|
Az itáliai bordélyügy első és alapvető szabályzatát – a keresztény császárok, Constantinus, II. Theodosius, Justinianus törvényei alapján – Roger szicíliai király, majd II. Frigyes császár alkotta meg a 12–13. században, s a szabályozás eredményességét jelzi, hogy még az 1580-as években kiadott Andrea d’Isrenia és Bartolomeo Capuano-féle törvénykönyv is hatályosnak ismerte el. Roger és Frigyes törvényei egyrészt a prostituáltak, illetve a bordélyosok kötelességeit szabták meg – kötelező alamizsnálkodás, adózás (a bordélyoknak általában jövedelmük egynyolcadát kellett befizetniük), a kéjhölgyek térbeli korlátozása, társadalmi besorolása, ruházatukra vonatkozó intézkedések –, másrészt a jogaikról is gondoskodtak. Törvényes védelemben részesítették őket az erőszakoskodó, a fizetni nem hajlandó vendégekkel szemben, és világosan kimondták: a prostituált még akkor sem büntethető teste áruba bocsátása miatt, ha netán férjezett! Toleráns egyház
Noha a különálló életet élő városállamok egyedileg szabályozhatták bordélyügyüket, a prostituáltak helyzete – a Szent Várost, Rómát is beleértve – mindenütt hasonló lehetett. Nápolyban I. Ferdinánd s főleg IV. Henrik szigorú rendeletekkel igyekeztek korlátozni a kéjhölgyek tevékenységét, ám nyilván nem sok eredménnyel, hiszen rendeleteiket szinte évenként kellett megismételniük. Az olasz városok időről időre kiadtak hasonló – a kéjhölgyek lakhelyét kijelölő, tevékenységét, ruházatát szabályozó – utasításokat, ezek azonban szintén csupán két dologról tanúskodnak: a prostitúció létéről, illetve a korábbi utasítások eredménytelenségéről. A prostitúciót korlátozó rendeletek – amelyek különösen a pestisjárványok, majd később, a század végén, a szifiliszjárvány idején szaporodtak meg – végrehajtását és ellenőrzését kedvezőtlenül befolyásolta, hogy az efféle intézkedések nyomán tapasztalt bevételcsökkenés az egyéni és a közösségi büdzsét egyaránt hátrányosan érintette. Az üzletszerű kéjelgésnek ezért Itáliában is csupán két válfaját büntették rendszeresen: az ún. titkos prostitúciót – vagyis gyakorlatilag azt, ha a feleség a férje és az adóhatóság tudta nélkül végezte munkáját –, illetve a homoszexuális prostitúciót, amelyért elvben mindenütt halál járt. A transzvesztita prostituáltat csak akkor büntették halállal, ha az illető eredetileg hölgy volt: ugyanis csupán a férfi szerep, pontosabban a hímtag jogtalan bitorlása számított főbenjáró bűnnek! A kerítőket szintén gyakran sújtották kegyetlen büntetéssel, különösen, ha tisztes leányzókat igyekeztek megkörnyékezni. A korabeli Itália életét alapjában meghatározó egyház soha nem ítélte el a prostitúciót egyértelműen. A kérdéssel kapcsolatos egyházi álláspont alapjául Szent Ágostonnak Aquinói Szent Tamás által is idézett bölcsessége szolgált: „Emeld ki a prostituáltakat a társadalomból, s mindent összezavar a bujaság” /
„Aufer meretrices de rebus humanis, turbaveris omnia libidinibus” (De ordine II.14.). Az anyaszentegyház ennek ellenére folyamatosan igyekezett – olykor szerzetesrendek segítségével is – helyes útra téríteni a kéjhölgyeket. A 15. században Itáliának gyakorlatilag minden városában állt egy-két bordély. A prostituáltak száma a nagyobb városokban meghökkentően magas volt: 1468-ban Velencében állítólag több mint kétszáz bordély működött! Jacob Burckhardt szerint 1490-ben Rómában 6800 kéjnő – a város akkori lakosságának több mint egytizede – tevékenykedett. Francisco Delicado 1528-as leírásában még hihetetlenebb számot: 35 000-et említ, pedig ekkor már túl vagyunk a Sacco di Román! Noha ezek az adatok nem a legmegbízhatóbbak, annyi kétségtelen, hogy a leggazdagabb városokban – Rómában, Velencében – valóban hihetetlen méreteket öltött a prostitúció. A század közepén Szent Márk városában a kéjhölgyek állítólag céhet is alapítottak. Elgondolkodtató, miféle mestermunka bemutatását írhatták elő a céhbe való fölvételhez. Kiváló jövedelemforrás
