Hogy a szexualitás nem
volt tabu a görög–római világban, sehol máshol nem nyer oly egyértelmű
bizonyítást, mint Pompejiben. A ma már „kényesnek” számító erotikus
témák megjelenítése falfestményeken, mozaikokon, szobrokon egy
életörömökre éhes világ képét vetíti elénk, ahol egyformán természetes a
vágy kifinomult követése vagy a közönséges élvezetek keresése. Pompeji
erotikus emlékeinek jó részét ma egy nápolyi múzeum titkos termeiben
őrzik. Szűk látókörű prüdéria és álságos szégyenkezés akadályozza a mai
látogatót abban, hogy a mindennapi élet rejtett oldalát is megismerje,
amely pedig szintén hozzátartozott a Római Birodalom történetéhez.
Írásunk és képeink egy olyan érzéki világba vezetnek be, amelyet még nem
vett körül a valláserkölcsi értékítéletből fakadó titokzatosság.
Tiberius
császár hálótermét – Suetonius elbeszélése szerint – a legpajzánabb
jeleneteket ábrázoló faliképek és rajzocskák ékesítették, amelyekre az
uralkodó Elephantis erotikus verssorait vésette, hogy "vágya kielégítése
közben ki-ki megkapja a szöveget is az ajánlott minta mellé”. Elephantis
a hellenisztikus világ központjában, Alexandriában élő költőnő volt,
aki tankölteményt írt a szeretkezés tudnivalóiról, amely valószínűleg
illusztrálva jelent meg. Az erotikus ábrázolások és költemények efféle
összekapcsolása korántsem volt szokatlan. Egyetlen kor felnövekvő
ifjúsága sem nélkülözheti a nemi felvilágosítást. Ennek formája mindig
az adott kultúra szellemiségétől, hagyományaitól függ.
A
természeti népeknél, a korai görögöknél és a korai Rómában a
felvilágosítás rendszerint avatási szertartások keretében valósult meg. A
fejlettebb kultúrákban tanító szándékú leírások és ábrázolások
születtek, melyek közül leghíresebb a Káma-Szutra. Az antikvitásban a
hellenisztikus kor volt a tanköltemények születésének időszaka, így a
szerelmi tankölteményeké is. Hatásuk kimutatható Ovidius szerelmi
tankölteményeiben (Szerelmek, Szerelem művészete) vagy Catullus és
Martialis erotikus költészetében is.
Az erotikus ábrázolások
szintén széles körben terjedtek, s a felhasznált minták –
mintatankönyvek révén – ugyanúgy Keletről, elsősorban Alexandriából
érkeztek. Tiberius hálóterme az ékes bizonyíték arra, hogy milyen
sikert arattak. Ám minderről csak Suetonius leírásából tudunk. Mégsem
kell csupán fantáziánkra hagyatkoznunk, hogy magunk elé képzeljük a kor
szerelmi szokásait. Ebben nyújt segítséget a Pompejit ért szörnyű
katasztrófa. Az itáliai kisvárosnak a Római Birodalom bukása után
minden bizonnyal az enyészet lett volna a sorsa: házait lerombolták,
köveit széthordták volna. Ám a Vezúvból kiömlő láva, a szétáramló gázok,
por és hamu nemcsak elpusztította a várost, hanem jótékonyan betakarta,
s az utókor számára konzerválta. S amikor a 18. században megkezdték
Pompeji feltárását, a kiásott épületek között nem egy olyat találtak,
amelyben a korabeli szerelmi kultúra teljes leplezetlenséggel jelent meg
erotikus tárgyú falfestményeken, feliratokon vagy szobrocskákon.
A
pompeji erotikus emlékek kétségtelenül legjelentősebb és legérdekesebb
csoportját azok a falfestmények alkotják, amelyek a coitus különféle
figuráit tárják elénk. Számuk talán kéttucatnyi lehet. (Teljes és
szakszerű publikációjukra mindeddig nem került sor, így pontos számukat
sem tudjuk.) Ezeknek az emlékeknek egy részét a Nápolyi Nemzeti Múzeum
külön helyiségében, a Gabinetto segretóban őrzik, melynek megtekintése
eddig csak egyedi engedéllyel volt lehetséges. A gyűjtemény a 18.
század második és a 19. század első felében került ide, amikor a
leleteket – így a festményeket is – elhozták a helyszínről. Az erotikus
jelenetek másik része ma is eredeti helyén látható, mégpedig a lupanarok
(bordélyházak) celláiban, illetve a magánházak hálófülkéiben, ritkábban
lakomatermeiben. Elhelyezésük tehát stílszerű és korántsem
közszeméremsértő.
Az ábrázolások alapján azt állapíthatjuk meg,
hogy a figurae Veneris leggyakoribb és így bizonyára legkedveltebb
formája az volt, amikor a nő szemből a hanyatt fekvő vagy vánkosára
hanyatt dőlő férfi fölé ereszkedik. Apuleius ekképp írja le Fotis és
Lucius szerelmi együttlétét:
"...ülve szépecskén fölém
ereszkedett, ugra-bugrált, ringó csípőjét kígyózó mozdulatokkal
riszálta, míg csak jól nem lakatott e himbálódzó szerelem gyümölcsével,
míg végre tüzünk lohad, tagjaink ernyednek, bágyadtan egymás mellé
hanyatlunk és ziháló mellel ölelésbe fonódunk.” (Az aranyszamár II. ford. Révai J.)
