A XIII. században, a nyugat-európai szellemiségben a pszichiátriai zavarokkal küzdők élete egy halálukig véget nem érő vesszőfutás volt. Az akkori nézetek ugyanis a legkevésbé látták a probléma valós gyökereit, nem beszélve arról, hogy az elmezavar definíciója is nagymértékben különbözött a mai ismereteink szerinti meghatározásoktól. Ennek köszönhetően például olyan dolgokat is az őrület számlájára írtak, mint a dadogás, vagy épp a rendszeres maszturbálás. A korabeli gyógyítók általában a katolikus egyház által diktált különös módszerekkel próbálták „kikúrálni” bajukból azokat, akik vélt vagy valós pszichés problémákkal küzdöttek. Természetesen akkoriban is akadtak jó szándékú papok és szerzetesek, akiket jóakarat vezérelt és valóban segíteni szerettek volna hányattatott sorsú embertársaikon.

Kezdetben a Bethlem Royal Hospital (amely a köztudatban csak Bedlamként él; érdekesség, hogy az angol nyelvben innen ered a tébolyda, káosz jelentéssel bíró bedlam szó) összesen alig több mint egy tucatnyi beteget próbált meg ellátni. Később fokozatos bővítéseken esett át, ezzel együtt pedig bentlakóinak száma is megváltozott. Azonban nem csak a pacientúra mennyisége, hanem minősége is más lett. A Bedlam intézménye fennállása során ugyanis szorosan összefonódott állami körökkel, így nem volt ritka, hogy a bebörtönzöttek egy hányada kizárólag politikai okokból került ide. Beszédes az a tény, hogy 1598-ra az intézményt gyakorlatilag lakhatatlannak minősítették, mindezt az akkori kor higiéniai szokásai mellett, hiszen tudvalevő, hogy Nyugat-Európa nem járt az élen az idő tájt a higiénia területén. Emlékeztetőül, a XVI. század végi Párizsban, például ha az ember az utcára kívánta üríteni az otthoni bili tartalmát, előtte kiáltania kellett, hogy figyelmeztesse a többieket, Nürnbergben pedig az úgynevezett pappenheimerek szedegették össze a nyilvános helyekről az emberi ürüléket, hogy aztán a folyókba öntsék azt. A Bedlam tehát még ilyen körülmények közt is embertelen helynek minősült, így belegondolhatunk, mi lehetett az, ami még az akkori ellenőrzésnek is szemet szúrt.

A tébolyda irányításáért jó ideig egy úgynevezett keeper felelt, afféle igazgatóként. Közülük az egyik leghírhedtebb Helkiah Crooke volt, aki egyedi megoldásaival még pokolibbá tette az egyébként is borzalmas intézményt. 1619-es hatalomra kerülése után Crooke fittyet hányt még az akkori előírásokra is, úgy gondolta, sajátos reformjai szerint fogja vezetni az intézményt. A pacienseket láncon tartották, némelyikük testét alig fedte némi ruhadarab. A Crooke forradalmasította speciális diéta nem volt más, mint éheztetés, aminek köszönhetően még többen haltak meg a Bedlam falai közt. A cellákról sok esetben hiányoztak az ablakok, így a zord időjárási körülmények közt sokszor a természet kegyeire voltak utalva az itt raboskodók.

A XVI. században a Bedlamet újraépítették, azonban ezt követően sem vált túlzottan bizalomgerjesztő intézménnyé. Az ide látogatókat egy különös szoborcsoport, a Melankólia és az Őrület fogadta, amely a dán szobrász, Caius Gabriel Cibber műve volt. Bizarr módszerekkel próbálták gyógyulásra bírni a betegeket, ezek közül az egyik legmeghökkentőbb talán az Erasmus Darwin (Charles Darwin nagyapja) által feltalált rotációs terápia. Az alanyt egy felfüggesztett székre kötözték, amelyet egy szerkezet segítségével percenként mintegy százszoros fordulatszámmal tudtak pörgetni. Egy ilyen „terápia” több órán át is tarthatott, nem kétséges, milyen eredményekkel kecsegtetett.

A XVIII. században egy bizarr szórakozási formának nyújtott otthont a Bedlam. Egyfajta állatkerti sétához hasonlíthatóan ugyanis az itt lévő paciensek is megszemlélhetők voltak egy bizonyos pénzösszeg fejében. Kiemelték, hogy a túra kockázatokat hordozhat magában, ennek ellenére rengetegen éltek a groteszk tárlat megtekintésének lehetőségével. Helkiah Crooke ámokfutása mellett még említésre méltó vezetőség a Monro család volt, akik közel száz éven át vezették az intézetet, ezalatt brutális eszközökkel sanyargatva a pacienseket, mint például a rendszeres verés, éheztetés és jeges kényszerfürdők.

A végső változás 1930-ra következett be, amikor a Bedlamnek eddig otthont adó területet Lord Rothermere vásárolta fel, az intézményt pedig Dél-Londonba költöztették. Ez az utolsó, negyedik helyszínváltoztatás volt a tébolyda több száz éves történelmében. Az idők során a ’60-as, ’70-es évektől fokozatosan konszolidálódott a helyzet, mára már pedig a Bethlem Royal Hospital valódi gyógyulás reményével és lehetőségével várja betegeit.