodás paraszti gyakorlata vált ilyenformán a gyilkosságok fő okává. Olyan vidékeken „kaptak különösen nagy kedvet” a leszármazottak férfi felmenőjük arzén segítségével történő eltávoztatásához, ahol (1) a föld férfi utódok közötti egyenlő szétosztása az uralkodó eljárás (ami a birtokaprózódás folytán szükségképpen növelte az elszegényedés lehetőségét); (2) ahol a végrendeleti úton való örökhagyás volt érvényben. A tiszazugi arzénes gyilkosságok perek sokaságát vonták maguk után, melyeket idehaza és külföldön egyaránt hatalmas érdeklődés övezett. A puszta szenzáción túl az eset arra is módot adott, hogy a kortársak mélyebben bepillanthassanak a falu, a gazdasági és morális válságban lévő paraszti társadalom belvilágába. Így tekintett az ügyre Móricz Zsigmond is a Nyugat hasábjain 1930-ban megjelent írásában. „A szolnoki törvényszék nagy tárgyalási terme zsúfolva. A bírói asztal előtt idős asszony áll. Falusi asszony, fekete ruhában, jómódúan, nagyon ízlésesen öltözve, két kezét összeteszi, mint a templomban az Úrasztala előtt. [...] Ez az asszony azzal a váddal áll a bírák előtt, hogy légypapírból kifőzött méreggel megölte kilenc évvel ezelőtt az édesanyját, pár év múlva a férjét, aztán az ágyasát. [...] Fontos az, hogy egy társadalmi réteg életébe nézhetünk bele: a magyar falu világáról rántja le a leplet a tárgyalás.” Hozzá hasonlóan vélekedett a „falukutató” Féja Géza is Viharsarok című nevezetes szociográfiájában néhány évvel később, amikor a Kőröszug vidékét bejárva úgy találta, a szociális nyomor és az elszigeteltség a legfőbb úr e tanyavidéken. „Elsősorban néhai L. Kis Lajos tanyájára mentem, aki arzénmérgezésben halt meg. [...] Ezek a tanyák olyan kezdetlegesek, mintha csak azért építették volna, hogy az égető nyári munkaidőben, mikor a messzire fekvő földeken kell dolgozniuk s nem jut idő esténként a hazatérésre, éppen fedél alatt legyenek. Pedig ezek a tanyák állandó lakhelyek. [...] Itt [...] messzire fekszenek egymástól a tanyák, összezsúfolt kis embercsoportok éldegélnek a legnagyobb magányban. [...] Ha bemennek a legközelebbi faluba, ott is csupán a legteljesebb szociális és kulturális elesettség fogadja őket. Milyenné válik ezen a tájon az ember?” Hozzájuk képest felszínesebb, a szenzációvadász sajtó híradásaira emlékeztető képet fest az arzénes gyilkosságokról Háy Gyula, amikor berlini emigrációjában megírja Tiszazug című drámáját, amelynek magyarországi színpadra állítására 1945 után kerülhetett csupán sor. Az író egy szerelmi háromszög köré rendezi darabjában a gyilkosságba torkolló történetet, jóllehet marxista meggyőződésének megfelelően nem feledkezik meg a szűkös paraszti tulajdon átörökítése körüli problémákról sem. Tanulság
A bűnözés korabeli megnyilvánulásai is árulkodnak egy társadalom állapotáról és sajátos működési módjáról. Így volt ez a Horthy-korban is. A háborút és a forradalmakat követően csődbe jutott parasztéletforma szélsőséges megnyilvánulásaként értékelhetjük azt, ami Tiszazug, Kőröszug és Zala falvaiban, illetve Békés és Csongrád tanyáin arzénes gyilkosságok formájában folyt nap mint nap bűntudat és a lelkiismeret-furdalás nélkül. A gazdasági, megélhetési viszonyaiban beszorított, egyúttal elemi erkölcsi ösztöneiben megzavarodott népi társadalom betegsége jutott nyíltan kifejezésre ezáltal.