Az „elmebetegség” nem az újkor találmánya, elmebetegek mindig voltak. A társadalom és így a társadalmi hozzáálás azonban változott, ahogy változott ellátásuk intézményrendszere is.

A korai időkről nincsenek „tárgyszerű” források erről a kérdésről, hiszen a jelenség ugyan létezett, a fogalom azonban még nem. Az egyes leírásokban csak a viselkedésformák és tünetek fedezhetők fel, az ezekhez kapcsolódó történetek és leírások nem a kórkép leírását szolgálták. Mégis kiderül belőlük, hogy az átlagostól eltérő viselkedésű, olykor ijesztő tüneteket produkáló személyeket gyakran „kiválasztottként”, „szentként” tisztelték és különleges státuszt biztosítottak számukra.

Ugyanekkor megjelent a másik véglet is; akik „kilógtak a sorból”, vagyis a valamilyen testi vagy szellemi fogyatékkal élőket, a deviánsokat kirekesztették, elzárták, üldözték, bizonyos esetekben bántalmazták is.

A görögöktől kezdve még a keresztény Európában is a 18. század végéig elsősorban a családok és az egyház feladata volt az elmebetegekről való gondoskodás. Az orvostudomány fejlődésével egyre több kórképet leírtak, bár mai szemmel nézve ezek a diagnózisok meglehetősen kezdetlegesek és sok esetben tévesek voltak, mégis némi előrelépést jelentettek.

Elsősorban az egyházak által közvetített szemléletmód hatására ezeket az embereket gyakran hozták összefüggésbe az „ördöggel” és a „megszállottsággal” – vagyis orvosi kezelés helyett papok által végzett ördögűzést hajtottak végre rajtuk.

Azt mindenesetre igen korán felismerték, hogy a többi ember védelme érdekében szükség van elkülönítésükre, amit a családi feügylet a legtöbb esetben nem tudott biztosítani. Ezért már a korai középkortól kezdve megjelentek a „tébolydák”, amelyek ebben az időben elsősorban az elkülönítést szolgálták. Ezek között voltak „előkelő” magán-intézmények a fizetőképes rétegek számára és több átmeneti forma mellett jelen voltak azok a tömegintézmények, ahol elrettentő körülmények között éltek – vagy inkább vegetáltak – a betegek.

Az intézmény „rangjától” függetlenül mindenhol elsősorban a fizikai elkülönítés biztonságára helyezték a hangsúlytés igen gyakran mechanikus korlátozó eszközök egész hada állt a felügyelők rendelkezésére. Néhány hajdani tébolydát mára múzeummá alakítottak, itt láthatjuk a számtalan láncot, korbácsot, bilincset, amelyekel „megfékezték” a bentlakókat. Ebből az időből való a kényszerzubbony is, melynek „humánusabb” változatát ma is alkalmazzák.

Nyilvánvaló, hogy ebben az időben fel sem merült az esetleges gyógyítás gondolata – ahogyan az „emberről” való tudománysos gondolkodásban is kizárták a fejlődés, változás lehetőségét.

Jelentős változást a felvilágosodás és eszmerendere hozott. Ebben az időben már a „nevelhetőség” fogalma mellett a „gyógyíthatóság” is megjelent alternatívaként. Ugyanakkor visszaszorultak a középkori megszállotság-eszmék s, így egyre többször került szóba az ún.”terápia” lehetősége. Ez alatt a humánus bánásmód mellett végzett foglalkoztatást és munkát értették elsősorban.