Itáliában a városi hatóságok – csakúgy, mint északibb területeken – a 15. századra már minden nagyobb településen meghatározott körzetekbe, utcákba telepítették a prostituáltakat. Néhol teljes városnegyedek álltak a rendelkezésükre: efféle volt Rómában – mint arról Aretino idősebb kortársa, Fortino tudósít – a Sixtus-híd és a Santa Maria delle Grazie környéke vagy Firenzében az Ópiac mögötti terület. A kisebb városokban ezzel szemben csupán egy vagy két „hivatalos” bordély állt, amely közvetlenül a városi tanácsnak fizette az adót. A prostitúció vándorformái, amelyek a korábbi évszázadokra még oly jellemzőek voltak, a 15. századra visszaszorultak – hiszen ez a forma kevéssé volt adóztatható és ellenőrizhető. Az ekhós szekérrel közlekedő vándorkéjnők (feminae erroneae, feminae viaticae) csupán hadjáratok alkalmával, a condottierék seregeinek kíséretében jelentek meg nagyobb számban. Ők azonban nem csupán szexuális szolgáltatásokat nyújtottak, hanem főztek, varrtak is a zsoldosokra, vagyis a markotányosok, a hadtáp szerepét is ellátták. A prostitúció színtere tehát az utca – általában a piacok, templomok környéke – és a bordély volt. Akkoriban is, akárcsak ma, az utcára kiálló (prostantes) kéjhölgyek alkották a prostituálttársadalom legalját. Aki adott magára, bordélyban dolgozott, és ott is lakott. A bordély szó forrása a germán „bord”, azaz deszka, deszkakunyhó, utalva arra, hol fogadták a kora középkori kéjhölgyek a vendégeket. A kor Itáliájára azonban már nem az efféle kezdetleges kunyhók voltak jellemzőek. A jellegzetes itáliai középkori városi bordély általában már emeletes épület, amely egyúttal gyakran a fogadó szerepét is betöltötte. A bordello alsó szintjén étkezni, táncolni, esetleg – a hölgyekkel közös kádakban – fürdeni is lehetett. A deszkafallal, függönnyel elválasztott szobák – amelyekben a 15. század előtt a luxuscikknek számító ágyat hiába kerestük volna – az emeleten sorakoztak. Az északabbra elterjedt fürdőutazás (Badefahrt) intézményével összekötött fürdőprostitúció Itáliára kevésbé volt jellemző. A bordélyokba – csakúgy, mint Európában általában – elvileg csak nőtlen személyek s kizárólag keresztények léphettek be: a zsidókat rendeletekkel tiltották el a kéjhölgyek látogatásától. A bordély személyzete Itáliában kizárólag szabad leányokból állt – szemben Kasztíliával vagy az iszlám országokkal, ahol a rabszolgaszemélyzet volt jellemző –, a kínálat viszont etnikailag igen tarka lehetett, különösen a szőke szláv és germán hölgyek bizonyultak keresettnek. (Itáliában a római császárkor óta dívott a haj szőkére festése.) Velencében az 1421-ben felállított állami bordélyban viszont a honi erkölcsök védelmében alkalmaztak kizárólag Németországból importált hölgyeket – erre az alapító okirat részletesen kitér! A szolgáltatásokért járó fizetséget a bordélyos szedte be, aki ebben az időben még gyakran férfi volt, sőt Itáliában