A középkori gyóntatópapok munkáját segítette az ún. penitenciále, amely az egyes bűnökre kirótt büntetéseket a cselekmények szerint osztályozza. A kazuisztikai munkák is ezt a célt szolgálták. A jezsuitáknál nevelkedő Rákóczi Ferencet egy ilyen erkölcstani munka ismertette meg „a szemérmetlenség igazi fajtáival”. A protestáns hitvédelmi és hitbuzgalmi munkák némelyike ugyancsak erkölcsnemesítő szándékkal tartalmaz olyan részeket, amelyek a nemiséget tárgyalják. Leírásaink zöme – szókimondásuk ellenére – kifejezetten elrettentő, javító szándékkal jött létre, s éppen nem az érzékek csiklandozása végett. A reformációval az ördög képzete egyáltalán nem került háttérbe, sőt szerepét még inkább kiemelték. A magyar irodalomban a legrészletesebben minderről Bornemissza Péter (1535–84) lutheránus lelkész és író, a Balassák udvari papja (Balassi Bálint nevelője) írt. Sok ezer lapnyi prédikációgyűjteménye valamennyi ünnepnapra tartalmazott postillákat. Ezeknek a postilláknak a negyedik kötete, Az ördögi, testi, világi és haláli kísírtetekről című munkája 1578-ban Semptén jelent meg. Az egyházi felsőség emiatt a könyve miatt elítélte, s Bornemissza a Balassák detrekői várába menekült. Az Ördögi kísírtetek tulajdonképpen lelki-gyakorlati kalauz az ördög cselvetései ellen. Leírja a sátán számtalan csalárdságát, amellyel a gyenge és Istentől eltávolodó embert rabságába tudja ejteni. Műve egyben kemény kritika a reformáció ellenfele, a katolikus egyház ellen; az ő szemében valamennyi barát és apáca istentelen, léha, bűnös. A romlottságban a főurak sem maradnak el a katolikus papság mögött. Számtalan gonoszságukat sorolja fel: Török Bálint, Balassa Menyhért, Homonnai Gáspár kicsapongásai, Eck grófnő öngyilkossága, Lichtenstein Kristóf iszákossága mind az ördög műve. A szexualitás csábítása természetesen nem kerüli el a jámbor, istenfélő embereket sem. Az alábbi részlet még lélektani szempontból is érdekes leírás. Az ördög incselkedései Bornemissza Péter prédikációjából "Vala egy úr rend, ki noha feleségét nagy tisztességbe tartotta, és igen szerette, de mikor leánt látott, akár szépet, akár rútat, ottan azra veszett esze: és imilly hitván gondolatokat hozott a sátán eleibe, (tisztesség adassék minden jámbornak) ennek ezkora kicsin, ennek ezkora nagy, ennek kopasz, ennek szőrös az szerszáma. És így titkon magában válogatván óhajtotta. Ezek penig olly szörnyűségvel voltak rajta, hogy valahol járt, vagy idegen földön, falun, városon, piacon, menyegzőbe, és akárhol látott leányokat, de az éktelen gondolatok mind szívébe forgottak. Ezek miatt annyi kínját beszélte, magában pironkodván és pökvén őmaga dolgát, kit meg nem írhatni. Ezek felött házánál való langadozás olly nagy volt benne, hogy az asztal fölől felkölt, és valami örvével elküldötte leányát hol boltba, hol imide, hol amoda. Éjjel is felkölt felesége