Főoldal Profilom Regisztráció Kilépés Belépés
Üdvözöllek Vendég | RSS
Vasárnap
2017-10-22
11:01 AM
Hodildi Honlapja
Honlap-menü
A fejezet kategóriái
Érdekes cikkek [11]
Barátaink:
  • Ingyenes honlap létrehozása
  • uCoz közösségi fórum
  • Ingyenes online játékok
  • Oktatóvideók
  • A legjobb uCoz-os weboldalak
  • Mini-chat
    Statisztika

    Online összesen: 1
    Vendégek: 1
    Felhasználók: 0
    Főoldal » Cikkek » Tébolyda » Érdekes cikkek

    Az elmebetegség gyógyításának ügye a századfordulón
    Az elmebetegség gyógyításának ügye a századfordulón
    Kántor Judit

    Az „elmebetegség” nem az újkor találmánya, elmebetegek mindig voltak. A társadalom és így a társadalmi hozzáálás azonban változott, ahogy változott ellátásuk intézményrendszere is.

    A korai időkről nincsenek „tárgyszerű” források erről a kérdésről, hiszen a jelenség ugyan létezett, a fogalom azonban még nem. Az egyes leírásokban csak a viselkedésformák és tünetek fedezhetők fel, az ezekhez kapcsolódó történetek és leírások nem a kórkép leírását szolgálták. Mégis kiderül belőlük, hogy az átlagostól eltérő viselkedésű, olykor ijesztő tüneteket produkáló személyeket gyakran „kiválasztottként”, „szentként” tisztelték és különleges státuszt biztosítottak számukra.

    Ugyanekkor megjelent a másik véglet is; akik „kilógtak a sorból”, vagyis a valamilyen testi vagy szellemi fogyatékkal élőket, a deviánsokat kirekesztették, elzárták, üldözték, bizonyos esetekben bántalmazták is.

    A görögöktől kezdve még a keresztény Európában is a 18. század végéig elsősorban a családok és az egyház feladata volt az elmebetegekről való gondoskodás. Az orvostudomány fejlődésével egyre több kórképet leírtak, bár mai szemmel nézve ezek a diagnózisok meglehetősen kezdetlegesek és sok esetben tévesek voltak, mégis némi előrelépést jelentettek.

    Elsősorban az egyházak által közvetített szemléletmód hatására ezeket az embereket gyakran hozták összefüggésbe az „ördöggel” és a „megszállottsággal” – vagyis orvosi kezelés helyett papok által végzett ördögűzést hajtottak végre rajtuk.

    Azt mindenesetre igen korán felismerték, hogy a többi ember védelme érdekében szükség van elkülönítésükre, amit a családi feügylet a legtöbb esetben nem tudott biztosítani. Ezért már a korai középkortól kezdve megjelentek a „tébolydák”, amelyek ebben az időben elsősorban az elkülönítést szolgálták. Ezek között voltak „előkelő” magán-intézmények a fizetőképes rétegek számára és több átmeneti forma mellett jelen voltak azok a tömegintézmények, ahol elrettentő körülmények között éltek – vagy inkább vegetáltak – a betegek.

    Az intézmény „rangjától” függetlenül mindenhol elsősorban a fizikai elkülönítés biztonságára helyezték a hangsúlytés igen gyakran mechanikus korlátozó eszközök egész hada állt a felügyelők rendelkezésére. Néhány hajdani tébolydát mára múzeummá alakítottak, itt láthatjuk a számtalan láncot, korbácsot, bilincset, amelyekel „megfékezték” a bentlakókat. Ebből az időből való a kényszerzubbony is, melynek „humánusabb” változatát ma is alkalmazzák.

    Nyilvánvaló, hogy ebben az időben fel sem merült az esetleges gyógyítás gondolata – ahogyan az „emberről” való tudománysos gondolkodásban is kizárták a fejlődés, változás lehetőségét.

    Jelentős változást a felvilágosodás és eszmerendere hozott. Ebben az időben már a „nevelhetőség” fogalma mellett a „gyógyíthatóság” is megjelent alternatívaként. Ugyanakkor visszaszorultak a középkori megszállotság-eszmék s, így egyre többször került szóba az ún.”terápia” lehetősége. Ez alatt a humánus bánásmód mellett végzett foglalkoztatást és munkát értették elsősorban.




