A prostitúcióval évezredek óta együtt él a társadalom. Nem véletlenül nevezik vagy inkább csúfolják némi cinizmussal "a legősibb mesterségnek". Az ókortól egészen az 1500-as évekig a prostitúció általában nem jelentett társadalmi problémát, az adott társadalmakban természetes jelenségként tekintették. Az anyagi ellenszolgáltatás fejében nyújtott szexuális szolgáltatás mind gazdaságilag, mind erkölcsileg elfogadott, elismert szabályok szerint működő foglalkozás volt. Ugyanakkor a prostituálttársadalom átjárható, minden irányban mobil "társadalmi közeget” képezett. A "prostituált" szó egyébként a latin "prostere" igéből jön, jelentése: árul, árulja magát, kiáll. Az afrikai prostitúció múltjáról viszonylag keveset tudunk. Dahomeyben pl. már a gyarmatosítás előtt ismert sőt elfogadott volt, a családok egyben tartását várták tőle. Ugyanis a szülés után három évig nem illett a férjnek az ifjú anyával összefeküdni. A többnejűség erre csak a tehetősebbe férfiaknál jelentett megoldást, mert másik asszonyt el is kellett tudni tartani. Mivel természetesen a szegényebbek voltak többen, számukra a prostituáltak által nyújtott szexuális szolgáltatás jelentette a megoldást. A nyugat-afrikai prostituáltak, ha abbahagyták a munkát, férjhez is mehettek. Sőt, esetenként kifejezetten kelendőek is voltak, pl., ha sikerült (a törzsbeli társnőikhez képest) jelentős vagyont is gyűjteniük. Bizonyos törzsekből származó prostituáltakat pedig egyenesen szórakoztató társaknak tartottak, akik kiválók a szerelem művészetében, és ha szeretnek egy férfit, a legnagyobb mértékben hűségesek hozzá. A korai ókorban először a templomi prostitúció jelent meg, amely során a fizetség, áldozati adományként a templomot illette. Ezt a fajta prostitúciót vallási parancsok ajánlották vagy tették kötelezővé a nők számára. Kezdetben a nagy vallási ceremóniáknak ez csak mellékes része volt, de később elterjedt és valóságos rituális prostitúcióvá vált. Nyomai megtalálhatók a nagy ókori birodalmakban, a babiloniaiaknál, föniciaiaknál, görögöknél, a rómaiaknál, egyiptomiaknál és a hinduknál is. Noha változatos formákat öltött, de a lényege változatlan maradt. Szabályozott keretek között, a templomokban, a papok által támogatott módon folyt és elsődlegesen vallásos célokat szolgált. Ez lehetett az egyik oka, hogy ezekben az ókori kultúrákban a prostitúció egyáltalán nem számított erkölcstelennek. Aztután egyes nők, hasznosnak találhatták e szokást, és végleges hivatásul választották a paráznaságot. Mint a következőkben látható, a templomi prostitúció mellett már az ősi Egyiptomban, majd az antik Görögországban és Rómában az államilag szabályozott prostitúció is létezett, épp úgy, mint más, fejlett kultúrákra is, így Japánban, Indiában és Kínában. Herodotosz, a „történetírás atyja” így ír pl. a babiloni vallási prostitúcióról: „... minden babiloni nő tartozik legalább egyszer életében Aphrodite szentélyéhez járulni, hogy ott nemileg érintkezzen egy idegennel. Sokan, akik méltóságukon alulinak tartják a nép közé vegyülést, egész sor rabszolgától kísért diadalkocsiban érkeznek a templomhoz. .. Sok asszony gyűlik össze Aphrodite szentélyénél, szalaggal a hajában. Némelyek jönnek, mások mennek. A folyosókon, amelyek a nőkhöz vezetnek, idegenek sétálnak, hogy válasszanak közülük. Ha