A római jog a prostitúció jogi szabályozása terén is máig érvényes
tanulságokkal szolgál. A rómaiak igen hamar rájöttek arra, hogy
célszerűbb a prostitúciót – korlátozott keretek között és szigorú
hatósági ellenérzés alá helyezve – megtűrni, mint abszolút módon
betiltani és büntetni. A „megtűrés” nemcsak a szigorú állami
felügyeletben nyilvánult meg, hanem különféle jogi korlátozásokkal is
igyekeztek elvenni az örömlányok kedvét az ősi mesterség űzésétől.
Csodára persze a római jog sem volt képes: a császárkorban egyre inkább
elfajuló prostitúció ellen már a büntetőjogi szankciók is hatástalannak
bizonyultak. Abszolút tilalom kimondására mégsem került sor, mert a
császárok tisztában voltak azzal, hogy e jelenség felszámolásához még az
hatalmuk is kevés.
Ha az ókori Rómában egy utcán sétáló, kalandra vágyó fiatalember
érdeklődését fölkeltette valamelyik jól öltözött hölgy, akkor ajánlatos
volt óvatosan eljárnia. Ha ugyanis egy ilyen hölgyet – aki egyébként
kíséret nélkül nemigen lépett ki az utcára – ismerkedés céljából
megszólított, vagy a hölgy szépségétől megigézetten akár csak szó nélkül
követte, ez már elég volt ahhoz, hogy a nő, illetve a felette hatalmat
gyakorló apja vagy férje az illetőt szeméremsértés címén beperelje. Az
esetleg csupán ártatlan áhítattal vágyakozó férfinak ilyenkor
meggondolatlanságáért a felperes által meglehetősen tág keretek között
meghatározható bírságot kellett fizetnie, amelynek összegét a felperes
kapta meg elégtételként.
Szükséges rossz
A
csinosság helyett nem véletlenül említettük a hölgy „jól öltözöttségét”.
Ha ugyanis egy tisztességes polgárasszony egy forró nyári napon olyan
lenge öltözékben merészkedett ki az utcára, amilyet csak prostituáltak
szoktak viselni, akkor nem tehetett panaszt, ha netán valaki
„leszólította” vagy egyszerűen ajánlatot tett neki. E példából is
kitűnik, hogy a római jog szigorú szabályokkal védte a nemi erkölcsöket.
A rómaiak ugyanis alapvető értéknek tartották a monogám házasságot, a
családi élet erkölcsi tisztaságát, a női becsület, sőt a szeméremérzet
védelmét is. Mert a rómaiak eredendően igen szemérmesek voltak.
Jellemző, hogy a nyilvános meztelenségtől való idegenkedésük miatt –
ellentétben a görögökkel – még az akkoriban meztelenséggel járó sportok
űzésétől is tartózkodtak. Ugyanakkor a rómaiak szemléletmódját és így
a római jogot is kezdettől fogva jellemezte egyfajta liberalizmus,
amely alapján a prostitúciót ugyan elítélték és megvetették, de mint
szükséges rosszat mégis eltűrték, jogi és társadalmi értelemben
egyaránt.
Ki minősült prostituáltnak? A Kr. u. 3. század elején
élt híres római jogtudós, Ulpianus meghatározása szerint prostituált az,
aki nyilvánosan, válogatás nélkül és általában pénzért létesít nemi
kapcsolatokat. Ulpianus szerint nem prostituált az, aki csak
alkalomszerűen fogad el egy-egy férfitól pénzt a szeretkezésért,
ugyanakkor – a mai jogi megítéléssel ellentétben – azt a nőt is
prostituáltnak minősíti, aki ugyan ingyenesen, de válogatás nélkül
bocsátja testét az őt igénybe vevő férfiak rendelkezésére. Ulpianus a
prostitúció fogalmával kapcsolatosan leszögezi azt is, hogy nemcsak a
bordélyházakban, hanem bármely más, arra alkalmas helyen, például
vendégfogadókban űzött ilyen tevékenység is prostitúciónak minősül.
