A Római Birodalom szabályozásának változásai

A rómaiak nemi erkölcshöz való viszonyulását felvázolni nem egyszerű feladat, hiszen mást jelentett a köztársaság korai éveiben, mást Augustus korában, majd a késő császárkorban a kereszténység államvallássá tétele után.
Míg az archaikus-kor vallási-erkölcsi megalapozottságú gyakorlata alapvetően a többi ókori szabályozással mutatott hasonlóságot, addig az első évszázadokban tapasztalható erkölcsi züllés a büntetőjogi alapokat is kikezdte, bizonyos cselekményeket kivett a tilalmazott magatartások közül, míg a többinek a büntetését enyhítette.

A kezdeti évszázadokban a nemi erkölcs elleni bűntetteket szakrális szankciókkal sújtották, majd később a család elleni bűncselekménynek minősítették. Ebben a korszakban a pater familias elleni iniurianak számított, ha valaki a családba tartozó nő ellen követett el ilyen cselekményt.
Itt a nem létező állami büntetőhatalmat a családfőt megillető házi fegyelmezési jog (domestica disciplina) pótolta. Ez az önvédelmi jog valamilyen formában minden ókori népnél megtalálható volt, hol a családfőt, hol a törzs vezetőjét jogosítva az ilyen jellegű támadások megtorlására.

A történelmi fejlődés során a rómaiaknál is a házasságtörést (adulterium) rendelték először büntetni, hasonlatosan a többi korabeli jogrendszerhez, itt is csak a feleség követhette el ezt a delictumot.
A férj ilyen jellegű cselekménye nem vont maga után büntetőjogi következményt, a nőnek sem megtorlási, sem panaszjoga nem volt. Ez a különbségtétel a rómaiak vallási-etikai felfogásából következett, hiszen az ősi római vallás az ősök és a családi tűzhely tiszteletét jelentette, így a feleség házasságtörése a család integritását és vallási kultuszát veszélyeztette, hiszen fennállt a veszélye annak, hogy hűtlensége következtében idegen elem kerül be a családba, amely alapjában sértette volna az ősöktől származó vérségi rendet. A férj a tetten ért feleség és a családjába betolakodó férfi ellen bármilyen megtorlást alkalmazhatott, akár az életüket is elvehette.

Amennyiben a férj a tetteseket nem kívánta saját maga megbüntetni, vagy a cselekményről később szerzett tudomást, a bűnösöket a magisztrátus elé vihette, amely kezdetben a szokásjog által meghatározott következményekkel sújthatta az elkövetőket.
Maga az eljárás nem ismert pontosan, a későbbi korokban a leggyakoribb szankció a pénzbüntetés volt.

Az első törvényes szabályozás az Augustus császár által Kr.e 16-ban hozott Lex Iulia de adulteriis volt, amely az addigra már jelentősen megromlott szexuális erkölcsöket kívánta helyreállítani.
A Lex Iulia is tiltotta a házas nővel folytatott nemi viszonyt, mégpedig mindkettő féllel szemben büntetést rendelt alkalmazni.
A büntetés életre szóló száműzetés (relegatio in insulam) volt, maga Augustus császár lánya is ezt a büntetést kapta, midőn házasságtörést követett el, az már más kérdés, hogy kegyelem folytán öt év után hazatérhetett. A törvény csak az ideiglenes nemi kapcsolatot büntette, az állandó kapcsolat (matrimonium iniustum, concubinatus) nem minősült bűncselekménynek.

A császárkorban a büntetés módja és súlyossága többször változott, a bűncselekmény elszaporodottsága, illetve később a keresztény tanítás hatására.
Caracalla császár halálbüntetést rendelt e bűntett elkövetőire, míg Constantinus az isteni törvényt sértő támadásnak minősítette az adulteriumot. Iustinianus a feleséget örökre zárdába száműzte, viszont a férjnek két év eltelte után lehetősége nyílott a tett megbocsátására és a feleség visszafogadására.

A vérfertőzés (incestus) az archaikus korban szintén szakrális bűncselekménynek számított, amelyet kezdetben csak a Vesta-szűzek követhettek el, amennyiben papi szolgálatuk alatt férfival kerültek kapcsolatba.
A császárkorban széleskörűen határozták meg a bűntett elkövetési magatartását, így mind a vér szerinti, mind a jogi rokonok körében büntették a nemi kapcsolatot. Majd a Római Birodalom kései évszázadaiban már a gyám és a gyámolt, a helytartó és az alárendelt provinciabeli valamint a keresztény és a zsidó nemi viszonyát is vérfertőzésnek minősítették.

