A szeretkezési testhelyzetek a görög-római világban
A szexuális kultúra emlékeit egyetlen kor és társadalom vizsgálatakor
sem nélkülözhetjük. Ennek ellenére, különféle okok miatt, az élet e
területére vonatkozó kultúrtörténeti kutatások a századforduló és a
húszas évek rövid fellendülése után csak az utolsó húsz esztendőben
indultak meg.
Jelen írás a figurae Venerisre, azaz a szeretkezési
testhelyzetekre vonatkozó antik forrásokat próbálja csoportosítani és
vázlatosan bemutatni. Jóllehet az ókori szexualitás története általában
adatokban gazdag, a téma szempontjából forrásaink rendkívül töredékesek,
és egyértelmű következtetéseket aligha tesznek lehetővé. Ez az
áttekintés csupán segítséget szeretne nyújtani a további kutatáshoz,
felkeltve tán azok érdeklődését is, akik hasonló témákról – ahogy Paulus
Zacchias írta a 17. században – legföljebb ”mélységesen szégyenkezve
szólnak”. A figurae Veneris antik hagyományát öt fő forráscsoport alapján kutathatjuk, ezek a következők:
1. A képzőművészeti alkotások 2. A szókincskutatás eredményei 3. Az antik erotikus irodalom fennmaradt szövegei és emlékei 4. Az antik orvosi irodalom utalásai 5. A keresztény antikvitás irodalma
1. A képzőművészeti alkotások
Az
ókori Mediterráneum népeinek szerelmi kultúrája bizonyos alapvető
szemléletbeli azonosságok ellenére helytől, etnikumtól és kortól függően
bizonyára igen eltérő lehetett. Míg a nagyvárosok légköre kedvezett a
szabadosságnak, az elmaradottabb vidékeken és a falvakban nyilván
szigorúbb erkölcsök uralkodtak. Általános megállapításokat azonban
nem tehetünk, mert forrásaink szinte kizárólag a városi élet, és ezen
belül is leginkább a magasabb társadalmi rétegek szexuális kultúráját
tükrözik.
Az ábrázolások szerint a görög poliszokban – társadalmi
helyzetüknek megfelelően – a nőknek a szerelmi játékokban is alárendelt
szerep juthatott. Krenkel mutatott rá, hogy míg Hellászban a
képzőművészeti coitus-ábrázolások túlnyomórészt a párok közötti
személyes viszonyt megnehezítő ún. a tergo (hátulról a hüvelyen át való
közösülés) vagy a retro (hátulról a végbélen át való közösülés)
helyzetet mutatják be előszeretettel, addig a császárkori Rómában e
pozitúrák ábrázolása a homoszexualitás elterjedtsége és a kompozíciós
előnyök ellenére is ritka.
Annál
gyakrabban fordul elő viszont az a testhelyzet, amelynek során a hölgy
kerekedik felül, és ő irányítja az aktust. Krenkel (Erotica antiqua
13–14.) arra is felhívja a figyelmünket, hogy ha egy testhelyzet az
ábrázolásokon gyakori, ettől még nem volt föltétlenül a valóságban is az
– népszerűségét adott esetben esztétikai okok is magyarázhatták. Az
a tergo/retro helyzet egyébként a görögöknél 41, míg Rómában 15 %-ban
fordul elő, a lovaglóhelyzet viszont Hellászban 20, míg Rómában 40 %-ban
van jelen.
Mindebből Krenkel – talán kissé elhamarkodottan – a római nők emancipálódására következtet. Coitus-ábrázolások láthatók voltak vázákon, lámpákon, izgató vagy oktató célzatú falfestményeken, sőt szarkofágokon is. Egyes
prostituáltak szobáinak falát is különféle pozitúrákat ábrázoló képek
ékítették, hogy a kliens könnyebben választhasson közülük, illetve, hogy
vágyát az ábrák felcsigázzák.