egy nő leült az Aphrodite szentélyben, addig nem térhet haza, amíg egy idegen pénzt nem dobott neki és nem kísérte ki, hogy közösüljön vele. Mikor az idegen a pénzt odaveti a nőnek, e szavakkal teszi: Vedd Mylitta istennő nevében. Aphroditét a babiloniak valóban Mylittának nevezik. Legyen bár ezüst, vagy réz az odadobott pénzdarab, a kiválasztott nő nem jogosult azt visszautasítani, mert ez a pénz szent pénz. A nőnek követnie kell az idegent..., s nem háríthat el senkit sem. Csak, ha végig tűrte az idegen ölelését és ezzel szolgálta az istennőt, térhet haza a tűzhelyéhez.” - Herodotoszhoz csak annyi kiegészítés, hogy Aphroditet a babiloniaiak Istarnak "az ég úrnőjének" nevezték "ég úrnője" (Szíriában, vagyis Föníciában Astratéként, Görögörszágban Aphroditéként, Egyiptomban Íziszként tisztelték.) A szépség és a termékenység istennője volt. Kínában pl. i.e. 5000-ben, a Sárga Császár könyvében azt tanította, hogy a bölcsesség a világban a nőnél van, az isteni titok tudója a nő, és az út Istenhez a nőn keresztül vezet. Tanítása szerint a nő a kapu az anyagi és a szellemi világ között. A nő teste az út a lélek számára, hogy testté legyen, ez a születés. (Ha meggondoljuk, a katolikus vallás szerint is Isten a Szűzanyán keresztül lett testté és kapcsolódott az anyagi világhoz.) Visszafelé pedig az orgazmus teremti meg az anyagi világ kapcsolatát a szellemihez. Az orgazmus pillanatában ezen a világon, vagyis időn és téren kívül vagyunk. Hogyan lehetne az orgazmus bűn, hiszen közben feljutok az Istenhez. Kínában is elfogadott volt tehát a prostitúció. A prostituáltak tömeges megjelenése ugyanakkor a nagyvárosok kialakulásához kötődik. Egyes nagyvárosokban több ezer prostituált várta a vendégeket, többnyire külvárosi bordélyházakban, de a belvárosi kocsmákban, fogadókban, teaházakban is. Szinte kivétel nélkül a köznépből származtak. Sokan a bordélyokban nevelődtek. Szüleik vagy annyira szegények voltak, hogy gyermekeiket kénytelenek voltak eladni, vagy pedig kegyvesztettség miatt száműzött, esetleg halálra ítélt hivatalnokok családjából származtak. A bordélyba került szebb, tehetségesebb lányokat esetenként a szerelmi örömszerzés művészetén kívül megtanították énekelni, zenélni, táncolni. A jobb „kurtizánok” igen népszerűek voltak, nevüket ismerték, feljegyezték. Néhányan közülük híresek és gazdagok lettek. A kínai irodalomban többnyire igen pozitívan, szinte idealizáltan ábrázolták a prostituáltakat. Indiában a szeretkezést, mint vallásos tevékenységet tanították az ókortól. A templomi prostituáltak vezették az Istenhez a férfiakat, akiknek a megtapasztalásra szükségük volt. Ez persze nem nem volt olcsó, így tömeges sem. Egy devadasit (jelentése: „isten szolgája”) már fiatal korában egy istennek szenteltek fel, annak templomában élt, táncokat, zenét tanult, amelyeket az isten számára adott elő. Az évezredek során természetesen itt is átalakult a rítus tartalma, és minden társadalmi megbecsülés ellenére a templomokban élő fiatal lányok a papok és a magukat isten képviselőiként beállító férfiak szexuális kiszolgálói lettek. Nemcsak a papok, hanem az uralkodók is hasznot húztak a prostitúcióból. Jó ötszáz évvel ezelőtt a hindu Vidzsajanagar államban pl. a földművesek adója mellett igen jelentős tételt képezett a prostituáltak által fizetett