A büntetés kezdetben halál, később száműzetés volt. A római büntetőjog nem az érintett személyek közötti nemi aktust büntette, mint a modern jogok, hanem ezen emberek valamilyen együttélését.
A vérrokonoknál már a házassági kötelék nélküli együttélés is vérfertőzésnek számított, míg a jogi rokonoknál csak a házasság minősült büntetendőnek. A cselekményt csak szándékosan lehetett elkövetni, a közeli rokonoknál a tévedést, mint kimentő okot nem fogadták el, a távolabbiaknál már igen. Az incestus ügyében a quaestor nyomozott.

Constantinus óta a kerítés (lenocinium) is bekerült a nemi erkölcsöt sértő crimenek közé. Magát a bűncselekményt ötféleképpen lehetett elkövetni: így büntetést kapott az a férfi, aki házasságtörő asszonnyal házasságra lépett; aki saját házát bocsátotta rendelkezésre tiltott nemi kapcsolat elősegítésére; aki ellenszolgáltatás fejében kívánt szabad nő és más személy között tiltott nemi viszonyt létrehozni; továbbá az a férj, aki a tetten ért házasságtörőt elengedte és feleségétől nem vált el, valamint, aki tűrte felesége kicsapongó életmódját. A büntetés infamia és száműzetés volt.

A rangon aluli házasság bűntettét Iustinianus határozta meg először. A bűncselekményt csak szenátori rangú személy követhette el, mégpedig aki arra alkalmatlan személlyel, felszabadított rabszolgával valamint infamissal lépett házasságra. A cselekmény jogkövetkezménye az intestabilitas és a szenátori állás elvesztése volt.
Diocletianus uralkodása idején rendelték el a kettős házasság (bigamia) üldözést, a tilalom hatálya az egész birodalomra kiterjedt, ott is, ahol a helyi népjogok ezt egyébként lehetővé tette volna. A rómaiak a görögséggel ellentétben a homoszexualitást sokkal kevésbé tolerálták, a természet elleni fajtalanság (stuprum cum masculo, paederastia) már a köztársaság korában súlyos bűncselekménynek számított.
A köztársaság végén és a principátus elején a büntetés tízezer sestersius megfizetése volt. Constantinus az egyre erősödő keresztény tanítás hatására már halálbüntetéssel rendelte sújtani az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot.

A prostitúció a rómaiaknál sem volt természetesen ismeretlen, noha a klasszikus római erkölccsel a legkevésbé sem volt összeegyeztethető, az intézmény mégis megtűrt rosszként élhetett a városban. Eredetére nézve pontos ismeretekkel nem rendelkezünk, az mindenesetre figyelemreméltó, hogy egyes mondai ábrázolások szerint Romulus és Remus nevelőanyja is feltehetőleg e mesterséget űzte. Eszerint már a város születésekor is meglévő társadalmi jelenségként tekinthetünk a prostitúcióra.
Klasszikus megfogalmazását a híres római jogtudós, Ulpianus a következőképpen adja meg: a prostitúció ellenszolgáltatás fejében – pecunis accepta – végzett nemi érintkezés, amelynek lényeges eleme, hogy az mindig nyíltan és nemi vonzódás nélkül – palam et sine delectu – történik.

A rómaiak nemcsak hogy ”szennyes mesterségnek” (sordida ars) tartották a prostitúciót, ahogyan az összes anyagi ellenszolgáltatás fejében végzett munkát, hanem kifejezetten tisztességtelen foglalkozásként (questus inhonetus) tekintettek rá. Mindaz ékes bizonyíték a rómaiak liberalizmusára, hogy a prostitúciót nemhogy büntetőjogilag nem üldözték, hanem szükséges rosszként eltűrték, igaz részletes szabályozási és ellenőrzési mechanizmust építettek ki vele kapcsolatban.