mellől, és níha elküldette feleségét hol mulatni, hol barátihoz, és magát beteggé tötte, és sok száz képpen gondolkodott, mint töltse be gonosz kévánságát. De azonban igen féltötte jó lelki ismeretít is, jó hitít is, fél az Úr Istentűl is, féltötte tisztességét is: Azért azmikor szintén alkalmatossága lehetne az bűnre, azkor más felől elijedett, megváltozott, és röszketett miatta, és könyörgeni kezdett. Immár hogy eltért és elhagyta gonosz szándékát. Megint mihent felesége haza jütt és nem volt olly alkalmatossága, mint azelőtt, újonnan külömb külömb mesterségvel izgatta az pokolbeli ördög. De azért ez nem mindenkor volt rajta, hanem amint a havi betegség hóba jön el, és mint az harmad és negyed napi hideg, nap számra és órára jődegél, úgy jütt az átkozódott gerjedezés reá. És mint az kórság is idejét tartja, és azután megcsendesedik, úgy volt az ő undok kévánsága is. Midőn azért megcsendesedett, avagy níha el is esett, azután igen keservesen sírt, és mindenben magát átkozván fogadást tőn, hogy soha többé nem míeli, illy szóval: bár nyakam szakadjon, bár kezem, lábom elszakadjon, bár szemérmes testem megrohadjon, ha míelem, és több nagy fogadásokat míelt, csakhogy ezekről megemlékezvén megröttenne, és elszoknék róla. De két, három hét múlva, úgy indult fel benne, hogy ismét mint egy bolond, úgy járt. [...] De imez, hanem szörnyű dolog volt benne, hogy szerelmes társa halálán feküdt, és níha az kórság elbágyasztotta, hogy mint egy holt, olly volt: Azkit ő szeretett az szolgáló leányok közzűl, fő nemes udvarló leánzót behítt, csak tizenkét esztendőst legyezni, és csak ketten voltak: Az felesége ott vonokodott, ő penig az leánt ölébe vonta, és kezével morzsolta szerszámát, egyébképpen nem illette, de szándéka sok volt, kire Isten nem eresztette. Végre időre az Ur Isten igen nagy halálos hosszú betegséget ereszte reá, ott enhedett meg undok kívánsága, de az betegség után esztendővel ismét meg kezdett indulni. De féltébe inkább vigyázott. Ezt is beszélte, hogy azután is más felesége idejébe ő maga külön lakott egy házba, és ott éjjel nappal szentírást olvasott, és imádkozott: Oda felesége hol ládát, hol almáriomot nyitni elküldette kis leánkáit, nyolc, tíz esztendőseket: Mihent őket látta, ottan az írásba esze veszett, és reájok is szándékozott. De az kis leánkák valamikor bejöttek, vagy megbotlottak, vagy azmit kezekbe vettek, hogy asszonyoknak vigyék, avagy egyéb képpen is sokszor ezt mondták: Jézus segílj, uram Jézus ne hagyj. Mihent ezt hallotta, ottan meghidegedett benne az kévánság, és nem nyúlt hozzájok. [...] Ezt is mondta: mikor a kis leányokat két kezével fogdosta, éjjel álmába megzsugorodott az keze, vagy kitekeredett, és sok képpen kínlódván, megijedt." (Bornemissza Péter: Az ördögi, testi, világi és haláli kísírtetekről. Sajtó alá rend. Eckhardt Sándor. Bp. 1955. Akadémiai K.