Az effajta ábrázolások elterjedtségére utal Propertius – nem túl őszinte – felháborodása is: Mely
kéz elsőnek festett feslett, buja képet, bűnös látvánnyal fedve a sima
falat, lányok tiszta szemét rútul meglopta s a lelkét, más nem akart,
csak hogy szokjon a rosszra szívük. Ah, ki ilyen képet festett,
vészt hozva a földre, s csöndes boldogság durva viszályra fajult!... Más
képek fedték eleink hajlékait egykor, Akkor még falaink nem csúfította a
bűn. (Propertius: Elégiák II. 6.27–34. Bede Anna fordítása.)
2. A szókincskutatás eredményei
Fontos
forrása tárgyunknak a görög-latin szókincs. A görögöknek több mint
hetven kifejezésük volt a coitusra és a különböző szeretkezési
manipulációkra. F. K. Forberg (1770–1848) megállapítása szerint
egyébként a görögök kilencven pozitúrát ismertek, amelyeket a különböző
alkatok szerint kellett alkalmazni (az 5. századi Hészükhiosz ötvenkét
ilyen temperamentumot említ).
A latin szexuális szókincs
vizsgálata szintén érdekes következtetéseket eredményez. J. N. Adams
1982-ben adta ki először a latin szexuális szókinccsel kapcsolatos
kutatásainak eredményeit. Adams összesen negyvenkilenc latin,
kifejezetten a coitusra vonatkozó kifejezést és szót gyűjtött össze –
ebből nyolc közvetlenül, huszonegy és húsz metaforikusan, illetve
metonimikusan utalt az aktusra.
A szavak, kifejezések némelyike csak nagyjából határozza meg a testhelyzetet, mint pl. a futuo, pedico, irrumo, criso. Akadnak
azonban kifejezetten a testhelyzetre utaló szavak és kifejezések is,
pl. incurvo („rágörbülök”, Martialis 11.43.5., Apuleius: Az aranyszamár
9.7.), sedeo („ráülök”, Apuleius 2.17.), inclino („ráhajlok”, Iuvenalis
9.26., 3.316., Lucretius 2.243.), pronus és supinus („hasmánt-hanyatt
fekve”, Catullus 28.9.), pedes tollere („a lábat felemelve”, Cicero ad
Att. 2.1.5.), attractis pedibus („felhúzott lábbal”, Catullus 15.18.),
capite demisso („hátrahajtott fejjel”, Catullus 88.8.), conquinisco
(„ráborulok”, Plautus Cist.657.) vagy coxim („guggolva”, „lekuporodva”,
Men. 471., Apuleius: Az aranyszamár 3.1.). Ezek mellett ismeretesek a
különféle mozgásformákra utaló terminusok is. Adatait Adams a
komédiákból, szónoki munkákból, szatírákból és epigrammákból merítette.
3. Az antik erotikus irodalom
Az antikvitás, különösen a Kr. e. 3–4. század közötti időszakban, gazdag erotikus és pornográf irodalmat hozott létre. E
kétféle irodalom között nehezen húzhatók meg a határok, gondoljunk
például Lukianosz (Hetérák beszélgetései, Lukiosz), Apuleius, Catullus
vagy Martialis munkáira. Az erótikus irodalom szerzői között az
olyan kiváló írók, sőt filozófusok nevét is megtaláljuk, mint Kritiasz
(Peri phüszeósz erótosz – A szerelem természete), Sztratón,
Theophrasztosz, Antiszthenész, Arisztón vagy Kleanthész. Közülük többen
kifejezetten a figurae Venerisről is értekeztek, azóta elveszett
munkáikban.
A pornográf irodalomhoz azonban nemcsak szépirodalmi
művek, hanem kifejezetten prostituáltaknak készült tankönyvek is
sorolhatók. A Szuda által említett Paszmosz vagy Paxamosz
Dódekatekhnon peri tón aiszkhtrón szkhématón (Tizenkettestan a buja
testhelyzetekről) címmel írt szeretkezési tankönyvet. Ebben a
Dodekamekhanosz („tizenkét fogásban jártas”) melléknevű Küréné hetérára
utal, aki azzal érdemelte ki e nevet, hogy a szeretkezés tizenkét
alapformáját állította fel.
