A
kaliforniai San Quentin Állami Fegyház nevével már biztosan többen is
találkoztak, ha máshol nem, hát filmekben, regényekben. A 160 éves
múltra visszatekintő intézményben, amelyet közvetetten az aranyláz
hatására építtettek magukkal a rabokkal annak idején, ma az USA
legnagyobb halálsora található körülbelül 700 halálraítélttel. Persze
nem csak őket tartják itt, hiszen a hatalmas méretű, külön
írányítószámmal rendelkező intézmény több mint 5000 rab lakhelyét
jelenti, most azonban mégis róluk lesz szó. A
halálsoron tartott rabok túlnyomó többsége a keleti szárnyat foglalja
el, fegyveresen őrzött, elszeparált cellákban, egyedül. (Ez azért
lényeges, mert az egyébként 3000 főre szabott fegyház többi részében
általában két rabot tartanak az egy személyre tervezett cellákban, sőt, a
korábbi edzőteremben is rengeteg rabot összezsúfoltak és a terem inkább
egy átmeneti menekülttáborra emlékeztet.) A cellák nagyjából másfélszer
három méteresek, priccsel, rozsdamentes acélból készült mosdóval,
vécével, polccal és villannyal. Ugyanebben a szárnyban, de a túloldalon
olyan nem halálraítélt rabokat tartanak, akik állandóan gondot okoztak
vagy mentális problémáik vannak. Napközben folyamatos a morajlás,
éjszaka viszont aránylag csend van, bár előfordul, hogy valaki elkezd
kiabálni a nem halálraítélt oldalról. A keleti szárnnyal szemben
egyébként vízágyúkat helyeztek el. A
halálraítélteknek kevesebb a szabadsága és lehetősége más elítélteknél,
például 4 órát tölthetnek csak a cellán kívül, délelőtt, heti 4-5
alkalommal. Számukra több, kisebb elkerített udvart biztosítottak, így
jobban eloszlanak, úgy meg aztán pláne, hogy sokan inkább nem nagyon
mennek ki, mert tartanak a verekedésektől (és az ezeket rendező
őröktől). A kimenetel előtt persze levetkőztetik és teljesen
átvizsgálják őket, mindenre kiterjedően. A kijelölt udvarra
alsónadrágban kísérik őket és csak ezután öltözhetnek fel és veszik le
róluk a bilincset. Egyébként
mindenhova csak bilincsben mehetnek, kísérettel és akkor is bilincset
tesznek rájuk, amikor a cellájuk rendszeres átkutatását végzik. A
halálraítéltek nem az ebédlőben étkeznek, hanem a cellájukban kapják meg
az ételt egy résen át és a telefont is ide hozzák nekik. Ők a többi
rabnál korlátozottabb számú programban vehetnek részt, például nem
dolgozhatnak a San Quentin bútorgyárában vagy egyéb munkaprogramjaiban,
nem játszhatnak a sportcsapatokban, drámacsoportban, viszont írhatnak,
festhetnek, olvashatnak, levelezhetnek és képezhetik magukat. Ha van rá
pénzük, vásárolhatnak tévét vagy rádiót, azonban a tévén csak nagyon
korlátozott számú, főleg helyi csatornát foghatnak. (Bevinni otthonról
ilyesmit nem lehet, csak a San Quentinnel kapcsolatban álló,
meghatározott forgalmazóktól szerezhetik be.) Számítógépet nem
kaphatnak. Egyébként
többek között azért sem lenne tanácsos őket összeengedni a többi
rabbal, mert az általuk elkövetett bűncselekmények súlyossága miatt
többen közülük helyi, országos vagy akár világhírű ismertségnek
örvendenek (gondoljunk csak arra, hogy korábban olyan sorozatgyilkosok
és más bűnözők éltek itt, mint Charles Manson, Richard Chase vagy Harvey
Glatman, ma pedig köztük találhatjuk Richard Ramirezt, Rodney Alcalát,
Charles Ng-t vagy a terhes feleségét brutálisan megcsonkító, még mindig
aktuális „celebritást”, Scott Petersont) és bizony a lenti udvaron
szabadabban kószáló, bandákba szerveződött nehézfiúk nem titkoltan
szívesen ellátnák a bajukat. Ha másért nem, hát azért, hogy az így
szerzett trófeával megszilárdítsák a pozíciójukat az ottani igen szigorú
hierarchiában. A lenti, zajos rabvilág egyébként sem mentes az
ilyesmitől, a lenti udvarra kiengedett elítéltek gyakran büszkén
mutogatják az itt szerzett maradandó sérüléseik nyomait és állandó a
rivalizálás a bandák között. A legkevésbé népszerűek egyébként általában
azok a rabok, akik miatt szigorítottak valamivel kapcsolatban a
büntetésen (példa erre a kaliforniai „három csapás” törvénye). A
San Quentinbe úgy általában sem egyszerű látogatóként bejutni, de a
halálraítéltek látogathatósága még korlátozottabb. Egy-két hónapba
telik, mire eldöntik, hogy az illető látogathat-e, ezután pedig