Az archaikus korban valószínűleg csak kivételes jelenség lehetett a prostitúció, ekkor még elegendő erővel rendelkezett a város arra, hogy éberen őrködjön a polgárok nemi erkölcsei felett.
A rómaiak amúgy is rendkívül szemérmesek voltak, kezdetben azért nem űzték a görögök által oly szívesen végzett sportokat, mert azokat meztelenül kellett volna végezni. Ekkor még nem találkozunk az intézménnyel kapcsolatos jogi szabályozással, hiszen csak a köztársasági kor végen jelentek meg azok a közigazgatási szabályok, amelyek a prostitúció állami felügyeletére voltak hivatottak.

A római jog dolgozta ki először a történelemben az örömlányok lajstromozását, csak az így jegyzékbe foglalt prostituáltak végezhették szabadon tevékenységüket. A prostitúciós tevékenységre engedélyt kérő megjelent az aedilis előtt, lemondott polgári nevéről és életmódjáról, majd álnevet választott, amely néven az aedilis jegyzékbe foglalta, majd legvégül a folyamodó számára megadta a működési engedélyt, a licentia stuprit.
Ezek után az utcalányok szabadon tevékenykedhettek, szolgáltatásaikat reklámozhatták, a bordélyházakban hirdetéseket helyezhettek el.

A prostituáltak működésüket nemcsak az utcán és bordélyokban folytathatták, hanem a fürdőkben (thermae), vendéglőkben (thermopolium), fogadókban és bérelt szobákban is. A bordélyházak (lupanarium) viszonylag gyorsan elszaporodtak a városban, Constantinus korában már 46-ról tesznek említést a források. Ezt a gyors növekedést az állami vezetés természetesen nem nézte jó szemmel, Tiberius császár például megtiltotta császári pénzek bevitelét a bordélyokba, amelyek ezután kifejezetten erre a célra készített zsetonokat (tesserae) fogadtak csak el.
Míg a köztársaság idején az egyébként nagy népszerűségnek örvendő fürdőkben nemcsak az eltérő neműek, hanem különböző korúak is külön helységekben fürödtek, addig ez az elválasztás a császárkorra teljesen megszűnt, ezáltal váltak a fürdők a prostitúció melegágyaivá.

Noha később Hadrianus megtiltotta a különböző neműek együttes fürdését, amely tilalmat egyébként Marcus Aurelius és Severus császár is megújította, ez sem jelentett kellő visszatartó erőt az ilyen típusú prostitúcióval szemben. A színházakban is szabadon folyt a prostitúció, itt az örömlányok szabadon működhettek, az aedilisek nem kötelezhették őket az engedélyük bemutatására.
A színházi szolgák voltak a kerítők, az ő közvetítésükkel kötettek meg az üzletek. Nem csoda, hogy Tertullianus a színházakat az erkölcstelenség nyilvános intézményeinek (consistoria libidinum publicarum) nevezte.

A császárkorban a prostitúció előretörése megállíthatatlan volt, Traianus uralkodása idején már 32 ezer örömlányt tartottak nyilván a városban. Sok esetben már maga a császári család sem volt mentes a prostitúció szennye alól, így Messalina – Claudius felesége – egyik kedvenc időtöltése volt testét valamely bordélyban árulni, Faustina – Marcus Aurelius hitvese – pedig tengerészeknek és gladiátoroknak adta oda magát válogatás nélkül. Caligula volt az első császár, aki saját maga alapított bordélyt, míg később Elagobolus már a palotában rendezett be bordélyházat.

Noha a rómaiak nem üldözték a prostituáltakat a büntetőjog fegyverével, természetesen számos joghátrány érte őket mesterségük miatt, így az erkölcsi megbélyegzés mellett polgári jogi szankciót is el kellett viselniük.
Az örömlányok az általuk végzett tevékenységnél fogva automatikusan infamia hatálya alá kerültek, nem viselhettek tisztességes asszonyhoz méltó öltözetet, az utcán bárki megbámulhatta őket, nem mehettek színházba és egyéb nyilvános eseményekre. Augustus rendelkezése folytán a prostituáltak csak az örökségük egynegyed részét szerezhették meg, később Domitianus rendelete folytán már egyáltalán nem örökölhettek. Egyébként az általuk szexuális szolgáltatásra kötött szerződés jó erkölcsbe ütközőnek minősült.

Caligula császár adófizetési kötelezettséget írt elő számukra, amelyen Alexander Severus akképpen változtatott, hogy az adót nem az államkincstárba kellett befizetniük, hanem a Circus, az Amphiteatrum, a Stadium és a színházak renoválására szánt pénzalapba.

Írta: Madarassy-Molnár Máté (Részletek)