Philainisz hasonló témájú könyve
(Peri poikilón szkhématón – A különféle testhelyzetekről) a Kr. e. 3.
században született. A mű valódi szerzője egyébként feltehetőleg nem ő,
hanem az athéni szofista, Polükratész volt. A szamoszi Nikó és a leszboszi Kallisztraté munkái a Kr. e. 2. századra datálhatók.
Az
ókorban közismertek voltak még Elephantisz hetéra könyvei. Elephantisz
valószínűleg a Kr. e. 1. században Rómában élt – ha egyáltalán létezett,
neve ugyanis valószínűleg fiktív név. Elephantisz Figurae Veneris címen
ismert, eredetileg görög nyelvű, de már az ókorban latinra fordított
(azóta elveszett), illusztrált, verses szeretkezési tankönyvében
kimerítően tárgyalta a közösülési testhelyzeteket.
Suetonius tanúsága szerint Tiberius a hálószobája falára íratta Elephantisz verssorait, a megfelelő ábrák kiegészítéseképpen. Népszerűségére tanú a Priapeia-gyűjtemény alábbi versikéje is:
Disznó képeket a merev felálló istennek Lalagé ajánl, ad, áldoz, egy könyvből (Elephantis írta) és kér, tégy próbát, tud-e úgy, amint a rajz van. (Priapeia IV. Fehér Bence fordítása.)
A
Szuda-lexikon még egy másik szakkönyvet is említ, egy bizonyos
Asztüanissza nevű szolgáló munkáját, amely valószínűleg már a késő
császárkorban született. E művek, amelyek talán a Káma Szútrához, az
Anangarangához, az Illatos Kerthez, vagy éppen Aretino Beszélgetéseihez
lehettek hasonlatosak, mint mondtuk, sajnos egytől-egyig elvesztek –
csupán a Szuda-lexikon, vagy egy-egy elszórt megjegyzés őrzi emléküket. Paxamosz
könyvének címéből mindenesetre arra következtethetünk, hogy e szerzők a
szeretkezés tizenkét alaphelyzetét tekintették elfogadottnak.
Az
erotikus tankönyvek mellett mai értelemben vett pornográf irodalom is
létezett már. Elterjedtségére utal, hogy olvasását az orvosok az
impotencia gyógyszereként is ajánlották. Ide sorolható Ariszteidész (Kr.
e. 1. sz.) igen népszerű, azóta elveszett Milésziaka című pornográf
novellagyűjteménye, az Athénaiosz által is több helyütt említett
hetéra-irodalom, a parembaléi Eusztathiosz obszcén műve, a Hüszminé, a
Priapeia címen ismert, talán Kr. u. 2. századi epigrammagyűjtemény, az
amphipoliszi Philipposz Rhodiakája, Propertius Corinna-versei, Lucilius
Fornix című szatírája, Pomponius versei, Ausonius Cento Nuptialisa,
valamint a közép- és újkomédia néhány alkotása.
A fennmaradt
komédiák szövege ugyan viszonylag ártatlan, de tudjuk, hogy előadásukkor
a színészek hatalmas bőrphalloszokkal felfegyverkezve imitálták az
aktust (Plautus: Persa 764–tól), és homoszexuális jelenetekre is sor
került. Az igazi obszcénitás színtere azonban feltehetőleg nem a
komédia, hanem a mimus színpada volt.
Álljon itt egy jellemző és
szép példa ebből az izgató célú, az alkalmazott testhelyzetekre is utaló
erotikus-pornográf irodalomból: Széttárult Dórisz rózsája fölizzva az ágyon, s istenné avatott isteni szirmai közt. Karcsú lábával derekam koszorúzva feszült rám, Küprisz harcában percre se lankadozott. Hogy
mozgatta ölét! A gyönyörtől látni se látott, és remegett szeme, mint
ősszel a nyárfalevél, míg kialudt a fehérlángú láz, s Doriszom akkor
elbágyadt testtel nyúlt el az ágytakarón. (Dioszkoridész [2–3. sz.] epigrammája. Csehy Zoltán fordítása.)