A
prostitúcióról szólva Ulpianus és a többi római jogtudós is csak a
kéjnőkről (meretrices, feminae probrosae) beszél, pedig voltak férfi
prostituáltak is. Juvenalis egyik szatírájában olvashatunk egy Endymion
nevű szép ifjúról, aki kéjsóvár nőktől kapott pénzt odaadó
szolgálataiért. Az ilyen férfiak nem minősültek ugyan kimondottan
prostituáltnak, de a kéjnőkhöz hasonlóan ők is viselték a becstelenség
(infamia) bélyegét (szerencséjükre csak képletesen, nem a bőrükre
égetve). Hasonlóképpen ítélték meg a rómaiak a színészeket, főleg a
színésznőket és a táncosnőket. Az utóbbiak gyakran szinte teljesen
átlátszó tunicában lejtették erotikus táncaikat a színpadon, és
többségük nyilván rá is szolgált a kedvezőtlen megítélésre.
A
prostitúcióval azonos megítélés alá esett a lenocinium, vagyis a
kerítés, bordélyház üzemeltetése, illetve a prostituáltak egyéb módon
történő foglalkoztatása. A „foglalkoztatás” szabad jogállású kéjnő,
illetve saját vagy e célra bérelt idegen rabszolganő alkalmazása útján
történt. Ulpianus kifejezetten hangsúlyozza, hogy a lenocinium semmivel
sem különb a prostituált tevékenységénél.
Tisztességtelen foglalkozás
A
prostitúció nem egyszerűen „szennyes mesterségnek” (sordida ars, a
rómaiak ilyennek tekintettek minden pénzért végzett fizikai munkát),
hanem kifejezetten tisztességtelen foglalkozásnak (quaestus inhonestus)
minősült, amelyet az állam ugyan megtűrt, de szigorú hatósági felügyelet
alá helyezett és számos joghátránnyal sújtott. A tisztességes
foglalkozások űzéséhez az ókori Rómában nem volt szükség iparengedélyre,
a prostituáltaknak és a bordélyház-üzemeltetőknek azonban a
városrendészeti feladatokat ellátó aedilisektől működési engedélyt
(licentia) kellett kérniük. Az aedilis nyilvántartásba vette őket, így
mód nyílt tevékenységük ellenőrzésére. A hatóság például ellenőrizte,
hogy a „vállalkozó” betartja-e azt a szabályt, miszerint a házat csak
délután nyithatja ki. A nyilvántartott bordélyház-üzemeltetőnek,
illetve prostituáltnak joga volt házára cégért kitűzni, amelyen például a
Hic habitat felicitas (itt lakik a boldogság) szöveggel hirdette az
igénybe vehető szolgáltatást. A prostitúció államilag elismert
jellegét mutatja, hogy Caligula óta a kerítők és a prostituáltak adót is
fizettek. E tekintetben is érvényesült tehát a pecunia non olet (a
pénznek nincs szaga) elve.
Ugyanakkor a prostitúció csupán
megtűrt jellegét tükrözi, hogy a római jog a kéjnőket számos
joghátránnyal sújtotta. A legsúlyosabb hátrány az volt, hogy a
prostituált pusztán mesterségénél fogva, sőt már az aedilisnek címzett
engedélykérelem benyújtásával automatikusan becstelenné (infamis) vált.
Az infamia nemcsak erkölcsi megbélyegzettséget jelentett, hanem a
prostituált polgári jogait (jogképességét) is korlátozta. Így például
nem tanúskodhatott, csak becstelen vagy rabszolgasorból felszabadított
(libertinus) férfival köthetett házasságot. Ha felhagyott mesterségével,
nem nyerte vissza becsületét, mert az infamia élethossziglan szólt. További
jogfosztást jelentett, hogy a kéjnő nem mehetett színházba, nem
viselhetett tisztességes asszonyhoz méltó öltözéket (matronalis
habitus), így az utcán járva kötelezően hiányos ruházata (meretricia
vestis) miatt mindenkor ki volt téve a férfiak zaklatásának. De a
prostituáltnak egyébként is számolnia kellett azzal, hogy sérelmére
büntetlenül lehet bizonyos bűncselekményeket elkövetni.
