A rómaiakat hol a szigorú erkölcsök, hol a féktelen élvezetek megtestesítőiként szokták emlegetni. Igaz, az előbbit inkább a korai, az utóbbit inkább a későbbi századok példái alapján. Valamikor a Kr. e. 2. század folyamán a korábbi szigorú erkölcsi normák kezdtek háttérbe szorulni, és a hellenisztikus Kelet luxus- és élvezethajhászása egyre inkább úrrá lett a római társadalmon. Az örömtanyák mindinkább hozzátartoztak a rómaiak életéhez.
A szolgáltatásszerű élvezetnyújtást nem alaptalanul nevezik a legősibb mesterségnek: már Róma alapítástörténetében is nyomára bukkanunk. A Tiberis partjára kitett ikreket, Romulust és Remust egy pásztor, Faustulus találta meg. „Ő aztán hazavitte a gyermekeket kunyhójába, s átadta feleségének, Larentiának, hogy nevelje fel őket. Vannak, akik úgy mondják, hogy Larentia olyasféle, magát mindenkinek odaadó nőszemély volt, akit a pásztorok farkasszukának neveznek, s ez a csodás történet eredete.” (Livius: A római nép története a város alapításától, I 4. Ford. Kiss Ferencné)
A történetnek ez a változata talán racionális magyarázatot kíván adni az alapításlegendában szereplő nőstényfarkas (lupa) csodálatra méltó viselkedésére. A lupa szó tudniillik szajhát is jelenthetett. Ebből született meg az örömtanyák neve is, a lupanar vagy később lupanarium. A Kr. e. 3–2. század fordulóján élt Plautus komédiáiban az e szolgáltatást nyújtók már többféle néven előfordulnak. Köztük van a prostibulum is, mely a prostere igéből származik, jelentése: kiáll, árul, árulja magát. Hasonlóképpen jött létre a proseda elnevezés, mely a prosedere (kiül) igéből ered. Valamennyi elnevezés eufemisztikus.
Fontos intézmények
Bármennyire is tiltakozott az idősebb Cato (Kr. e. 234–149) a prostitúció térhódítása ellen, az mindinkább hozzátartozott a rómaiak életéhez. Ám Cato is csupán azt kifogásolta, ha egy ifjú túl gyakran tért be az örömtanyára. Ebből az időszakból (Kr. e. 186) már egy örömlány nevét is ismerjük: „Volt egy közismert örömlány, Hispala Faecenia szabadosnő, aki jobb sorsot érdemelt volna ennél a szolgáló korában megszokott foglalkozásnál, s aki felszabadítása után is ugyanilyen módon kereste kenyerét.” (Livius XXXIX 9. Ford. Kiss Ferencné)
Városokban, üdülőhelyeken és különösen a kikötőkben mutatkozott a legnagyobb igény a prostitúcióra. Rómában egy Constantinus-kori (Kr. u. 4. sz.) leírás 46 lupanarium létezését említi. Ezek többsége a Titus-ív, a Circus Maximus, a Templum Pacis és a Via Sacra mellett, azaz a Forum Romanum közelében volt. A szabályos bordélyházak (meritorium, lupanarium) mellett fürdőkben (thermae), vendéglőkben (thermopolium), szállásadó fogadókban (tabernae cauponae), bérelt szobákban is hozzá lehetett jutni ehhez a szolgáltatáshoz.
A bordélyházak maradványai leginkább a sűrűn egymás mellett álló kis szobácskákról (cellae meretriciae) ismerhetők fel, szerencsés esetben a falakon fennmaradt phallosz ábrázolásokról, erotikus festményekről.
A kis szobácskákat gyakran csak függönnyel takarták el – ez egyben a szellőzést is megoldotta –, bennük kőből épített fekhely volt, amit vánkossal, lepedővel letakartak. Az igényesebb szobákban virágfüzérek, képek – természetesen erotikus jelenetekkel – és tisztálkodási kellékek (lavór, kancsó) is voltak. A bejárat fölött erotikus falfestmények lehettek, esetleg a szolgáltató hölgy nevét is kifüggesztették kis táblácskán.