adó, ebből fizették a 12 ezres rendőrséget. Indiában természetesen a prostituáltak is külön kasztba, a beijiek kasztjába tartoztak. Volt idő, a XVII. század végén, amikor a muzulmán Moghul dinasztia utolsó császára uralkodása alatt ők tartották életben az indiai zenét, amikor az aszkétikus elveket valló Aurangzeb császár betiltotta nemcsak a zenét, hanem a prostitúciót és az ópium élvezetét is. A régi Japánban a szexuális szolgáltatásokat nyújtó hölgyek lehettek „játszótársak”, vagyis prostituáltak, vagy a luxusnak számító, leggyönyörűbb „udvarhölgyek”. Utóbbiak – a prostituáltakkal ellentétben – elől-kötős kimonót viseltek, ami a japán hagyomány szerint a feleség jele volt. Az „udvarhölgyek” pedig, ha csak egy éjszakára is, rangban és kötelességben feleségnek minősültek. Ugyanakkor ismerték és alkalmazták a kor minden szex-praktikáját: ismerték a fogamzásgátlás különböző módszereit, borotválták a fanszőrzetüket, no és csengővel ellátott kis golyókat helyeztek el különböző testrészeikben a férfiak szórakoztatására. Emellett a valódi prostitúció is létezett, a bordélyházak országszerte megtalálhatók voltak. Ahogy Kínában, úgy itt is sok szegény család kénytelen volt egészen kicsi korában beadni oda a lánygyermekét. Helyzetüket és erkölcsi megítélésüket mutatja, hogy a szegényebb társadalmi állású férfiak szívesen választottak ezekből a bordélyházakból feleséget, hiszen itt biztosak lehettek abba, hogy a választottjuk bővelkedni fog a jó feleség erényeiben (alázatos, csendes, önfeláldozó, szerény, tekintélytisztelő lesz). A szexuális szolgáltatásokat kínáló bordélyházakban az esték hangulatáért férfiak voltak felelősök: énekeltek, táncoltak és vicceket meséltek a kurtizánok és vendégeik szórakoztatására. Ezek a férfiak voltak a gésák, akik a 11. században jelentek meg Japánban. A gésa elnevezés: "szép személyt", illetve "művészetekkel élő személyt" jelent. Az elegáns gésák a művészetek mesterei. A gésák olyan professzionális vendéglátók, akikkel szemben követelmény a magas szintű tánctudás, a kíváló zenei képességek megléte (így a szép énekhang és a hangszeres tudás), továbbá kedvesnek, alázatosnak, és stílusosnak kell lenniük. Vonzerejükhöz tartozik a napi pletykák ismerete is. A férfi gésákat a 17. századtól cserélték nőkre. Azonban, hogy ne sérüljön a tradíció, és ne bomoljon fel a már kialakult egyensúly a prostituáltak rangsorában, szigorúan szabályozták a gésák öltözködését, és megtiltották, hogy szexuális viszonyt létesítsenek a vendégekkel. Elegánsnak, szépnek kellett lenniük, kedvesen, finoman kellett köszönteni a vendéget, derűsen, okosan, hozzáértéssel művelt társalgást folytatni vele, elbűvölni a szórakoztatás sokféle módjával: tánccal, énekkel, pengetős hangszerrel, költészettel, körülvenni, elbűvölni a nőiség csábításával. Önmaguk ékesítésére a gésák arcukat fehérre alapozták, és az ajkakat égővörösre festették. A fiatalabb lányok csak a felső ajkukat festették, és az erősebb vonzerő érdekében, a nyakszirtjükre rajzoltak egy piros vonalat. A korlátozások közepette a gésák kifejlesztették titkos fegyverüket az „iki”-t, vagyis az erotikus vonzerőt, kisugárzást. A gésák művészete a kifinomultan erotikus légkör megteremtésében, az élet élvezetéhez magas fokon történő hozzásegítésben rejlett. A mesterség anyáról