Ulpianus
tárgyalja azt az esetet, amikor egy férfi kéjvágytól hajtva betört egy
prostituálthoz, és azt közösülésre kényszerítette. Hogy a baj még
nagyobb legyen, a betört ajtón át tolvajok surrantak be a házba, és
onnan számos vagyontárgyat elloptak. Ulpianus úgy foglalt állást,
hogy a vehemens „ügyfél” nem vonható felelősségre sem erőszakos
közösülés címén, sem a mások által elkövetett lopásért, mert
cselekményét egyszerűen csak a libido motiválta.
Romló erkölcsök
A
köztársaságkorhoz képest a császárkorban rosszabbodott a prostituáltak
jogi helyzete. Ennek oka nemcsak az, hogy a császárkori állam a
társadalmi viszonyok mind szélesebb körét igyekezett ellenőrzése alá
vonni: látnunk kell az erkölcsök ijesztő mértékű romlását is, amit a
császárok jogi eszközökkel is igyekeztek – vajmi kevés sikerrel –
megállítani. Az első szigorító intézkedésre már Augustus idején sor
került, midőn törvény mondta ki, hogy a kéjnők a végrendelet alapján
rájuk szálló vagyonnak csak negyedét szerezhetik meg, később pedig –
Domitianus korától – már egyáltalán nem örökölhettek végrendelet
alapján. Domitianus egyébként a gyaloghintó használatának jogát is
megvonta tőlük, mint erről Suetonius tudósít.
Az erkölcsök
romlásának jele, hogy a császárkorban már előkelő családokból származó
nők is felbukkannak a prostituáltak között. Tacitus számol be arról,
hogy Augustus uralkodása idején a senatusnak határozatban kellett
megtiltania, hogy a lovagok feleségei, lányai és leányunokái a testükkel
kereskedjenek. Az előkelő nők általában azért választották
életformaként a prostitúciót, hogy így kibújhassanak a szintén Augustus
uralkodása idején hozott szigorú családjogi törvények hatálya alól. E
törvények értelmében minden szülő-, illetve nemzőképes korban levő római
polgár – öröksége részleges vagy teljes elvesztésének terhe mellett –
köteles volt házasságban élni és gyermeket szülni, illetve nemzeni. Még
szigorúbban büntették az augustusi törvények a római polgárok között
házassági köteléken kívül létesített szexuális viszonyt, amelyet férjes
asszony esetében adulteriumnak (házasságtörés), házasságban nem élő nő
esetében stuprumnak neveztek.
E szigorú szabályok nem terjedtek
ki a prostituáltakra, már csak azért sem, mert velük tisztességes római
polgár nem is élhetett házasságban. Egy senatori rendű lánynak azért is
„érdemes lehetett” rossz útra térni, mert ha beleszeretett egy
libertinusba, akkor azzal nem köthetett érvényes házasságot, hacsak
prostituálttá – avagy színésznővé, bűnözővé – válván el nem vesztette
rangját. Suetoniustól tudjuk, hogy Tiberius azokat a nőket, akik a
törvények kijátszása céljából lettek prostituáltak, száműzte Rómából. E
jelenségeket azonban évszázadok múlva sem sikerült megszüntetni, így még
a Kr. u. 3. század elején élt jogtudósokat is foglalkoztatta a
prostituálttá vagy színésznővé vált senatori származású lányok
problémája.
Jogtekervények
A római jog
semmisnek nyilvánította a jó erkölcsökbe ütköző szerződéseket, így
jogilag érvénytelen volt a prostituált és ügyfele közötti megállapodás
is. Ha az ügyfél nem fizetett volna, akkor a kéjnő nem indíthatott pert
az elmaradt díjért. De ez a probléma a gyakorlatban nem merült föl,
hiszen a prostituáltak előre elkérték a pénzt. Sőt, a bordélyházak
előfizetést is elfogadtak: az ügyfelek terrakottából vagy csontból
készült jegyeket válthattak, amelyet a ház későbbi felkeresésekor
leadtak. Jogilag természetesen az efféle „bordélybérleti szerződés” is
semmis volt.