Az idézett rész: Más hasonló. 896v–897v) A másik forráscsoport a memoár. Ez késő antik–keresztény előképre megy vissza: Szent Ágoston Vallomásai inspiráltak nagyon sok későbbi emlékiratírót. A konfesszió olyan műfaj, amely tulajdonképpen a szerző beszélgetése Istennel, bűneinek megvallása vagy legalábbis annak leírása, hogy az isteni gondviselés milyen módon jelentkezett az emlékező életében. A privát jegyzetkönyv, napló csak kivételes alkalmakkor őrzött meg számunkra szexuális élményeket. Sokszor csak „rejtjeles” emlékeztető került a zsebkönyvbe. Hermányi Dienes József Democritusában említ Thököly Imre táborában egy kántort, aki „kurvás vala, s könyvbe jegyezgeti vala fertelmeskedéseit naponként ezzel a szóval: Vágtam húst vászon táblán.” Forrásunk a 17. század végi erdélyi arisztokrácia egyik legkiemelkedőbb alakjának, 1691-ben erdélyi kancellárnak, 1696-tól római szentbirodalmi grófnak, bethleni Bethlen Miklósnak (1642–1716) az önéletírásából való. Hosszú filozófiai bevezetéssel ellátott emlékezéseit a császáriak fogságában, Eszéken kezdte írni 1708-ban, s Bécsben fejezte be 1710-ben. Szókimondása a későbbi korok olvasóinak szokatlan, s Szalay László, amikor 1858-ban közzétette az addig kéziratos másolatokban meglévő írásművet, az „inkriminált” részeket (többek között az alább olvashatót is) igen alaposan megcenzúrázta és kipontozta. Csak az 1955-ös, V. Windisch Éva által közreadott kiadás hozta a teljes szöveget. Venus játéka. Bethlen Miklós titkos találkája "Anno 1659. Kolosvárott láték egy igen szép, ifjú, de nem oda való, hanem máshunnét való nemes asszonyt; egy igen jószavú inasomat küldém hozzá kántáló mendicans [énekes koldus] képében, ki is kész voltát meghozá. Elmenék egy éjjel hozzá, cselédét kitudta a más házba, lefekvék az ágyba szoknyában, én dolmányt, övet levetvén, egy nadrágban csak mellé fekvém, de nem fér ma is a fejembe dolga, a cselédház ajtaját bé nem vonta egészen, hogy bézáródjék; sőt az égő gyertyát is tartójában annak küszöbire tette; azonban az ágyban feküdtünk, csók ölelés, melly-tapogatás mindkét részről megvolt, de annál alább sem én, sem ő nem nyúltunk, annál inkább a Venus játékjára, hanem csak úgy válánk akkor el. Igérkezék, hogy eljő hozzám a kertbe, el is jöve kevés nap mulva csak egy szolgálóval; messze a városon kívül volt ez a mü kertünk a Szamos mellett, szép filagória volt benne. Én is csak egyedül voltam szolga nélkül, a szolgáló elméne a kertben messze, hogy a szót se hallja, mi ketten fel a filagóriába, voltunk legalább egy óráig ott. Csók csecsén, orcáján sok volt, de le sem feküdt, egymás szemérmét nem láttuk, sem fogtuk, nem hogy Venus lett volna, pedig én úgy égtem mind az ágyban, mind itt a kertben, hogy a mag is elment tőlem. Csuda Isten zabolázásából lett ez, kivált az ő szemtelen bátorságát hogy úgy megtartóztatta. Ez majd elhihetetlen dolog; de hogy így volt, az Isten tudja, nagy inaszakadva méne el, mert igen szeretett. Egyszer szemtelenül csak bémenék hozzá, hát bibliát olvas, és az Énekek énekét, mert szinte azt olvasta, kezdém rászabni, Isten bocsássa meg; ekkor egy-két csókkal hamar elmenék, de elvégzők, hogy azután többre menjünk, de az Isten azt nem engedé... " (Bethlen Miklós Önéletírása. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva, bev. Tolnai Gábor. 1–2. k. Bp. 1955. Szépirodalmi K.) A hivatásos kéjnőkkel kapcsolatos élményeket a kora újkori magyar történeti források legrészletesebben a külországi útleírásokban taglalják. Az ősi szakma minden rafinériáját kitanult prostituáltak elsősorban az európai nagyvárosokban működtek. (II. Rákóczi Ferenc Vallomásaiban panaszkodik Rómára: „a földkerekségnek még ebben a fő városában is megőriztél engem a csaknem egyetemes romlástól, jóllehet véletlenül a város nyilvánosházai között elhelyezkedő egyik házban kaptam szállást. Alig nyitottam ki az ablakot, sok nőt láttam a szemközti ablakokhoz sietni, akik szemükkel, jeladásokkal, vágykeltő és csábos mozdulatokkal akartak csapdába ejteni.”) A vérbő férfiemberek idehaza jobbadán beérték szolgálóleánnyal, fraucimmerrel, szoptatós dajkával, vagy a parasztasszonyokon tettek erőszakot. A távoli utazások – a nyugati peregrinációkra, azaz tanulmányútra indulók számára különösképp – nyújtottak lehetőséget arra, hogy másfajta nőszemélyeket is megismerjenek. Egyik elbeszélőnk az első nyomtatásban is megjelent magyar útleírás szerzője, Szepsi Csombor Márton, a másik az emlékiratíró erdélyi politikus, Bethlen Miklós. A visszaemlékezők neveltetésük és hitük szerint a protestáns etika alapján álltak, némi távolságtartással nézték az eseményeket, s ha mégsem kerülték el a bűnre vezető alkalmat, mindig hivatkoztak rá, hogy nem jutottak el „addig”. (Persze azért a jótét lélek 18 éves londoni leányka a kezével segített a szenvedő magyar főúron.) Varsói utcakép 1618-ból Szepsi Csombor Márton rácsudálkozása az kurvákra
"Warsova Mazurországnak metropolisa, lengyel királynak nagy gyakorta kedves lakóhelye, szép város az Viszla-parton. [...] Ottlétünkben nagy országgyűlés volt, ahol az lengyel uraknak s nemeseknek szín népét megláttuk. Csudálkoztam az lengyel népnek sok drága selyem és posztó ruháján, gyalog vitézeknek magas és vastag termetén, sok fő lovaknak nyargalásán, kalmároknak gazdag áruin, barátoknak fatalpain, kurváknak sokaságán, sok öldökléseken etc. Itt volt ez gyűlésben amaz vitéz Nagy Balázs is (kinek halála, azmint értettem, történt Garadnán [Grodno]) tizenkettöd magával, kinek szolgái ottlétükben sok lengyeleket bocsátottak purgatóriumba. Szerencsére szállásunk volt szintén az Ratus [városház] mellett, azmelyben az bordélyház is vagyon, Liszkai Pálnál. Estve, midőn magunkat az ház előtt mulatnánk, csudálkoztunk rajta, mint kiáltattanak, mint vagdalkoztanak az lengyel vitézek az kurvákért, kikről így írtam:
Míly moraj ez? míly zűrzavaros vad lárma, kavargás?
Tán Jupiter csapdos tűz-belü mennyköveket?
Ég Vulcanus háza, süvöltöz? vagy zivatar dúl
és egeket zúgat? Istenek, irgalom, ó!
Emberiségnek bamba salakja! halálos urasszony!
Mért húztok-vontok dögletes bünöket?
Pénzért vesztek céda szerelmet, míly gyönyörűség,
mekkora undokság, őrület, égi csapás!
Mind a saját sorsában vonszol szörnyü bilincset,
nézd, buja hátuk közt búvik a végezetük." (Szepsi Csombor Márton: Europica varietas.
Sajtó alá rend. Kulcsár Péter. Utószó: Kovács Sándor Iván.
