A római császárság korában is meghatározott volt az alapvető erkölcsi
norma: a monogám házasság, és mindez így védte a család, a családi élet
tisztaságát, a nő becsületét, sőt még szeméremérzetét is. Megfigyelhető,
hogy a görögökkel ellentétben, a rómaiak idegenkedtek a nyilvános
meztelenségtől, még az akkor meztelenséggel járó sportok űzésétől is
tartózkodtak. Igaz, mindezek mellett úgy a római szemléletmódot, mind a
római jogot egy bizonyos fokú liberalizmus is jellemezte. Így érthető a
prostitúció előbb felvázolt kétarcúsága: a prostitúciót elítélték ugyan
és megvetették, ezzel szemben a gyakorlatban eltűrték, mint szükséges
rosszat. Ez társadalmilag és jogilag is így igaz. A
prostituáltak helyzete a római császárság idején rosszabbodott a
köztársasághoz viszonyítva, mivel a császárság erőteljes ellenőrzése alá
akarta vonni a társadalom majd minden oldalát. Ismert tény, hogy a
római császárság korában ijesztő mértékű volt az erkölcsi romlás, és
mindezt a római császárok jogi eszközökkel, törvényekkel, rendeletekkel
és azok alkalmazásával próbálták megállítani. Erre nézve az első
szigorúbb rendeleteket Augustus császár vezette be, amikor a törvény
kimondta, hogy a kéjnők a végrendeletek alapján rájuk testált vagyonnak
csak egynegyedét kaphatják meg. Domitianus korától már egyáltalán nem
örökölhettek a kéjnők végrendelet alapján. Furcsa módon, ettől kezdve
még a gyaloghintó használata is tilos volt számukra.
Császárság
korának ismert erkölcsi romlását mutatja az, amint már előkelő
családokból származó nőket is lehet találni a prostituáltak között.
Augustus császár idején szenátusi határozat mondta ki, hogy
megengedhetetlen, amint a lovagok feleségei, leányai vagy éppen
leányunokái testükkel kereskednek. Augustus korában az erkölcsi
romlás megfékezésére szigorú, családra vonatkozó törvényeket hoztak,
csakhogy éppen ezért választották előkelő nők a prostitúció
életformáját, mert így próbáltak kibújni a szigorú szabályok alól. Ha
egy szenátor lánya beleszeretett egy libertinusba, nem köthetett vele
érvényes házasságot, legfeljebb csak akkor, ha elvesztette rangját. E
rangvesztés érdekében érdemes volt prostituálttá, bűnözővé vagy
színésznővé válni.
A római jogi előírások addig is elmentek,
hogy érvénytelennek mondták ki egy prostituált és ügyfele közötti
megállapodást, mivel ez rontotta a jó erkölcsöt. Érdekes jogi
értelmezést vet fel mindennek a következménye: ha ezt a szerződést
semmisnek mondták ki, az ügyfél pénzét úgysem kapta vissza, mivel csak a
prostitúció minősült erkölcstelenségnek, a pénz szerzése nem. A
római jog értelmében és értelmezésében sem a bordélyházak üzemeltetése,
sem a kerítés, de még maga a prostitúció sem számított bűncselekménynek.
Augustus korában kimondták, hogy a házasságtörés elősegítése
bűncselekmény – lenocinum. Hadrianus rendeletben tiltotta meg a
rabszolganők eladását bordélyház tulajdonosoknak. Kr.u. a III. századtól
tűnnek fel egyre gyakrabban szigorú császári büntetések, amelyek
igyekeztek a prostitúciót visszaszorítani.
Kr.u. 428-ban II.
Theodosius keletrómai és III. Valentinianus nyugatrómai császárok közös
rendeletben és szigorúbüntetés terhe mellett tiltják meg az apáknak és
rabszolgatartóknak lányai vagy rabszolganőik prostitúcióra való
kényszerítését. A prostitúció teljes betiltása akkor még nem történt
meg, de a római jog csak szükséges rosszként tűrte meg.