Mind
a pornográf-erotikus szépirodalommal, mind pedig az említett
prostituált-tankönyvekkel rokon Ovidius híres Ars amatoriája, amelynek
egyik passzusa voltaképpen az egyetlen fennmaradt technikai útmutató
tárgyunkban. Az Ars Amatoriában Ovidius a mille modi Veneris, vagyis
a szeretkezés ezer módja közül csak nyolc pozitúrát említ, szerinte
azonban mindenkihez csak egy-egy illik: Többet mondani már
szégyellek, csakhogy eképp szól égi Dione: ”Az én művem e nagy tudomány.
” Ismerd jól tested, s ha ölelsz, tartsd úgy, ahogy illik, minden nőnél
más-más ami kell, ami jó. Hogyha az arcod szép, tartsd mindig elébe
az arcod, lábat tartsd elibé, hogyha a hátad a szép. És akinek ráncot
vésett Junó a hasára, nézzen hátrafelé, mint ama parthusi hős. Milanion
vállát kulcsolta az asszonya lába: hogyha a lábad szép s ép, te is ezt
teheted. Csak lovagoljon a kurta leányka, de az ne, ki hosszú, Hector nyergében thébai hölgye nem ült. Hogyha a combod túl vékony, takarózz be, ha fekszel, és fejedet fordítsd félre, hacsak teheted. Hogyha
a combod szép, ruganyos s még gyenge a melled, álljon a férfi, te meg
nyúlj el a lágy nyoszolyán. Az sem rossz, ha a phillisi nők módján,
hajad omlik dúsan alá, nyakad és vállad ölelve körül. Venus ezer játékot
tud, nem fárad el úgy, ha jobboldalt fekszik, s hátrahanyatlik a nő. (Ovidius: Ars amatoria III. 769–788. Bede Anna fordítása.)
A
hagyományos testhelyzetek mellett természetesen ismertek voltak
bonyolultabb pozitúrák is. Nikoszthenész (Kr. e. 535–515) vörös-alakos
ivóedényén például csoportos szex látható három résztvevővel. Ez a
forma, talán kompozíciós okokból, kifejezetten kedvelt volt az
ábrázolásokon. A csoportos szexre Livius is utal a bakkhanáliák kapcsán
(39.8., 39.11.14., 40.19.). A császárkor specialitásai voltak még az
ún szümplegmiák vagy sprintriák, azaz a kettőnél több személy
részvételével folytatott aktusok, illetve a catena (láncszex), a
csoportos szex egyik speciális formája is. Martialis újfajta
szeretkezési módok feltalálásáról értesít, amelyeket egy bizonyos
Sabellus versekbe is foglalt. A fellatio (Martialis 2.33., Suet. 3. 44.)
és a cunnilinctus (Martialis 2.84., 3.94., Anthologia Graeca XI.108.
220–223., 329., 338.) szintén gyakran előfordul a szövegekben és
ábrázolásokon, igaz, mint azt Krenkel is bizonyította, az effajta
tevékenységet Rómában szégyenletesnek tekintették.
Az epigrammák tanúsága szerint Rómában az orális és az anális szex általában véve is megalázónak számított. A pathicust, vagyis azt a személyt, aki a homoszexuális aktus során alávetett helyzetben volt, megvetették. A
senatoroknak beiktatásuk előtt esküt is kellett tenniük, hogy a
pathicus szerepét sohasem játszották, noha magában a homo- vagy
biszexualitásban sem a görögök, sem a rómaiak nem találtak kivetnivalót.
Hárman az ágyban: két aktív szerető, s ugyanakkor két passzív. Rosszul számolom ezt valahogy... Á, dehogy! Egy közepütt szolgálja a kéjt oda-vissza, Mert amit ő ad elől, kapja a háta felől. Hárman az ágyban. Két passzív szerető s ugyanakkor két aktív. Négyen vannak, ez így logikus! Tévedsz! Kettő van két szélről, s kétszeresen vedd Őt, akit épp dugnak, míg maga is kamatyol. (Sztratón [2. sz.], illetve Ausonius [310–395] epigrammája, variációk ugyanarra a témára. Csehy Zoltán fordítása.)