Bp. 1979. Szépirodalmi K. 109–110.) Velencei kalandok Bethlen Miklós úti élményei 1665-ben
Én ugyan, Istennek hála, nem kurválkodtam, ha Velence is; de a szolgáim, kivált Istvándi István, minthogy az atyja gazdag ember lévén, sok pénzt adott volt néki, felette igen elvetemedett; az én nevem alatt is fogott néhol járni, osztán nem fizethetvén meg a kurvának, az engemet írás által supplicált [kért, kérvényezett] (Lucietta volt neve), hogy fizettessek én meg. Én megszidogattam Istvándit, kiverém előlem, fizessen meg; de nemhogy megfizetett volna, inkább házához menvén kardot vont, korsóit, üvegeit rontotta; ma is meg fog lenni a supplicatioja. Egykor én osztán el akarván már indulni Velencéből, a hajóban vagyok mindenestől; odajöve egy város szolgája, egy írás a keziben, mint a szolgabíró citatoria instructiója [idézőlevele], Lucietta távol, fátyolboríték alatt, egy ház szegletinek veté a hátát. Az ember az írásból meghirdeté nagy felszóval: hogy ilyen s ilyen Bethlen úr szabadon mehet, de Istvándi István nevű szolgáját semmiféle hajós ne vigye nagy büntetés terhe alatt, valamíg Lucietta asszonyt meg nem elégíti szolgálatjáról etc. Soha életemben olyan haragom nem volt, ha a hajó fedele meg ne akadályozzon, hogy a koszperdet ki ne vonhassam, és Rettegi István meg ne öleljen: megöltem volna Istvándit. Osztán ott akarván hagyni, vesszen ott örökké kurvástól Velencében; Rettegi szóla, hogy az atyjáért, Istvándi Bálintért, ki Kolosvárott igen gazdag első református ember, és a veszett tékozló fiú egyetlen eggye volt, s az atyám s az én híremért adta volt inasnak hozzám, ne hagyjam el; maga meg a lábomat ölelte, csókolta. Adék három aranyat néki, elméne az említett szegletnél álló kurvához, és noha sokkal több volt a praetensiója [követelése], de lehagyá csakhamar, kevés beszéd lévén közöttük, és azon tiszt által felszabadítá fennszóval: Elmehet már Istvándi uram is. Meglátszik ebből is, mint vagyon ott a kurvák dolga; és hogy mihelyt beérkeztem, mivelhogy Velencének minden utcájának a közepe vízkanális (és noha mindenüvé szárazon is elmehet az ember, de ott lónak, hintónak, és hordozó széknek híre sincsen); szép, könnyű, feketén festett (melyben fedeles szép ülőhely is vagyon) csolnakok vannak hintó helyett, gondolának hívják: az ilyen gondolás, aki Zrínyi Pétert és feleségét is hordozta, mindjárt bécommendálta [beajánlotta] nékem magát, hogy néki szép fedeles gondolája vagyon, maga pedig minden velencei uraknak, idegen követeknek és a legszebb kurváknak házait tudja. Jött énhozzám termete, ábrázata és emberkori aetasa [életkora] s köntesére nézve, hogy már tisztességes, formás ember, kerítő; jött zsidó is azonféle mester. Aki Zrínyi Péternek rendszerént való szállásadó gazda-asszonya volt (mert sokszor járt Velencében), egy öreg asszony, az is kínált szállás-, ágy-, asztal, és kiváltképen való, ha akarom, szűz hálótársakkal is. Azon esküdt az az átkozott Istvándi, hogy az ő Luciettája néha hajnalban, mikor ő a hasán munkában volt, meghallván az Ave Mariára szokott harangozást, mindjárt kapta feje alól az olvasót, és mondani kezdette; melyről ő, mint igen egybe-illetlen dologról, szitokkal intvén, azt felelte: Láss ahhoz te, én ehhez. Ezt nem hinném, de olvastam Hispániában is, hogy szokás. Úr Isten, szánd és térítsd, világosítsd őket. (Bethlen Miklós önéletírása. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva, bev. Tolnai Gábor. 