meghatározott időpontokban lehet csak érkezni és legalább egy héttel
előre szólni, viszont még így sem biztos, hogy nem fordítják vissza a
kapuban az illetőt. (A hozzátartozók tapasztalait olvasva telefonálni
pedig szinte lehetetlen, állandóan foglaltak a vonalak.) Volt már rá
példa, hogy hosszabb-rövidebb ideig nem is voltak látogathatóak a
halálsoron ülők, amikor valamelyikük támadólag lépett fel rabtársával
szemben a látogatás alatt. Más rabokkal ellentétben velük még a
legcsekélyebb testi kontaktus is tiltott és csak plexiüveg mögött ülve
fogadhatják hozzátartozóikat. A házastársi látogatás a halálraítéltek
számára tilos. A
többi rabhoz hasonlóan azonban ők is kivívhatnak maguknak egy kicsit
nagyobb szabadságot a jó magaviselettel. A 700-ból körülbelül 70-en
laknak közülük az északi szárnyban, ahol nincsenek majdnem egész nap a
cellájukba zárva, hanem naponta mindannyiukat kiengedik és nyugodtan
beszélgethetnek, játszhatnak különféle játékokat egymással. Ők azok,
akiknél nem szükséges a szigorú őrizet, mert nincs probléma velük. A
szomszédos épületben található azonban az egész San Quentin
legszigorúbban őrzött része, a jelenleg körülbelül 100 fős Adjustment
Center. Ide kerül először minden halálraítélt, amíg ki nem tapasztalják a
viselkedését és ezután kerülhet át a keleti szárnyba a többiekhez, ha
megfelelőnek ítélik. És ezek mögött az ajtók mögött tartják az összes
olyan halálraítéltet is, aki úgy érzi, már nincs vesztenivalója, így
kezelhetetlenül agresszív és veszélyes viselkedésre képes. Nem véletlen,
hogy a lenti fegyőr inkább egy rohamosztagosra hasonlít, ide ugyanis
csak ilyen felszerelésben jöhetnek be a gyakori támadások miatt. Sokan
át is kérik magukat az itt szolgálatot teljesítők közül, hiszen ezek az
elítéltek bármivel megtámadhatják őket, ami az eszükbe jut (annak
ellenére, hogy ezekben a cellákban még a többihez képest is tényleg alig
van valami, nagyon kreatívak tudnak lenni), például nem ritka, hogy
ürülékkel vagy vizelettel próbálják elvakítani az őrt. Sajnos volt már
rá példa a múltban, hogy kiszabadultak innen rabok és
több ember halálát követelte az eset. Egyikük később azt mondta, nem az
volt a lényeg, hogy kiszabaduljanak, hanem hogy minél több őrrel
végezhessenek. Az ittenieket jóval ritkábban engedik ki a napvilágra,
akkor pedig egy szűkös, ketrecszerű építménybe zárják őket, fegyveres
felügyelet mellett.Ezen kívül csak olyan esetekben viszik ki őket, ha
például orvosi ellátásra szorulnak, de ekkor is legalább három őrnek
kell kísérnie őket. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem olyan
magánzárkák, ahova egy-két napra teszik be az elítéltet lenyugodni,
hanem félévente van lehetőségük visszakerülni a keleti szárnyba. Itt
tartják egyébként a rajongóival kiterjedt levelezést folytató, sátánista
sorozatgyilkos Richard Ramirezt is. A
kivégzések az északi szárnyban történnek. A harmincas évekig főleg
akasztással végeztek ki körülbelül 200 elítéltet, majd beüzemeltek egy
gázkamrát és ezzel is nagyjából ugyanennyi
emberrel végeztek (itt lelte halálát a gázkamra egyik építője is néhány
évvel később). A gázkamrában ilyenkor egyébként egyszerre két elítéltet
helyeztek el. Előfordult az is, hogy egy rab kiszabadította magát a
szíjakból és a kivégzés alatt rémülten szaladgált fel-alá a kamrában. A
kilencvenes években aztán túl kegyetlennek minősítették az elgázosítást
és úgy döntöttek, az elítélt választhatja a méreginjekciót is, azóta ez
utóbbi a gyakori. Nagyjából
évi harminc fővel nő a halálsoron tartottak száma, így náluk is
szorongató a helyhiány. Szeretnék is egy új épülettel kibővíteni a
halálsort, ám Kalifornia eddig nem adott pénzt nekik erre. A
San Quentin egyébként nem biztos, hogy évtizedekig működni fog még,
hiszen egyrészt a róla készült jelentések szerint nagyon ósdi, koszos,
nem megfelelően felszerelt intézményről van szó, amelyet többször ért
már vád a hiányos orvosi ellátás miatt és amiatt is, hogy az őrök
indokolatlanul szigorúan bánnak egy-egy elítélttel, másrészt egy igen
sokat érő, jó fekvésű földterületen található, ami közel van a
Szilícium-völgyhöz is, így sokan látnák a területet más formában
értékesítve.
|