nemritkán előkelő nemes vagy polgár. A bordélyos nem csupán a városnak vagy a földesúrnak tartozott nyolcadot fizetni: a legtöbb itáliai szerződés kötelező alamizsnálkodást és meghatározott célokra szolgáló egyházi adományokat is előírt. Gyakran megesett az is, hogy a pápa olyan szinekúrákat biztosított kegyenceinek, amelyek jövedelméről egy-egy bordélynak kellett gondoskodnia. Kiváló jövedelemszerzési módnak számított a bordélyok árendába, bérbevétele, s mint a nápolyi Nicola da Toraldo királyi lovászmester 1489-es peranyagából kiderül, az ilyen privilégium esetenként átörökíthető is lehetett. A jövedelmek nagyságára utal, hogy az efféle privilégiumokat olykor egyéb, tisztesebb tulajdonért cserébe is érdemes volt megvásárolni. Nápolyban 1401-ben egy bizonyos Luigi de Aldemorisco nevű úr például földbirtokait cserélte föl bordélyprivilégiumra, amelyet aztán száz éven át örököltek egyenes- és oldalági leszármazottjai. A kéjhölgyek ezek szerint nem csupán a társadalmi, hanem a gazdasági életben is fontos szerepet játszottak. Akárcsak egyebütt a kontinensen, Itáliában is törvényesen működő szolgáltatóknak tekintették őket, s noha személyüket és tevékenységüket egyaránt elkülönítették a társadalomtól, szolgáltatásaikat rendszeresen igénybe vették. E tekintetben helyzetük némiképp a hóhérokéra (lictores, carnifices), a szeméthordókéra (mundissarii) vagy a – vérontó tevékenységük miatt lenézett – sebészekére (chirurgi) emlékeztetett. Minőségi szolgáltatások
A középkori társadalmak szokása szerint az örömlányokat ruházatuk alapján is igyekeztek elkülöníteni a „tisztességes” népességtől. Mantuában és Bergamóban a kéjnőknek vörös sapkát kellett viselniük kis csengettyűvel, Milánóban fekete köpenyt kellett hordaniuk, Rómában pedig egy időben arcuk elfátyolozására kötelezték őket. Velencében a 15. század végén – talán a kezdődő szifiliszjárvány hatására – gallér és kereplő viselését írták elő a prostituáltaknak, mintha bélpoklosok lettek volna. Az efféle megkülönböztetések azonban sosem bizonyultak hosszú életűeknek, hiszen a kéjhölgyek számára a feltűnő ruházat és az ékszer is fontos munkaeszköz, nehezen mondhatnak tehát le róla. A reneszánsz idők itáliai kéjhölgyei a szexuális szolgáltatások mellett kifinomultabb élvezeteket is nyújthattak. Az olasz nyilvánosházak hírnevüket nem csupán gazdag választékuknak és sajátos szolgáltatásaiknak köszönhették, hanem kéjhölgyeik zenei, irodalmi műveltségének, intelligenciájának is. Egyes nápolyi, firenzei, velencei, római prostituáltak, mint Vanozza de Catanei vagy Giacomella Corsini a 15. században még a politikában is szerepet játszhattak, s Aretinótól tudjuk, hogy a század végén a legmagasabb társadalmi körökben is szokásban volt az alkalmi prostitúció. G. Ferrero szavaival: a 15. századi Itáliában „esztétikus” típusú prostituáltakat, „meretrix honestákat” is lehetett találni, akik leginkább az ókori görögség hetéráira emlékeztettek. Fennmaradt a tudós Imperia vagy az elegáns Lucretia Scuarzia neve – az utóbbi nem csupán Petrarcát, Boccacciót, hanem Vergiliust, Horatiust és Ovidiust is fejből idézte. Camilla Pisana egy könyvet és egy remek stílusú levélgyűjteményt is kiadott. A világjáró Isabella de Luna pedig – Bandello szerint – Róma legeszesebb hölgye volt a maga idejében. Számos örömlány zenét szerzett, hangszereken játszott, énekelt vagy táncolt. Fontosabb társadalmi, családi eseményeken