lányára öröklődött. A fiatal lányok képzése sokszor már a kamaszkor előtt megkezdődött. Csak az kapta (kapja) meg a gésa címet, aki a maga csoportjából a legképzettebb, és a szigorú vizsgát is sikerrel tette (teszi) le. Noha a gésa nem volt köteles szexuális szolgáltatást nyújtani, egy férfi tarthatott gésát szeretőként. Ez azonban nemcsak sok pénzbe került, hanem el is kellett bűvölnie a nőt, ha meg akarta szerezni. Ugyanis a gésa választhatta meg, kivel bújik ágyba. Ezért nagy megtiszteltetés volt egy férfi számára, ha sikerült megnyernie egy gésát. Azután a mesterség átalakult. A gésákat már elsősorban a teaházak teaszertartásai során vették igénybe a gazdag, többnyire arisztokrata férfiak. A gésák ma már kizárólag nagy megbecsülésnek örvendő előadó művészek. Míg az 1970-es években még nagyjából 17 ezren voltak, mára csak mintegy ezren élnek, főleg Kiotóban és Oszakában. Ami Európát illeti, az ókori görögországban is szokványosnak számított, hogy a férfi házon kívül is kereshet és találhat erotikus örömöket. Athénben pl. Szolón, a híres törvényhozó a engedélyezte a prostitúciót, illetve alapította az első nyilvánosházat „Dikterion” néven, i.e. 600-ban. Athénban tehetségük és képzettségük szerint három osztályba sorolták a prostituáltakat. Az elsőbe tartoztak a „hetérák”, akik szépségük és finom modoruk által tűntek ki. Néhány kiemelkedően szép, képzett, gazdag hetéra olyasmit tudott nyújtani a férfiaknak, amit azok a „hét lakat alatt”, szinte gyereksorban tartott feleségüktől nem kaphattak meg: egy szabad, valamelyest művelt, vonzó és vonzóerejének tudatában lévő, azt ápoló, az erotikus hangulat megteremtéséhez és a szerelmi örömszerzéshez értő nővel való szellemes társalgást és szexuális együttlétet. A legszebb, legkülönb hetérák kegyeiért versenyeztek a legvagyonosabb férfiak. Az athéni köztársaság államférfiai ilyen nőket tartottak barátnőül, s ezek valóságos bizalmasaik, segítőtársaik lettek. Egy-egy közülük így bizonyos hatalmat is kapott valamelyik államférfi oldalán. Még elég rangos, de másodosztályú „művészek” voltak az aleutridák, akiket megtanítottak fuvolázni; később táncoltak és énekeltek, s szexuálisan is kiszolgálták az idegent, aki pénzzel és ékszerrel viszonozta szolgálatukat. A legalsó szinten a dikteridák álltak. Ők elégítették ki a „nép étvágyát”. Szállásuk rendszerint a kikötők körül helyezkedett el. Persze hivatásos prostituáltak nemcsak Athénben voltak, hanem a többi görög városállamban is. Az ókori Rómában és környékén is sok bordély volt. A prostitúció pedig virágzó – emellett bizonyos időszakokban már adóztatott és ellenőrzött – üzletág volt. Ugyancsak elfogadott volt a prostitúció a bizánci birodalomban is, ahol Nagy Justinianus felesége, Theodora császárné, prostituált anyától, bordélyházban született, nevelésében pedig az ugyancsak prostituált nővére is közreműködött. Theodóra gyermekkorától kezdve teljesített a kliensek számára különféle szexuális szolgáltatásokat. Azután pedig nemcsak felesége, hanem igazi társa lett a nagy császárnak. Múltját soha sem tagadta meg, sőt annak tapasztalataiból merítve, több, prostituáltvédő jogszabály megalkotásához adott ötleteket és nyújtott segítséget. A késő római korban, a IV. században élt Szent Ágoston már szükséges rossznak tartotta: "Ha nem volna prostitúció, a