1–2. k. Bp. 1955. Szépirodalmi K. 209–211.) Lássuk, úgy vagyon-é? Bethlen Miklós egy londoni bordélyházban 1664-ben "Ezután egy szoptató szász menyecskének a gyermeke szájában lévő csecsének tapasztásán kívül jámbor voltam sok esztendeig; de csak alig hogy Londinumban el nem veszék ilyenformán: Hallván én azt, hogy ott noha reformátusok mind az emberek, de mégis sok titkos bordélyházak vannak, mondám Jászberényi Pálnak és Enyedi Gáspárnak: menjünk el ex curiositate [kíváncsiságból], lássuk, úgy vagyon-é (Enyedi szegény bizony, minthogy medicus is vala, nem volt jámbor ez eránt, s tudta az ilyen helyeket), de az Istenért megkértem, rá ne bocsássanak teljességgel épen a vétekre. Menénk egy szerecsen király képe alatt való házhoz, ők ott ismeretesek voltak a vendégfogadós vén asszonynál. Este későn volt a dolog, nosza mindjárt collatiót [vacsora], spanyol bort, kanári szektet [kanári szigeti bort], kurvát kettesével, melynek egyike csak tizennyolc esztendős leány kurva volt, és azon panaszolkodott, hogy ő nemes ember gyermeke volt, de apjától, anyjától árván maradván a bátyja elűzte és így kénytelen adta arra a keresetre magát. Szép vala. Evvel minden tisztátalan tapogatásra elmentünk mindketten. Más házba menvén, ágyba feküdt hanyattán, felfedve magát; de jól adta Isten, Enyedit bévitte volt vélem, és nem közösülék véle, egy dukatont adék néki. Én olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vétkeztem kezével. Bocsássa meg az Isten, és áldassék, hogy tovább engem nem bocsátott. Ennyire sem azelőtt, sem azután soha sem mentem, de ha [...] a francutól [szifilisz] nem féltem volna, bizony elmentem volna. Ez volt 1664-ben. Jámbor voltam azután 1667-ig, ekkor ismét kicsiden maradék. Fogarasba menék az udvarhoz. A gazda asszony jószágos, szép tizenkilenc esztendős-tájbeli menyecske vala, az ura öreg ember, barátom volt, honn nem volt. Kevés beszéddel megalkuvánk, csókot váltánk és a más házba menénk a többiért. Az Isten ottan mindjárt a szolgálót béhozá; mintha csak beszélgettünk volna, csak elválánk. Én sem próbáltam ezután sem azt, sem mást, soha, hanem házasságra adám elmémet." (Bethlen Miklós Önéletírása. Sajtó alá rend. V. Windisch Éva, bev. Tolnai Gábor. 1–2. k. Bp. 1955. Szépirodalmi K. 221.) Non scholae, sed vitae discimus A „pénzen vett szerelem”, a „legősibb mesterség” ugyanúgy megvolt a régi Magyarországon, mint más országokban, csak kevésbé volt szembetűnő, hiszen nem léteztek olyan metropolisok, kikötővárosok, ahol sok, fizetőképes és nőtlen férfi fordul meg. A fogalmakkal azonban még az iskolások is tisztában voltak, legalábbis erről tanúskodik az a latin–magyar szójegyzék, melyet 1572-ben egy Bártfán tanuló diák, Melyth Pál készített magának. (A forrás teljes szövegét közli: Lukcsics Pál: A zsélyi magyar szójegyzék 1572-ből. Magyar Nyelv, 26. 1930. 230–231.) A középkori hagyomány szerint nem alfabetikus sorrendbe, hanem tematikus csoportokba tette a szavakat és kifejezéseket. A Nomina hominum etatumque eorundem et consanguinitatis (Emberek, életkoruk és rokonságuk nevei) fejezetben ilyen szavakat találunk: Prostituta – hyres kwrwa [híres kurva] Prostitulum – Bordelhaz [bordélyház] Luppanar – Idem [ugyanaz] Meretricinium – Idem [ugyanaz] Mecus – parazna [ti. nőszemély, azaz kurva] Luppa – Idem [ugyanaz] Meretrix – Idem [ugyanaz] A „Nomina membrorum” [a tagok nevei] címszó alá viszont a következő szavakat is felvette: Singulto – choklok [csóklok] Singultacio – choklas [csóklás] Erre mondja a régi latin közmondás: non scholae, sed vitae discimus (nem az iskolának, az életnek tanulunk). Persze, ha Melyth Pál a jogi pályára lépett, még szüksége is lehetett ezekre a kifejezésekre, hiszen igen sok becsületsértési ügyben szerepeltek hasonló szidalmak.

 

Szerző: Petneki Áron