A bordélyok nyomai Rómában
nagyon korán fellelhetők, Publius Vidor már Kr. e 180. évben beszéli,
hogy egy Mandnus nevű aedilt, aki egy bordélyban házkutatást akart
tartani, a bordélybeli nők kődobálással űztek ki onnét. A bordélyokat többnyire lupanarnak nevezték, de fornix, ganeum, stambulum, prostibulum, arcuata elnevezés is gyakori.
Rómában
a bordélyok többféle fajtája volt ismeretes. Voltak mindenekelőtt
állami bordélyok, melyek az aedilek felügyelete alatt állottak. Ezeknek
száma mintegy 70-re rúgott. Ugyancsak az aedilek ellenőrzése alá
tartoztak a nyilvános fürdők, ahol szintén nyíltan űzték a prostitúciót.
Ezek számát Sextus Rufus 80-ra becsüli.
Bordélyszerű
berendezése volt a nagy cirkusznak is; melynek körülövező folyosójáról
apró fülkék nyílottak, ahol többnyire a cirkuszi alkalmazottak űzték a
prostitúciót. Az Isis-templom kertje és sűrű bokrai, a szokásos 10
napos Isis-ünnepély tartama alatt valóságos vallásos bordély képét
mutatták. Ezeken kívül igen sok korcsma és alsóbbrendű csap-szék
szolgált a keresetszerű prostitúció céljaira.
Az előkelőbb
bordélyok a béketemplom közelében, a város 4-ik régiójában, míg a köznép
bordélyai nagyrészt a cirkusz körül, az 5-ik és 9-ik régióban voltak
elhelyezve. Az aedilek odatörekedtek, hogy a bordélyokat a város
belső részeiből lehetőleg a külső városrészekbe szorítsák ki; az ő
dolguk volt egyúttal a titkos bordélytelepek (meritoria taberna)
felkutatása és ártalmatlanná tétele is.
A bordélyokat d. u. 4
óra előtt kinyitni tiltva volt. A ház külső ismertető jele a Phallus
ábrázolása volt. A bejárati ajtó fölött egy tábla függött, amelyen a
díjtételek voltak feltüntetve. Éjjel a bejáratnál színes lámpa
világított. A bordély vezetője leno, vagy lena volt köteles a rendre és a hatósági szabályok betartására ügyelni.
A
bordélybeli nők ismertetőjel gyanánt szőke parókát viseltek. Ruházatuk
áttetsző fátyolból állott, néha férfiruhát is viseltek. Eleinte a
bordélyokat csakis rabszolganőkkel és a háborúban és kalózkodás
alkalmával foglyul ejtett és elárusított nőkkel népesítették be, később
azonban a szabadszületésű nők töltötték meg a római bordélyok
legtöbbjét.
A bordélyok egy bejárati folyosóból, szalonból (átrium) és több fülkéből (celláé) állottak. A
cellák falai nagyrészt erotikus rajzokkal, festményekkel voltak
díszítve. Az előkelőbb lupanarokban néha mű-vészi kivitelű, mythologiai
tárgyú, Venus, Cupido, Priap kultuszával kapcsolatos allegorikus
festmények voltak láthatók.
A hatóság a díjtételek
megállapítására nem gyakorolt befolyást. Ezt a bordélyos állapította meg
és pedig minden nőre nézve külön. Petronius szerint a díjak általában
alacsonyak voltak és többnyire l–2 Ás (2–4 korona) körül váltakoztak. A
bevétel nagyobb hányada a bordélytulajdonost illette és ennek ellenében
ő volt köteles a bordélyházi nők ellátásáról és ruházatáról
gondoskodni.
Az erkölcsrendészeti hatósági teendőket az aedilek
gyakorolták, akik a kéjnők nyilvántartó jegyzékét is vezették. A
jegyzékbe beírt nők a bejegyzés alkalmával új nevet kaptak. A római
törvény szerint prostituált nő vagyonával nem rendelkezhetett,
végrendelkezési és öröklési jogát elvesztette, közhivatalt nem
viselhetett, keresetet nem indíthatott, nem lehetett tanú, gyermeke
fölött a gyámsági tisztet nem gyakorolhatta és nyilvános ünnepélyeknél
csak kivételesen jelenhetett meg.
A házasságtörő asszonyok még
egy Kr. előtti 5. században érvényben volt törvény szerint büntetésből
bordélyba lépni és ott prostitúciót űzni köteleztettek. Legnagyobb
emelkedést a kéjnők száma Traianus alatt (98–117 Kr. u.) mutatott,
amikor Rómában 1.500,000 lakosság mellett 32.000 kéjnőt írtak össze. Ebben
az időben a venereás betegségek is annyira elterjedtek, hogy Celsus
szerint a vagyontalan venereás betegek ingyenes kezelésére külön
orvosokat rendeltek ki és a betegeket ingyen gyógyszerekkel látták el.
A
férfiak prostitúciója, a hivatásos pederastia is nagyon elterjedt
Rómában. Habár a lex scautinia szigorúan büntette az ilyen
fajtalanságot, mégis külön bordélyok létesültek férfiprostituáltak
számára. A császárság alatt annyira elterjedt a pederastiára való
hajlam, melynek császárok is hódoltak, hogy 169-ben Kr. előtt el kellett
törölni a lex scautiniát.
Az erkölcsi züllöttség a kicsapongó
császárok alatt érte el tetőpontját. Július Caesar, Tiberius, Augustus
uralkodása alatt a Via Sacra, Pompeius oszlopcsarnoka, Adonis és Isis
temploma, a színházak, a cirkusz, a fürdők csupa kéjtanyák, a
prostituált nők és azok clientellájának gyülekező helyei voltak.
Caligula
volt az első császár, aki a prostitúcióra állami adót vetett. Claudius,
Nero, Heliogabalus alatt az erkölcstelenség orgiái egyre féktelenebbé
váltak, míg végre Diodetianus a már-már őrjöngéssé fajult tobzódást
szigorú rendszabályokkal mérsékelni tudta és 3 legális prostitúciót
törvény által megszüntette.