parázna vágyak tombolása romlásba vinné a társadalmat". Jó 800 évvel ezelőtt Szent Ágostonhoz igencsak hasonlóan vélekedett Aquinói Szent Tamás, a XIII. század nagy teológusa: "A prostitúció ugyanúgy hozzátartozik a társadalomhoz, mint a csatorna a legpompásabb palotához. Ha a csatornát megsemmisítik, a palota tisztátlan, bűzös hellyé válik..." A kora középkori Európában, hasonlóan a dahomeiekhez, az egyházi vezetők épp úgy, mint a városi elöljárók a család megőrzését várták a bordélyházaktól. Ennek megfelelően, az egyes városi jogkönyvekben mint a családot védő, erkölcsi szempontból nélkülözhetetlen, ezért hasznos tevékenységként szerepelt hosszú ideig a prostitúció. Az akkori közvélekedés szerint a szervezett prostitúció megóvja a férjes asszonyokat a nőtlen férfiak, vagy a más nőre vágyó férjek csábításától. A fiatalemberek pedig veszélyes következmények nélkül engedhettek vágyaiknak. Mint Afrikában, itt is volt olyan ok, amely pl. a nemesi családok sarjait a bordélyokban nyújtott szolgáltatások igénybe vételére vezette. A nemesi birtok elaprózódásától félve sok helyen ugyanis csak az elsőszülött fiúnak engedélyezték a családalapítást, a másod- és többed-szülöttek pedig vagy papnak mentek, vagy lovagként, katonaként éltek. A keresztes hadjáratok korában egyértelműen virágzott a prostitúció, a hadsereget csoportosan nyomon követték ezek a nők, akik közül egyesek a tiszteket és nemeseket, a többiek pedig a közkatonákat szolgálták. De békésebb időkben is, ünnepségeken, vásárokon, a vendégfogadók környékén, sőt, az egyházi zsinatok alatt is mindenütt működtek a prostituáltak. Mindenesetre a prostitúció a középkorra a társadalom minden szegletében elterjedt és hatalmas méreteket öltött Európában. Persze, mint a társadalom minden szegletében, így a bordélyok között is különbséget tettek, hogy az urak, vagy a köznép látogathatta-e. A városi tanácsok pedig igyekeztek felügyeletet gyakorolni a nyilvánosházak felett, szabályzatokat alkottak azokra, kitérve az erkölcsi, higiéniai körülményekre is. Ezzel együtt kezdett kifejlődni valami céhrendszer-féle is. A prostitúció szervezkedett, külön házakban telepedett le az állam, a városi hatóságok, sőt, a vallási szervezetek oltalma alatt. Ezek a bordélyházak nagy bevételi forrásokat jelentettek, tekintélyt és hatalmat biztosítva tulajdonosaiknak, akik ugyanakkor kötelesek voltak az uralkodók és azok meghívott vendégei részére ingyen átengedni a kiválasztott nőket. A nyilvános házakat pedig nemcsak a főurak, de a császárok is szívesen látogatták, minden szégyenérzet nélkül. A bordélyok nemritkán a templomok közelében voltak. A papság pedig ugyancsak szégyenkezés nélkül szedte e tisztátalan eredetű jövedelem adóját. A mainzi érseknek pl. a legnagyobb bevétele a nyilvánosház után beszedett adó volt. IV. Sixtus idejében pedig a pápai kincstár 20.000 aranyat szedett be, évi adó gyanánt a bordélyokból. Magyarországon nem egy városban községi pénzen tartották fenn a kuplerájokat, másrészt pl. Pozsonyban a bordély bevételéből fizették a hóhért.