    A 19. századtól egyre több „terápiás tébolyda” működött Európa-szerte. A legnagyobb probléát ebben az időben – ahogy hazánkban is – az jelentette, hogy ugrásszerűen megnőtt a kezelésre szorulók száma, s az intézmények a legnagyobb jószándékkal sem tudtak megfelelni az elvárásoknak.

    A „kezelés” legfőbb eleme ebben az időben a megfelelő életkörülmények biztosítása mellett a betegek állapotához illeszkedő foglalkoztatás volt. (Ezért is tartották nagyon fontosnak a hazai tudósításban is ezeknek a foglakozásoknak a bemutatását!) A túlzsúfoltság azonban ezt sok esetben lehetetlenné tette. Kiugróan magas volt az intézetekben a halálozási arány, a betegségek „valódi” ismeretének hiányában pedig szinte soha nem mutatkozott javulás.

    A „kudarcos” tébolydák mellett az orvostudomány fejlődése is nagy szerepet játszott abban, hogy Európa-szerte egyre sürgetőbb feldatnak érezték az „őrült-ügy” megoldását. Az orvosi kutatások ebben az időben egyre gyakrabban flytak klinikai és laboratóriumi keretek között. A kor lehetőségeiből adódóan ezek a kutatások elsősorban a fiziológiai defektusok vzsgálatához kötődtek, kevésbé a „mérhetetlen” psziché jelenségeire. (Emlékezzünk vissza Lombroso alkataira!)

    A magyar pszichiátria fejlődése jelentősen különbözött az „európai úttól”. Magyarországon szinte alig volt olyan, akoábbiakban jellenzett „megőrző” jellegű tébolyda, amelyre a betegek fizikai kényszerítése és bántalmazása lett volna a jellemző. A gyógyító intézmények eyébként is igen alacsony száma miatt „terápiás tébolydák” sem létesültek, főleg nem az európaihoz hasonló léptékben. A 19. századvégéig gyakorlatilag hazánkban az elmebetegek ellátása és felügyelet csaknem teljes egészében a családra vagy a közvetlen környezetre hárult – illetve sokakat közülük a börtönökben találhattunk volna meg.

    Az 1800-as végek közepétől mártöbb közkórház is vett fel ilyen betegeket, de helyzetük ezekben az intézményekben sinte kilátástalan volt. A pesti Szent Rókus Kórházba például az elmebetegeket ketrecekbe zárták, egy idő után pedig egyszerűen újra az utcára tették.

    A fordulatot - a szegénypolitika változásaihoz kapcsolódóan – az egészségügyi ellátás kezdődő reformja jelentette az 1860-as évektől. 1868-ban megépült a lipótmezei majd a nagyszebeni tébolyda; ezekez egész sor hasonló intézmény követte. Tipikusan magyar jelenség volt a kórházakban kialakított pszichiátriai osztály – ezek ellen a szakma tiltakozott, hiszen nem tudták a megfelelő személyzetet és körülményeket biztosítani. Ennekellenére ezek nélkül a helyzet katasztrofálissá vált volna.

    1901-ben országos felmérést is végzetek ebben az ügyben. Az elmebetegek számát 45 ezer körülire becsüéték ennek alapján, ami azt jelentette, hogy körülbelül 350 egészséges emberre jutott egy elmebeteg. Ez nagyjából megfelelt az európai átlagnak. A problémát az jelentette, hogy közülük csak minden hetediknek jutott intézményes ellátás.

    Nem véletlen tehát, hogy a kormányzat ebben az időben kiemelten fontos kérdésként kezelte az elmebetegek ellátásának ésmegfelelő gyógykezelésének ügyét
    Kategória: Érdekes cikkek | Hozzáadta:: Hodildi (2016-01-21)
    Megtekintések száma: 27 | Címkék (kulcsszavak): őrültek, tébolyda, elmebetegek, őrültek háza | Helyezés: 0.0/0
    Összes hozzászólás: 0
    Név *:
    Email *:
    Kód *:
    Belépés
    Kosár
    A kosarad üres
    Keresés
    Barátaink:
  • Ingyenes honlap létrehozása
  • uCoz közösségi fórum
  • Ingyenes online játékok
  • Oktatóvideók
  • A legjobb uCoz-os weboldalak

  •  Copyright MyCorp © 2017
    Ingyenes honlap létrehozása с uCoz