A római prostitúció csodálatos gyorsan és nagy arányokban fejlődött.
Külön törvényekkel szabályozták a prostitúciót, bordélyokat
létesítettek, minden prostituált nőnek be kellett iratkozni az
aedileknél, ahol írásbeli engedélyt, Licentia stupri-t kapott. Ennek
elmulasztását szigorúan büntették.
Ulpius szerint Rómában utcai
prostitúciót (questus) és lakásban űzött prostitúciót (scortatio)
ismertek. Ezenkívül a táncosnők, zenésznők űzték leginkább a
prostitúciót. Az előkelő prostituáltak, a kitartott barátnők, a concubinák nem szoktak beiratkozni az aedileknél.
Nonius Marcellus a 3-ik században írt „De proprietate sermonis” című munkájában a prostituált nőket két osztályba sorozza. Az
egyik: meretrices csoportja, akik nappal tisztességes munkát folytatnak
és csak éjjel űzik a prostitúciót és a prostibulae-k, akik állandóan,
éjjel-nappal ezt a foglalkozást űzik. Az utcán csavargó kéjnőket még
alicariae-nek is nevezték. Voltak még az úgynevezett: bustuariák,
temetőkéjnők, akik mesterségüket a temető sírdombjai között űzték.
A
diobolaresek, a kéjnők elöregedett és legalacsonyabb rétege, akik soha
sem kértek és kaptak többet két obulusnál és klientelájukat majdnem
kizárólag a rabszolgák köréből szerezték; a Forariák, az idegen nők, a
vidékről a városba vetődő parasztleányok, akik állandó lakás nélkül az
utcákon csavarogva kötöttek ismeretséget.