A prostitúció tömegessé válása és a szifilisz 1500 körüli váratlan és rohamos terjedése Európában azután véget vetett a toleráns beállítottságnak. Az addig jól jövedelmező (adózó!) nyilvánosházakat Európa több országában hosszú időre bezáratták, a prostitúciót - mint a közegészséget fenyegető tevékenységet - egyértelműen üldözni kezdték. Ugyanakkor a késő reneszánsz illetve barokk királyi udvarokban majd hogy nem státuszszimbólummá vált a szeretők tartása. A királyok többnyire nemesi származású, az udvarhölgyek közül kikerülő állandó szeretőket, ágyasokat tartottak, és szolgálataikat busásan megjutalmazták. A királyi hálótermek hírhedt kegyencnői közül néhány különösen nagy, esetenként a király törvényes hitvesénél is nagyobb hatalomra, befolyásra tett szert. A királyok példáját természetesen a nemesurak is követték. Erkölcsi aggályok ebben nem zavarták sem őket, sem „hivatásos szeretőiket”, hiszen a közvélekedés ebben az időben az volt, hogy "csak aki kis embereknek engedi át magát, az a szajha, nem pedig aki királyokkal és nemes urakkal gyakorolja a szerelmet". Persze, a kéjhölgyek rangsorának alján ezekben az időkben is a bordélyházakban dolgozó prostituáltak voltak. Mindinkább kettős erkölcs jellemezte a prostitúció megítélését (is). A 18. századi Velencében pl. kurtizánnak lenni sikk volt, így Európa többi városából is akadtak, akik testük áruba bocsátásából szerettek volna ott élni. De pl. az örökség nélkül maradt nők számára is gyakran vonzóbbnak tűnt az örömlányok életformája, mint cselédként dolgozni, vagy egy boldogtalan érdekházasságban élni. (Hozzáteszem, nem csak ott és nem csak akkor...) A kéjvágy szolgálónői gyakran pompázatos ruhakölteményekbe öltöztek, hogy gazdag polgárnőknek higgyék őket, és így megjelenhessenek a város azon részein, amelyekből a kurtizánok ki voltak tiltva. A jól öltözött kéjhölgyek pl. a templomokban elfoglalhatták a gazdag polgárokat megillető helyeket is. Az álruha így segített áthidalni a társadalmi osztályok közötti szakadékokat. A kurtizánok, utcai színészek számára azután a XVI. században rendeletben írták elő a maszkok és álruhák viseletét.Az előkelő hölgyek csak a XVII. századtól kezdték ezeket hordani, újra eltüntetve - külsőleg - a különbséget. A viktoriánus kor Angliája ugyancsak kettős erkölcsöt mutat. Egyrészt a szemforgató álszemérmeskedés hatására az irodalmi művekből eltűntek a testi folyamatokra vonatkozó kifejezések, és elfogadhatalan volt nevén nevezni egy alsóneműt, másrészt e korszakra – a népesség gyors szaporodása mellett – a prostitúció és pornográfia térhódítása volt jellemző. Az 1800-as évek első felében nyolcvanezerre, 1870 táján pedig ötvenezerre becsülték a Londonban élő utcalányok számát. A rendőrség által nyilvántartott prostituáltak száma - a dolgok természetes rendje szerint - ennek persze a töredékrésze. Bár a hatóságok – akkor – tudták, hogy a prostitúció végső soron nem akadályozható meg, egyre több hivatalos korlátot, akadályt és szabályt állítottak szembe vele. A bordélyok bezáratása mellett (ami akaratlanul az utcai és a „titkos” prostitúciót erősítette), több országban rendszeres orvosi vizsgálatokat vezettek be a hivatalosan bejelentett, s ezzel „legalizált” prostituáltak számára. A XVIII. századtól kezdve a polgári kultúra szigorúbb nemi erkölcsöt eredményezett, amely egyfelől élesen elítélte a prostitúciót, másfelől azonban nélkülözhetetlenné tette. A polgáriasodással megjelenő új nyomor ráadásul sok proletár nőt és lányt, sőt fiúkat is prostitúcióra kényszerített. Mindezek együttes hatására