4. Az antik orvosi irodalom
A
fennmaradt antik orvosi irodalom meglepően szemérmes, ha a figuraeról
ír, amelyre egyébként a diététikai és nőgyógyászati munkák vagy
fejezetek során utal. Eubiosz fogamzásgátlásról írott könyve, amely
állítólag részletesen írt a testhelyzetekről, sajnos elveszett (itt
jegyezzük meg, hogy bizonyos pozitúrákat a 19. századig fogamzásgátlás
gyanánt is alkalmaztak). Az ajánlott pozitúrákkal kapcsolatos
közvetlen javaslatokra alig találunk példát. Galénosz azonban közvetve,
azáltal, hogy a szeretkezés után testgyakorlást ajánl, illetve a
mértéktelen nemi élet ártalmairól értekezik, gyakorlatilag elutasít egy
sor kimerítő pozitúrát.
Ugyanígy tesz Celsus (De Med. II.1.),
amikor arra hívja föl figyelmünket, hogy a concubitusnak nem szabad
fárasztónak lennie. Szóranosz (Kr. u. 1. sz.) orvosi szempontból
előnyösebbnek tartotta a hátulról való közösülést, míg Artemidórosz
Daldianosz (Kr. e. 106–48), aki az álmokról írott művében
(Oneirokritika) számos pozitúrát felsorol, arra a következtetésre jut,
hogy csak szemtől szemben ildomos közösülni, minden más testhelyzet a
gyönyörhajhászás, a szabadosság és az elfajzottság eredménye (egy
helyütt – De locis affectis 6.6. – Galénosz még azt is kijelenti, hogy
az embernek nem szabad pusztán a gyönyör végett közösülnie).
Hippokratész szerint viszont az a legcélravezetőbb, ha nő szeretkezéskor hanyatt fekszik, és fejét hátrahajtja (II. 632–633).
Lucretius
A természetről egy helyén ugyancsak orvosi szempontból szól a
kérdésről, és a hátulról való közösülést ajánlja, mert szerinte így
könnyebben fogan meg a mag: Szintén nagy szerepet játszik, hogy az
élvezetet mily módon hajtjuk végre. Sokan hiszik azt ugyanis, hogy vad
vagy négylábú állat módján közösülve könnyebben fog az asszony, mert
mellére feküdve s ágyékát fönntartva a mag hamarabb jut a méhbe. És
sose végezzen buja testmozgást se az asszony, mert gátolja a n a
fogamzást, s ellene harcol élénken viszonozva farával férje szerelmét s
hogyha egész ellágyult keblével habokat hány. Mert a barázdából s helyes
útjából a csoroszlyát így kihajítja, s a maglövetet kiszorítja
helyéből. Éppen ezért szajhák szokták végezni e mozgást, hogy megtelve
ne jussanak oly sokszor gyerekágyba, meg, hogy a férfi is így inkább
élvezze szerelmét. Ám a mi asszonyainknak nincs szükségük ilyenre. (Lucretius: A természetről. 4.1239–1253. Tóth Béla fordítása.)
Feltűnő,
hogy a görög-római orvosi irodalom a testhelyzeteket egyáltalán nem
elemzi abból a szempontból, hogy melyik során szerezhető nagyobb
élvezet, holott a gyönyörnövelő szerek irodalma ekkoriban igen jelentős
volt már. Ennek a hallgatásnak nyilván az anatómiai ismeretek
szűkössége is oka lehetett. A görögök például a klitorisznak az
orgazmusban játszott szerepéről tudtak ugyan, de a Gräfenberg-zóna
létezéséről, szemben indiai kollégáikkal, fogalmuk sem volt.