A bordélyházak fontosságáról tanúskodik az az intézkedés is, mellyel Tiberius megtiltotta a császári portréval díszített pénzérmék bevitelét ezekbe az intézményekbe. Feltehetően emiatt születtek meg azok a zsetonok (tesserae), melyeken coitus jelenetek láthatók (ezeket nevezik spintriae-nek). Készültek bronzból, ólomból, csontból, üvegből és terrakottából egyaránt. A hátoldalukon I–XVI-ig előforduló számok valószínűleg az as-ban megadott értéket jelentik. Úgy tűnik, hogy az 1. század vége után készítésük abbamaradt.
A jómódúak nem szorultak a fülledt levegőjű bordélyházak látogatására, mert lehetőségük volt rabszolganő, ágyas vagy hetéra tartására. A császárok még többet megengedhettek maguknak: kéjlakokat rendeztek be, ahová hol gyerekeket, hol előkelő hölgyeket, hol válogatott kéjnőket gyűjtöttek össze kedvük szerint. Ezekkel gyakran nemcsak szeretkeztek, hanem perverz hajlamaikat is kiélték.
Császárok és császárnék is
Tiberius „mindenfelől leányokat, szépfiúkat hozatott, továbbá a szerelem művészetének ocsmány változataiban jártas, leleményes szakértőket – »spintriák«-nak hívta őket –, ezeknek hármasával összekötözve Tiberius szeme láttára kellett szeretkezniük egymással, hogy a látványtól lankadó férfiassága újra fellobbanjon. […] egyik szertartás közben annyira megejtette a tömjéntartót vivő fiúcska szépsége, hogy nem tudott erőt venni magán, s a szertartás befejezése után nyomban magával vitte, és megbecstelenítette nemcsak őt, hanem a gyermek bátyját, egy fuvolás fiúcskát is.” (Suetonius, Tiberius 43–44.)
A nők is megtalálták a módot kéjvágyuk kielégítésére. A tehetősebb egyedülálló, idősebb hölgyek rabszolgát tartottak. Az ifjabbak attól sem riadtak vissza, hogy örömlányként elégítsék ki vágyaikat: „könnyűvérű rangbeli hölgyek az örömlányok hivatását kezdték űzni” (Suetonius, Tiberius 35). Ezt néha még a császárnék is megtették, hol inkognitóban, hol nyíltan. Marcus Aurelius feleségéről, Faustináról köztudott volt, hogy amikor „Caietában tartózkodott, matrózok és gladiátorok közül válogatott magának szeretőket.” (Historia Augusta, Marcus Aurelius 19. Ford. Terényi István)
Claudius császár felesége, Messalina egyenesen pénzért gyakorolta a mesterséget. Iuvenalis ekként tudósít róla:
Éjjeli csuklyát öltött őfelsége, a szajha, egy szolgálótól kísérve szökött ki urától, s szőke paróka alá rejtette sötét haja fürtjét. Egy rongyfüggönyös és fülledt bordélyba nyitott, hol várt az üres szoba rá, s aranyos mellel, ruha nélkül, csalva: Lycisca nevén árulta magát, s mutogatta ott az ölét, fejedelmi Britannicus, életadódat. Nyájasan fogadott mindenkit, kérte a pénzt is, s háton nyelte mohón be akárki döféseit ágyán. Majd, hogy a bordélyos hazaküldte a lányokat, ő is ment búsan, s ha tehette, szobáját mint legutolsó zárta be, lángolt még dagadó ágyéka a vágytól; ellankadva, de nem kielégülten hazaindult, és szennytől belepett arccal, mocskosan a lámpafüsttől, vitte a bordélybűzt ágyába magával. (Iuvenalis VI 118–132. Ford. Muraközy Gyula)
Minthogy egyes császárok különös érdeklődést tanúsítottak a bordélyok és a prostituáltak iránt, több császáréletrajzban találkozunk említésükkel. Caligula például a Palatiumon alapított bordélyházat: „a hely előkelőségéhez illően elkülönített, szépen berendezett szobácskákban finom hölgyek és szabadon született fiúk teljesítettek szolgálatot; Caligula szétküldte a névkikiáltókat a forumokra, a csarnokokba, meghívott fiatal és idős férfiakat, hogy vágyukat kielégítsék; az egymás után érkező vendégeknek, ha éppen nem hoztak magukkal pénzt, kölcsönt is adott.” (Suetonius, Caligula 41. Ford Kiss Ferencné)
Elagabalus egyenesen a palotában tartott fenn bordélyházat barátai, cliensei és rabszolgái számára. „Egyszer egy nagy középületbe csődítette össze a prostituált nőket a Circusból, a színházból, a Stadiumból meg a többi szórakozóhelyről, valamint a fürdőkből. Ott aztán beszédet mondott nekik, mint valami katonai gyűlésen, „bajtársaknak” titulálta őket, és a különféle szeretkezési formák és gyönyörök fajtáit fejtegette előttük. Később hasonló gyűlésbe hívta össze a kerítőket meg a mindenfelől összeszedett feslett, kicsapongó fiúkat és ifjakat. A szajhák gyűlésén női ruhában jelent meg, csupaszon hagyott mellbimbókkal, a férfi prostituáltak összejövetelén pedig a kéjfiúk öltözékét viselte.” (Historia Augusta, Antoninus Heliogabalus 26. Ford. Terényi István).