a XX. század elejére a prostitúció jelentős, azonban keményen elfojtott szociális problémává nőtt. Napjaink prostitúciója A test örömeinek felszabadítása - annak emberi (érzelmi, erkölcsi stb.) hozadékától elszakítva - hatalmas iparág kialakulásához vezetett. A XX. század végére a prostitúció alapvető elemeiben változott meg. Az ipari országokban a női prostitúció ma változatos formákban létezik: utcai strichelés, callgirl, domina stúdió, eszkort-szerviz, eros-center, klub, lakásbordély, peepshow, szexmozi, telefonszex és internetszex. Vannak keverék formák is, hiszen ma ez az ősi üzlet is állandóan és kiterjedten változik. Az egyes formák között ugyanakkor számottevő különbség van: a prostituált és az ügyfél kapcsolatában, az ügyfél által fizetett összeg elosztásában, valamint abban is, ahogy egyikük vagy másikuk szempontjából mennyire veszélyes az adott forma. Németországban pl. (a Hydra nevet viselő prostituáltszervezet adatai szerint) körülbelül 400 ezren foglalkoznak prostitúcióval A szexipar egyik legsikeresebb vállalkozási területe az elmúlt évtizedben a telefonszex, amelynek tipikusan férfiak az ügyfelei, mégpedig 80%-ban olyanok, akik stabil partnerkapcsolatban élnek. Az Internet eleve az egyik legjelentősebb szexipari szolgáltatóként indult, a becslések szerint a világhálón szörfözők 40%-a szexajánlatokat is nézeget. A leggyakrabban keresett fogalmak százas toplistáján a szex és az erotika az első és a második helyet, a 'gay' (homoszexuális kapcsolatban a gyengébb nem szerepét játszó fél) a kilencedik, a 'domina' (prostituált) a tizedik, a pornó a tizennyolcadik, a telefonszex a huszonkilencedik helyet foglalja el. A szexpiac legújabb ága azoknak a szolgáltatásoknak a csoportja, amelybe az erotikus masszázs, a "meztelen takarítónő" közvetítése, a bérelhető sztriptíz és a biztonságos házasságtörést megszervező ügynökségek tartoznak. Kínál-e tanulságot mindez? Egyet mindenképpen: prostitúció volt és van, igazán még sehol, soha nem tudták megszűntetni. Ahol és ameddig csak írásos emlékek állnak rendelkezésre, valamilyen formában mindig létezett. Mind az ókori, mind a középkori és a modern társadalmak is kimondva, kimondatlanul tudomásul vették, hogy a teljes monogámia egy ideál. Azt is tudták, hogy az intézményesített párkapcsolat élethosszig tartó szexuális kizárólagossága olyan ideál, amelynek a gyakorlatban csak ritkán sikerült megfelelni. Újra- és újra tapasztalták, hogy elsősorban a férfiak, de a nők is keresnek és találnak házasságon kívüli kapcsolatokat, azonban többségükben anélkül, hogy a saját házasságukat veszélyeztetni akarták volna. Ezért azután bizonyos engedményeket tettek, figyelembe véve a monogámiából való esetenkénti kilépésre vonatkozó igényt. Ilyen engedmény volt a prostitúció. (Emellett a házasságon belüli részleges szexuális szabadság elemei voltak az ágyasok és a szeretők épp úgy, mint az olyan orgiaszerű ünnepek, mint a szaturnáliák és a karnevál). Egyértelmű viszont az is, hogy a prostitúció viszonylag kisebb szerephez jutott, ha a férfiak és nők saját kezdeményezésük alapján, viszonylag könnyen egymásra találhattak. Csökkent ott, ahol jobbak voltak az életfeltételek, ahol a nőknek jobb kereseti lehetőségei voltak, és ahol több jogot és nagyobb képzési esélyeket kaptak.
Szerző:Rusznák Tamás
|
