A
prostitúció a rómaiaknál sem volt természetesen ismeretlen, noha a
klasszikus római erkölccsel a legkevésbé sem volt összeegyeztethető, az
intézmény mégis megtűrt rosszként élhetett a városban. Eredetére nézve
pontos ismeretekkel nem rendelkezünk, az mindenesetre figyelemreméltó,
hogy egyes mondai ábrázolások szerint Romulus és Remus nevelőanyja is
feltehetőleg e mesterséget űzte. Eszerint már a város születésekor is
meglévő társadalmi jelenségként tekinthetünk a prostitúcióra. Klasszikus
megfogalmazását a híres római jogtudós, Ulpianus a következőképpen adja
meg: a prostitúció ellenszolgáltatás fejében – pecunis accepta –
végzett nemi érintkezés, amelynek lényeges eleme, hogy az mindig nyíltan
és nemi vonzódás nélkül – palam et sine delectu – történik.
A
rómaiak nemcsak hogy „szennyes mesterségnek” (sordida ars) tartották a
prostitúciót, ahogyan az összes anyagi ellenszolgáltatás fejében végzett
munkát, hanem kifejezetten tisztességtelen foglalkozásként (questus
inhonetus) tekintettek rá. Mindaz ékes bizonyíték a rómaiak
liberalizmusára, hogy a prostitúciót nemhogy büntetőjogilag nem
üldözték, hanem szükséges rosszként eltűrték, igaz részletes
szabályozási és ellenőrzési mechanizmust építettek ki vele kapcsolatban.
Az archaikus korban valószínűleg csak kivételes jelenség
lehetett a prostitúció, ekkor még elegendő erővel rendelkezett a város
arra, hogy éberen őrködjön a polgárok nemi erkölcsei felett. A
rómaiak amúgy is rendkívül szemérmesek voltak, kezdetben azért nem űzték
a görögök által oly szívesen végzett sportokat, mert azokat meztelenül
kellett volna végezni. Ekkor még nem találkozunk az intézménnyel
kapcsolatos jogi szabályozással, hiszen csak a köztársasági kor végen
jelentek meg azok a közigazgatási szabályok, amelyek a prostitúció
állami felügyeletére voltak hivatottak.
A római jog dolgozta ki
először a történelemben az örömlányok lajstromozását, csak az így
jegyzékbe foglalt prostituáltak végezhették szabadon tevékenységüket. A
prostitúciós tevékenységre engedélyt kérő megjelent az aedilis előtt,
lemondott polgári nevéről és életmódjáról, majd álnevet választott,
amely néven az aedilis jegyzékbe foglalta, majd legvégül a folyamodó
számára megadta a működési engedélyt, a licentia stuprit. Ezek után az
utcalányok szabadon tevékenykedhettek, szolgáltatásaikat reklámozhatták,
a bordélyházakban hirdetéseket helyezhettek el.
A prostituáltak
működésüket nemcsak az utcán és bordélyokban folytathatták, hanem a
fürdőkben (thermae), vendéglőkben (thermopolium), fogadókban és bérelt
szobákban is. A bordélyházak (lupanarium) viszonylag gyorsan
elszaporodtak a városban, Constantinus korában már 46-ról tesznek
említést a források. Ezt a gyors növekedést az állami vezetés
természetesen nem nézte jó szemmel, Tiberius császár például megtiltotta
császári pénzek bevitelét a bordélyokba, amelyek ezután kifejezetten
erre a célra készített zsetonokat (tesserae) fogadtak csak el.
Míg
a köztársaság idején az egyébként nagy népszerűségnek örvendő fürdőkben
nemcsak az eltérő neműek, hanem különböző korúak is külön helységekben
fürödtek, addig ez az elválasztás a császárkorra teljesen megszűnt,
ezáltal váltak a fürdők a prostitúció melegágyaivá. Noha később
Hadrianus megtiltotta a különböző neműek együttes fürdését, amely
tilalmat egyébként Marcus Aurelius és Severus császár is megújította, ez
sem jelentett kellő visszatartó erőt az ilyen típusú prostitúcióval
szemben.
A színházakban is szabadon folyt a prostitúció, itt az
örömlányok szabadon működhettek, az aedilisek nem kötelezhették őket az
engedélyük bemutatására. A színházi szolgák voltak a kerítők, az ő
közvetítésükkel köttettek meg az üzletek. Nem csoda, hogy Tertullianus a
színházakat az erkölcstelenség nyilvános intézményeinek (consistoria
libidinum publicarum) nevezte.
A császárkorban a prostitúció
előretörése megállíthatatlan volt, Traianus uralkodása idején már 32
ezer örömlányt tartottak nyilván a városban. Sok esetben már maga a
császári család sem volt mentes a prostitúció szennye alól, így
Messalina – Claudius felesége – egyik kedvenc időtöltése volt testét
valamely bordélyban árulni, Faustina – Marcus Aurelius hitvese – pedig
tengerészeknek és gladiátoroknak adta oda magát válogatás nélkül.
Caligula volt az első császár, aki saját maga alapított bordélyt, míg
később Elagobolus már a palotában rendezett be bordélyházat.
Noha
a rómaiak nem üldözték a prostituáltakat a büntetőjog fegyverével,
természetesen számos joghátrány érte őket mesterségük miatt, így az
erkölcsi megbélyegzés mellett polgári jogi szankciót is el kellett
viselniük. Az örömlányok az általuk végzett tevékenységnél fogva
automatikusan infamia hatálya alá kerültek, nem viselhettek tisztességes
asszonyhoz méltó öltözetet, az utcán bárki megbámulhatta őket, nem
mehettek színházba és egyéb nyilvános eseményekre.
Augustus
rendelkezése folytán a prostituáltak csak az örökségük egynegyed részét
szerezhették meg, később Domitianus rendelete folytán már egyáltalán nem
örökölhettek. Egyébként az általuk szexuális szolgáltatásra kötött
szerződés jó erkölcsbe ütközőnek minősült. Caligula császár
adófizetési kötelezettséget írt elő számukra, amelyen Alexander Severus
akképpen változtatott, hogy az adót nem az államkincstárba kellett
befizetniük, hanem a Circus, az Amphiteatrum, a Stadium és a színházak
renoválására szánt pénzalapba.
Részlet Madarassy-Molnár Máté doktorandusz (PPKE JÁK): A nemi erkölcs és büntetőjogi megítélése az ókorban c. munkájából