Adózó örömlányok
A prostituáltak a legkülönfélébb társadalmi rétegekből kerülhettek ki: mindenekelőtt rabszolgákból és felszabadítottakból, szegény családok gyermekei közül, elvétve azonban előkelő származású hölgyeket is találunk közöttük. A szolgáltatás színvonala és ára is igen eltérő volt. Akár már egy kenyér áráért (2 as) hozzá lehetett jutni, de az igényesebb prostituált kegyeiért kb. egynapi keresetet kellett kifizetni (1-1,5 denarius). A köztársaságkor végén ismerkedtek meg a rómaiak a művelt prostituáltakkal, a hetérákkal. Ők lettek az aranykori szerelmi líra ihletői, Catullus Lesbiáért, Propertius Cynthiáért epekedett, és mindketten szenvedtek barátnőik hűtlenségétől. Miután Caligula megadóztatta az örömlányokat, keresetükből naponta egy szeretkezés árát vonták le.
Hasonló tarifáról tanúskodik egy palmyrai felirat Kr. u. 137-ből, a rendelkezés tehát az egész birodalomra kiterjedt, méghozzá tartósan. A törvényt még ki is egészítették: eszerint meg kell adóztatni a hajdan volt kéjnőket és kerítőket is. Alexander Severus pedig „elrendelte, hogy a kerítőkre, kéjnőkre, férfi prostituáltakra kivetett adókat ne az államkincstárba fizessék be, hanem a színház, a Circus, az Amphitheatrum, a Stadium renoválására szánt pénzalaphoz kell csatolni azokat.” (Historia Augusta, Alexander Severus 24. Ford. Terényi István).
A szolgáltatás méreteiről a legpontosabb képet Pompejiben kaphatjuk, ahol már feltárták az egykori város nagy részét. A kb. 10 000 lakosú településen legalább 30 helyen lehetett fizetett szerelemhez jutni. A legnagyobb lupanar sem volt nagyobb 10 szobásnál. A legtöbb a Forumtól keletre található VII. régióban helyezkedett el, köztük Africanusnak az erotikus festményeiről és falfeliratairól híres lupanarja. Ha magánházak falán találkozunk hasonló feliratokkal, úgy azt feltételezhetjük, hogy ott is kínálták ezt a szolgáltatást, például Fabius Rufus házában (VII, Ins. Occ. 19).
A fürdőkben rendszeresen találkozunk ennek nyomával. Az elmúlt évtizedben tárták fel és restaurálták a Terme Suburbane-t (Alsóvárosi fürdő), melyben 7 bordélyházakra jellemző falfestmény került elő. A különféle pozitúrákat ábrázoló jelenetek feltehetően a választékot mutatták be a fürdő vendégeinek. A város lakóin kívül főleg az átutazók: kereskedők, tengerészek, városlátogatók vették igénybe ezt a szolgáltatást. Meglepő és mind a mai napig megmagyarázhatatlan, hogy az ugyancsak jól feltárt Ostiában, az egyik legnagyobb itáliai kikötőben még nem kerültek napvilágra lupanar maradványai. Míg az örömtanyák működését a rómaiak természetesnek tekintették, addig azt, ha a nők igyekeztek gondoskodni a vágyaik kielégítéséről, mindig szégyenletes cselekedetként emlegették.
