Tudjuk, az idősebb Cato
tiltakozott a prostitúció térhódítása ellen, de ez mindinkább
hozzátartozott a római világhoz. Igaz, Cato is inkább azért hadakozott,
mert egy-egy ifjú igen gyakran járt el az örömtanyákra. Ebből a korból
fennmaradt egy örömlány neve is: „Volt egy közismert örömlány,
Hispala Faecenia szabadosnő, aki jobb sorsot érdemelt volna ennél a
szolgáló korában megszokott foglalkozásánál, s aki felszabadítása után
is ugyanilyen módon kereste kenyerét” (ford. Kiss Ferencné).
Legnagyobb
igény városokon, üdülőhelyeken és főleg a kikötőkben mutatkozott. Egy
Constantinus idejéből származó leírás szerint Rómában 46 lupanarium
létezett. Ezeknek nagy része a Forum Romanum közelében volt, a Titus-ív,
a Circus Maximus és a Via Sacra mellett.
Rómában a császárság
idején szabályos bordélyházak működtek (meritorium, lupanarium), de
bérelt szobákban, fürdőkben (thermae), vendéglőkben (thermopolium) vagy
éppen szállást biztosító fogadókban (tabernae cauponae) is voltak ilyen
szolgáltatások. Az egykori római bordélyházak sűrűn egymás mellett
álló kis szobácskák (cellae meretriciae) voltak, de találtak magánházak
falain fennmaradt phallosz ábrázolásokat, erotikus festményeket. Ezeket a
kis szobácskákat általában függönyök takarták el, így a szellőzés is
megoldódott. A szobácskákban kőből épített fekhely volt, amit vánkossal
vagy lepedővel takartak le.
Gazdagabb, igényesebb szobákban
virágfüzéreket vagy erotikus jeleneteket ábrázoló képek is voltak,
természetesen tisztálkodási eszközök is, mint lavór vagy kancsó. Volt,
ahol a bejárat fölött is erotikus festmények voltak, de nem egyszer a
szolgáltató nő nevét is felírták egy táblácskára. Miután Tiberius
megtiltotta a császár arcképével díszített pénzérmék bevitelét ilyen
intézményekbe, kitalálták az ún. zsetonokat (tesserae), amelyeken coitus
jelenetek láthatók, ezeket sprintriae-nek nevezték.
Ezek a
zsetonok többféle anyagból készültek: bronz, ólom, csont, üveg vagy
terrakotta. A zsetonok hátoldalain I-től XVI-ig terjedő számokat lehet
látni, ezek minden valószínűség szerint as-ban megadott értéket
jelentették. Az I. század utáni időből eltűnnek ezek a zsetonok, valószínűleg készítésük abbamaradt.
A
római örömlányoknak megjelenésükben, öltözködésükben is különbözniük
kellett az erényes római asszonyoktól, matrónáktól. Megtiltották az
örömlányok ruházkodásánál a fodros stólát, valamint a tradicionális
tunikát. Azt csak az erényes matrónák viselhették.
Ruházatuk
csak a megszokottnál rövidebb tunika lehetett, és fölötte tógát
viseltek. Egyébként a római császárság idején a tóga férfi öltözet volt,
és nők csak kivételes esetben viseltek tógát, főleg akkor, ha valakit
meg akartak szégyeníteni, mert valamiképpen bűnösnek, valamiben
vétkesnek találták. Az örömlányok kirívó öltözete nemcsak a tiltás
és a megkülönböztetés miatt volt, hanem azért is, mert így felhívhatták
magukra a figyelmet. Hajviseletüket is előírták, hajukat fejükön
lesimítva, kibontva hordhatták csak. Feltűnő, színes ruházkodásuk
mellett kifestették szemüket és arcukat, púderezték magukat,
szőrtelenítőket használtak, áttetsző, fátyolszerű ruhákkal és
ékszerekkel igyekeztek felhívni magukra a figyelmet.
A jobb módú
római polgárok rabszolganőket, ágyasokat vagy hetérákat tartottak. Ők
nem jártak el a sokszor fulladt levegőjű bordélyházak kicsi
szobácskáiba. A legnagyobb úr, a császár még azt is megengedte
magának, hogy kéjlakot rendezzen be, ahová kiválasztott kéjnőket, néha
még gyermekeket is összegyűjtöttek kedvük és kívánságaik szerint.
Feljegyzések
szólnak arról is, hogy itt nemcsak szeretkezések, szexuális
szolgáltatások történtek, hanem perverz, félszeg hajlamaikat is kiélték.