Ezen
a ponton érdemes talán röviden szót ejtenünk a figurae Veneris keleti
hagyományának gazdagságáról. Vátszájana magyarul is olvasható Káma
Szútrája, (Kr. u. 3. sz.), majd a középkori Dzsajadéva Gíta Góvindája
(12. sz.), az Anangaranga Kaljánamallától, (15. sz.) a Kerítőnő tanítása
Dámódaraguptától, a Koka Shastra, és a többi indiai szakkönyv több mint
kétszázötven különféle, voltaképp csak nüansznyi eltérést mutató
szeretkezési módot ismertet különös nevek (elefánttehén, gazella, majom
stb.) alatt.
Indiában a képzőművészeti anyag is jelentős:
Elephanta, Kadzsuráhó és Orissza domborművei bővelkednek
szeretkezésábrázolásokban. Hasonló, éppen az indiai szakirodalmi
előzményekre támaszkodó arab szakmunkák is ismertek, igaz, csupán a
9–14. századból (Jahja al Iszraili, Quszta ibn Luká, at-Tuszi,
at-Tifaszi, An-Nefszavi – utóbbi magyarul is megjelent). Érdekes,
hogy az általam hozzáférhető kínai szexirodalomban sehol nincs szó
kifejezetten a figurae Venerisről. Mindezt csak azért említettem, mert a
keleti (indiai) és a mediterrán szexuális kultúra valószínűleg
összefügg egymással, bár az eredeti görög-római szövegek hiánya miatt
ezt az állítást nehéz bizonyítani.
5. A keresztény antikvitás irodalma
A figurae Veneris megítélése a kereszténység térhódításával alapvetően megváltozott. A
kereszténység viszonyát a kérdéséhez egyetlen alapelv határozta meg:
mindenfajta nemi érintkezésnek a nemzést kell szolgálnia, hiszen a
coitus egyébként még házasságon belül is bűnnek számít. A szeretkezés és
főként a gyönyör teleologikus értelmezése már Szent Ágostonnál
megtalálható (De civitate Dei XIV.18.).
A gyönyör tehát (latinul
delectatio, voluptas, patratus, pervenies, görögül aphrodisziaszmosz,
hédoné vagy epithümia), amelyet manapság az orgazmussal, illetve az
ejakulációval azonosítanak (holott korántsem azonos vele), a keresztény
értelmezés szerint isteni adomány, amely a nemzést, a ”gyümölcsözzetek
és sokasodjatok” isteni parancsának teljesítését szolgálja. Agustinus
(De civitate Dei XIV.21) azonban az eredendő bűnt éppen a gyönyörrel,
az első nemi aktussal hozta összefüggésbe, így a keresztény teológiai
irodalom hajlamos a gyönyört eleve bűnnel terhesnek tekinteni.
Hieronymus
(347–420) például kijelentette, hogy Nincs utálatosabb, mint ha úgy
szeretkezel a feleségeddel, mintha a szeretőd lenne. Ilyen
előfeltételek mellett a vallásos keresztény számára a figurae Veneris
irodalmát illetően egyetlen lehetséges szempont maradt: az adott
testhelyzet a nemzést, mint a nemi élet egyedüli célját, miként segíti
elő. A helyzet tehát Plutarkhosz óta, aki azt állította, hogy a szeretkezés legfőbb célja a gyönyör, gyökeresen megváltozott.
Végezetül,
a figurae Venerisnek az ókori keresztény időkben akad még egy különös
forrása: a korai hitvitázó és hagiografikus irodalom. Már a
legkorábbi keresztény szerzőknél felbukkan az a – sajátos módon először
éppen a keresztényekkel szemben hangoztatott – vád, hogy a manicheusok,
ariánusok, és egyéb eretnek szekták titkos gyűléseiken szexuális
orgiákat rendeznek. Az orgiák érzékletes leírásakor – a bestialitás,
homoszexualitás, vérfertőzés vádja mellett – többször szerepel negatív
hangsúllyal az a testhelyzet, amelynek során a nő ”meglovagolja” a
férfit. Ugyancsak gyakori a csoportos szex említése, ami legalábbis e
forma ismeretét feltételezi. Ugyanezekkel a vádakkal illették később a
zsidókat, templomosokat, katarokat, albigenseket, adamitákat és a
boszorkányokat is.