Felmerült ezért az a kérdés, hogy az ügyfél
visszakövetelheti-e a kifizetett díjat azon a címen, hogy annak
megfizetésére semmis szerződés alapján került sor. A római jogtudósok a
kérdésre egyértelműen tagadó választ adtak. A döntést Ulpianus azzal
indokolta, hogy jóllehet a prostitúció a jó erkölcsökbe ütköző
foglalkozás, de a pénz elfogadása a prostituált részéről már nem
erkölcstelen, mert ő prostituált, és neki ebből kell megélnie. Megjegyezzük,
hogy a jogtudósok a bordélyházat látogató férfi magatartását ugyan
szintén erkölcstelennek (turpis) minősítették, de jogilag a férfit
emiatt semmiféle hátrány nem érte, és a közfelfogás is nagy megértéssel
kezelte az örömszerzés e formáját választó férfiakat. A prostitúció, beleértve a kerítést és a bordélyház üzemeltetését is, a római jogban nem számított bűncselekménynek.
Augustus
törvényei csak az adulterium és a stuprum elősegítését nyilvánították
bűncselekménnyé (lenocinium néven – mint láttuk, ez a szó eredetileg és
általában kerítést, bordélyház-üzemeltetést jelentett). Hadrianus –
bizonyos kivételes esetektől eltekintve – megtiltotta rabszolganők
bordélyház-tulajdonosnak történő eladását, a 3. századtól kezdve pedig a
császárok egyre szigorúbb büntetésekkel igyekeztek visszaszorítani a
prostitúció legkirívóbb formáit. A Historia Augustából tudjuk, hogy
Alexander Severus császár fontolgatta a férfiprostitúció betiltását, de
ettől a tervétől mégis elállt, mert attól tartott, hogy a tiltás folytán
a prostitúció ellenőrizhetetlenné válik. Nem sokkal később azonban
Philippus császár valóban betiltotta a férfiprostitúciót. 428-ban II.
Theodosius keletrómai és III. Valentinianus nyugatrómai császár közös
rendeletet bocsátottak ki, amelyben szigorú büntetés (bányamunkára
ítélés) terhe mellett megtiltották, hogy az apák és rabszolgatartók –
hatalmukkal, illetve tulajdonjogukkal visszaélve – lányaikat és
rabnőiket prostitúcióra kényszerítsék.
A prostitúció ennél
szélesebb körű betiltására azonban nem került sor, nyilván azért, mert
ez nem lett volna reális célkitűzés. Továbbra is a prostituáltakat
sújtó, fent ismertetett joghátrányok voltak hivatottak jelezni, hogy a
római jog csak szükséges rosszként tűri meg a prostitúciót.
A vérig sértett Aedilis
A
prostituáltak fölött gyakorolt hatósági felügyelet valószínűleg elég
szigorú lehetett, mert az aedilisek például a különböző rendszabályokat
megszegő piaci árusokkal sem bántak éppen kesztyűs kézzel. Mindazonáltal
a prostituáltak nem voltak teljesen kiszolgáltatva a hatósági
önkénynek. Attikai éjszakák című művében Aulus Gellius egy Augustus
korában élt jogtudóst (Capito) idézve írja le a következő esetet. Egy
Hostilius Mancinus nevű aedilis curulis éjnek idején, egy kiadós
mulatozást követően részegen, mindenesetre nem hivatali öltözékben
bezörgetett egy Manilia nevű prostituálthoz. Mivel nem nyert
bebocsátást, erőszakkal próbált behatolni a házba. Ekkor a kéjnő az
ablakból köveket dobált feléje, hogy távozásra kényszerítse a hívatlan,
de annál agresszívabb látogatót. Az egyik kő meg is sebesítette az
aedilist. A szó szoros értelmében vérig sértett magistratus a történtek
után vádat emelt Manilia ellen, fellépése azonban eredménytelen volt. A
vádlott ugyanis a néptribunusokhoz fordult, akik úgy döntöttek, hogy a
kéjnő nem büntethető, hiszen tettére éppen az aedilis erősen
kifogásolható magatartása adott okot.