Suetoniusnak, a történetírónak Tiberius császárról írt életrajzában
olvasható:
„Capri magányában megtervezett egy szalont, titkos
kéjelgések színhelyéül, ahol mindenhonnan felhajtott kéjlányok és
kéjfiúk csapatai, meg természetellenes közösülési módok kitalálói,
akiket „sprintriák”-nak hívott, hármas sorokba láncolva fajtalankodtak
egymással, szeme láttára, hogy a látvány lankadó vágyát újra feltüzelje.
Hálótermeiben mindenfelé a legszemérmetlenebb festmények nyomán
készült képek és a legbujább alakokat ábrázoló szobrocskák voltak
elhelyezve díszül, s kéznél voltak Elephantis könyvei is (szerelmi
életben útmutatást nyújtó szakirodalom), nehogy valaki feladata végzése
közben a ráparancsolt figurát illetőleg útmutatás nélkül maradjon” (ford. Kiss Ferencné).
A
római császárság idején nemcsak a férfiak elégítették ki kéjvágyukat
különböző szolgáltatásokkal, a nők is megtalálták vágyaik kielégítésére a
módot. Tehetősebb és egyedülálló idősebb hölgyek rabszolgákat
tartottak, de tudunk olyan esetekről is, amikor ifjabb városi nők
örömlányként elégítették ki vágyaikat: „könnyűvérű rangbeli hölgyek az
örömlányok hivatását kezdték űzni”. Néha még a császárnék is
megtették mindezt titokban, de igazában az sem maradt mindig titokban.
Marcus Aurelius feleségéről jegyezték fel, hogy „Caietában tartózkodott,
matrózok és gladiátorok közül válogatott magának szeretőket” (ford. Terényi István).
Vagy
Claudius császár felesége, Messelina egyenesen pénzért gyakorolta ezt
az ősi mesterséget, akárcsak egy örömlány. Iuvenalis tudósít erről:
„Éjjeli csuklyát öltött őfelsége, a szajha, egy szolgálótól kísérve szökött ki urától, s szőke paróka alá rejtette sötét haja fürtjét. Egy rongyfüggönyös és fülledt bordélyba nyitott, hol várt az üres szoba rá, s aranyos mellel, ruha nélkül, csalva: Lycisca nevén árulta magát, s mutogatta ott az ölét, fejedelmi Britannicus, életadódat. Nyájasan fogadott mindenkit, kérte a pénzt is, s háton nyelte mohón be akárki döféseit ágyán. Majd, hogy a bordélyos haza küldte a lányokat, ő is ment búsan, s ha tehette, szobáját mint legutolsó zárta be, lángolt még dagadó árnyéka a vágytól; ellankadva, de nem kielégülten haza indult, és szennytől belepett arccal, mocskosan a lámpafüsttől, vitte a bordélybűzt ágyába magával” (Ford. Muraközy Gyula).
Több
római császár életrajzában találkozunk olyan feljegyzésekkel,
leírásokkal, amelyek szerint a császárok különös érdeklődést
tanúsítottak a bordélyok és prostituáltak iránt. A Palatiumon maga a
császár, Caligula alapított bordélyházat, és „a hely előkelőségéhez
illően elkülönített, szépen berendezett szobácskákban finom hölgyek és
szabadon született fiúk teljesítettek szolgálatot; Caligula szétküldte a
névkikiáltókat a forumokra, a csarnokokba, meghívott fiatal és idős
férfiakat, hogy vágyukat kielégítsék; az egymás után érkező vendégeknek,
ha éppen nem hoztak magukkal pénzt, kölcsönt is adott” (Ford. Kiss Ferencné).
Elagabalus
pedig a palotában tartott fenn bordélyházat barátai, kliensei és
rabszolgái számára: „Egyszer egy nagy középületbe csődítette össze a
prostituált nőket a Circusból, a színházból, a Stadiumból meg a többi
szórakozó helyről, valamint a fürdőkből. Ott aztán beszédet mondott
nekik, mint valami katonai gyűlésen, „bajtársaknak” titulálta őket, és a
különböző szeretkezési formák és gyönyörök fajtáit fejtegette előttük.
Később hasonló gyűlésbe hívta össze a kerítőket meg a mindenfelől
összeszedett feslett, kicsapongó fiúkat és ifjakat. A szajhák gyűlésén
női ruhában jelent meg, csupaszon hagyott mellbimbókkal, a férfi
prostituáltak összejövetelén pedig a kéjfiúk öltözékét viselte” (Ford. Terényi István).
Pár
kiragadott példa és korabeli feljegyzések alapján is megerősíthető a
megállapítás: a római császárság hétköznapi életéhez majdnem minden
szinten – császári udvar, polgári család, rabszolgák – hozzátartozott a
prostitúció, megszokott volt a bordélyház és a különböző szolgáltatás.