Falfirkák Pompejiben
Tartalmuknál és mennyiségüknél fogva egészen egyedülálló emlékanyagot jelentenek a Pompejiban fennmaradt karcolt, vésett és festett feliratok, amelyek a lupanarok és tabernák falait – a mai graffitikhez hasonló módon – megtöltötték. Az obszcén feliratok feldolgozását hosszú időn keresztül kerülték, az utóbbi évtizedekben azonban megnőtt az érdeklődés irántuk, és több tanulmányban is foglalkoztak velük (különösen A. Varone, Erotica Pompeiana. Iscrizioni d amore sui muri di Pompei. Roma 1994). Szóhasználatuk nyers és keresetlen, kimondják, sőt leírják azt, amit mások is tesznek vagy gondolnak, de nem érzik szükségét, hogy azt a nyilvánosság elé tárják. Egynémely költő ezt megteszi, mint például Horatius, Ovidius, Martialis. Az utóbbi ilyen tárgyú epigrammáit a magyar fordításokból eddig ki is hagyták. Hasonlóképpen mellőzték eddig a szóban forgó falfeliratok magyarra fordítását is.
Ma már a modern nyelvészeti kutatás a jelenkori falfeliratok és nem irodalmi szókincs iránt is nagy érdeklődést tanúsít, nagy hiba volna tehát ezek antik megfelelőit egyszerűen csak malackodásnak tekinteni. Még azt sem mondhatjuk, hogy készítőik a városi szubkultúrát képviselték, mert tudtak írni – ami akkor korántsem volt oly természetes, mint ma –, sőt alkalmanként még versmértéket is használtak, vagy irodalmi helyeket parodizáltak.
A CIL IV. kötete ezeket összegyűjtötte, és így a pompejii mindennapi élet kutatásának értékes forrásává vált. A feliratok után zárójelben megadjuk a pontos lelőhelyet. A római számok jelentik a régiókat (összesen 9 volt), utána az insula száma következik, majd a házé.
A lupanarok és thermopoliumok (tabernák) falkarcolataiból: Euplia itt kétezer szép férfival… (Phoebus taberna-lupanarja mellett, VII 3, 28; CIL IV 2310b). Lassan dugd be! (Lupanar VII 9, 33, a coitus a tergo jelenet mellé festett felirat, CIL IV 794). Jöttem, b…tam, hazamentem (CIL IV 2246). Arphocras itt Draucával jót dugott egy denariusért (CIL IV 2193). ARPHOCRAS HIC CVM DRAVCA BENE FVTVIT DENARIO
A házakban fennmaradt falkarcolatokból: Priamust naponta leszopom (Casa I 11, 14; CIL IV 10041). Pöcs: V sestertius (Casa di Loreio Tiburtino latrinájában, II 2,2; CIL IV 8483). Kérlek benneteket, Isidorust válasszátok aedilisszé, ragyogó puncinyaló! (Casa VI 11, 15; CIL IV 1383) Romula háromszázezer férfit… (Fabius Rufus háza, VII 19; a CIL-ben még nincs benne). Tied vagyok egy garasért (Casa IX 7, 20; CIL IV 5372). Itten az úrnővel dugtam, széttárta pi…ját, ám hogy versbe van ez, tőlem ronda dolog (Villa dei Misteri; CIL IV 9246b).
A közterületen fennmaradt falkarcolatokból: Ha kedvemre van, beleülök (Festett felirat a via Stabianán, IX 13-14; CIL IV 950). Iucundus rosszul kefél (A nagy palaestra egyik oszlopán; CIL IV 8715b). Életem, gyönyörűségem, játsszunk egy kicsikét: gondoljuk, hogy az ágy a mező, én meg néked a ló (Basilica; CIL IV 1781).