gyakran léptek föl kéjhölgyekből álló előadócsoportok. Az itáliai egyetemi élettől sem állt távol a bordélyok világa. A padovai egyetem a 15. század folyamán többször próbálkozott – úgy tűnik, eredménytelenül – rendeletileg kitiltani épületeiből a kéjhölgyeket, akik a diákokat gyakran még a praelectiókra is elkísérték. A fentiek ismeretében nem csoda hát, ha bizonyos velencei, római, firenzei, nápolyi nyilvánosházakat messze földről érkezett kegyes zarándokok is fölkerestek. A hasonló célú turizmusnak, a kontinens tragédiájára, a szifiliszjárvány sem vetett véget, ami – tekintetbe véve a korabeli prostituáltak hatalmas számát – némi magyarázatot adhat a járvány első hullámának hihetetlenül sebes terjedésére. Itália prostitúciója a 15. században társadalmi szerepét, helyzetét és módozatait tekintve nem tért el jelentősen a Nyugat-Európa más országaiban tapasztaltaktól. A különbség elsősorban mennyiségi és minőségi volt, amit az itáliai városok relatív nagysága, korabeli gazdagsága, magas kultúrája magyaráz. Noha az itáliai prostitúció csupán a 16–17. századra érte el csúcspontját, az olasz kéjhölgyek felső rétegének már a 15. század is – különösen a vége felé – addig példátlan lehetőségeket biztosított: részt vehettek a politikában, művelői és ihletői lehettek a művészeteknek, aktív – s ki tudja, mily termékenyítő – részt vállalhattak mindabban, amit az utókor itáliai reneszánsznak nevez. Egy útra bocsátó költemény Antonius Panormita: Propemticon
Antonius Panormita, egy 15. század első felében élt kiváló reneszánsz költő, 1410-ben jelentette meg Hermaphroditus című művét. A szerző úgy kezelte kis könyvecskéjét, mint valóságos – kétnemű – szülöttét, akit útjára bocsátva, el is látott mindenféle jó tanáccsal. Az atyai tanácsok közül nem hiányott az útmutatás: hogyan találhatja meg a nagy nevű firenzei bordélyt. Hogyha urad szava semmi neked, hát fuss csak, eredj csak,
könyvecském, igyekezz ősi Firenze felé.
Központjában e városnak van egy utca: keresd föl –
elmagyarázom előbb, mint vezet arra az út.
Szent Reparátának palotáját kérdd, vagy a fénylő
Szent János templom merre van, azt tudakold.
Innét jobbra siess: darabot menj s állj meg a sarkon,
míg magadat kifujod, látod az Ópiacot.
Ez már szinte a cél, mert itt ama nagynevü bordély –
nem tévesztheted el: illata messzire száll.
Térj be, köszöntsd a nevemben a bordélyost meg a szajhát
– azt, akinek hamarost lágy öle lesz heverőd.
Szőke Helén, mézízű Matild futnak ki eléd, míg
mestermód tekerik s billegetik farukat.
Ott lesz Jannectám, apró ölebével a karján:
Hízelgő kezes eb, s asszonya még kezesebb.
Clodia sem marad el, dús, festett keble födetlen –
közkedvelt e leány, oly ügyesen simogat.
Farkadat és likadat – hisz kettős kincsü a tested -
Galla, a nempiruló, gyors kezelésbe veszi.
Dallal jő elibéd ezután még Anna, a német,
Míg dalol, árad a friss borszag az ajkain át.
S megjelenik Phitó – tekerésben párja sehol sincs –
S véle a bordélyok gyöngye, az Ursa nevű.
Thaisz a szomszéd utcából beköszön: csakis érted
néz át. Utcáját úgy nevezik, hogy „Ökör”.
Végül e nagyváros valahány szajhája akad csak,
Hozzád tódul mind – látni, ölelni kiván.
Bármilyen obszcén dolgot akarsz, itt megteheted majd,
s mondhatod is – nem jár nyakleves érte soha.
Itt aztán kúrhatsz s kúródhatsz, míg belepistulsz,
Könyvem – tágas e tér tölteni vágyaidat! (Ford. Magyar László András)
Szerző: Magyar László András
|