Szintén
kedvelt figura az, amikor a férfi hátulról közelít partneréhez (more
ferarum). Apuleius megjelenít egy ilyen esetet is, melyre sajátos
szituáció nyújtott lehetőséget. "A szerető ... a munkás feleségét a
hordón hasradöntötte, ráfeküdt és megfurdalta nyugodtan. Közben az
asszony bedugta fejét a hordóba és feslett furfanggal űzött csúfot
férjéből: egyre mutogatta az ujjával, hogy még ezt, még azt, meg amazt
is kaparja le, mindaddig míg végre mind a két férfi készen lett a
dolgával.” (Az aranyszamár IX.)
Az ábrázolások tanúsága
szerint a nő e helyzetben is aktív partner: kezével hátranyúl, fejét
hátrafordítja, és a mozgásban sincs gátolva. Előfordul, hogy a nő
van fekvő vagy vánkosra dűlő helyzetben. Ez esetben a férfi térdelő
helyzetben combjánál fogva húzza magához partnerét. Máskor a férfi álló
helyzetben van, és így vonja magához partnerét, aki lábait akár a férfi
vállaira is ráhelyezheti. Egy másik jellegzetes helyzetben a vánkosára
támaszkodó férfi ölébe partnere nem szemből, hanem háttal ül be, így ezt
akár az első és második figura kombinációjának is tekinthetjük. Ez
lehetővé tette, hogy a nő nemcsak aktív, de egyenesen irányító szerepet
játsszon a szeretkezésben. Gyakran látható ez a forma mécsesek
díszítéseként.
Sem itt, sem más antik ábrázolásokon nem
találkozunk azzal a testhelyzettel, melyet manapság alaphelyzetnek
tekinthetünk, azaz, hogy a férfi ráfekszik partnerére, és ezzel a nő
passzív, kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ez valójában a kereszténység
elterjedése után alakult ki, a legszemérmesebb formának tekinthető, és a
nő számára a legkevésbé örömszerző. A természeti népek – melyek számára
ugyancsak ismeretlen volt ez a forma –, minthogy a misszionáriusoktól
ismerték meg, misszionárius figurának nevezték. A pompeji szerelmi
jelenetek elhelyezése eleve biztosította, hogy csak azok láthassák, akik
már arra érettek. A nemi élettel ismerkedő ifjúság ezekről a képekről,
illetve a szerelmi költészetből szerezhette meg első elméleti
ismereteit.
Az ábrázolások didaktikus funkciója mellett szól az
is, hogy a pozíció és különösen a nemi érintkezés részleteit igyekeztek
minél láthatóbban a néző szeme elé tárni. Emögött persze nyilván
erotikus szándék is húzódott, ezt sejtetik az erőteljes
fenékábrázolások. Az adott helyen azonban ez sem volt öncélú, hanem
mintegy előkészítő, vágyfokozó szerepet töltött be. Feltűnő, hogy az
erotikus ábrázolások köréből teljesen hiányzik a homoszexuális
kapcsolat bemutatása. Ez nem jelenti azt, hogy a rómaiaknál ilyen ne
létezett volna, bár korántsem volt akkora társadalmi szerepe, mint a
klasszikus görög kultúrában. Még ritkább lehetett, de nem volt példa
nélküli az állatokkal teremtett kapcsolat.
A Herculaneumból
származó emlékek között található egy márvány szoborcsoport, amely egy
istenség ilyen aktusát őrizte meg. A félig kecske, félig ember alakú Pan
egy kecskét tesz magáévá hátára fordítva (more hominum). Mécseseken
főleg nő és állat, például ló, kutya, öszvér coitusával találkozunk. Az
állattal való kapcsolat híres irodalmi példája Apuleius aranyszamarának
története. A szamár Lucius rendkívüli sikereket aratott a nők körében,
"szörnyű dorongja” miatti aggodalma alaptalannak bizonyult:
"magához
ölelt és egészen, de egészen tövig bevett. Valahányszor kímélni akartam
és hátrarántottam faromat, mindannyiszor dühös lendülettel utánam
nyomakodott, megragadta gerincemet, s még szorosabb öleléssel tapadt
hozzám. Szavamra, már-már azt hittem, hogy nem is tudom kielégíteni
szenvedélyét.” (Az aranyszamár X.)
Apuleius regényéből az is
kiderül, hogy a nemi aktus a spectaculumok körébe is bekerült,
különösen ilyen rendkívüli esetben, mint a szamáré. A pompeji
falfestmények egyikén is megjelenik hasonló szerepben. A Nílus felső
folyása mentén élő pigmeusok életének ábrázolása kedvelt téma volt a
késő hellenisztikus festészetben, és többször felbukkan Pompejiben is.
Az egyik ilyen festményen lakomázó társaság előtt közösülés zajlik
fuvolaszó kíséretében.
Az erotikus ábrázolások másik jelentős
csoportját a phallosok jelentik hol önmagukban, hol priapikus alakok
jelvényeként. Súlyos tévedés volna azt hinni, hogy ezek kizárólag
obszcén jelentésűek. Éppen ellenkezőleg: elsődleges funkciójuk a
mágikus-vallási szférában keresendő. Ennek megfelelően nem az
illetéktelen szemek elől elrejtve, mint a szexuális jeleneteket, hanem
nagyon is szembeötlő helyeken helyezték el, hogy védő, szerencsét hozó
szerepüket minél inkább betölthessék.
A phallos egyik
nyilvánvaló jelentése a termékenység. A termékenységből fakadó bőség a
sikeres, boldog élet feltétele. Eszerint értelmezhető az egyik pompeji
ház bejárata felett az a terrakotta tábla, melyen egy phallos látható a
következő felirattal: "Hic habitat felicitas” (itt lakik a boldogság). Hasonló
szerepet tölt be Priapus a Vettiusok házának bejárati folyosóján. A
falfestményen megjelenő istenség hatalmas phallosát mérlegeli, mely
felér egy nagy zacskó pénzzel. Lábánál gyümölcsökkel teli kosár jelzi
termékenységét. A kertek termésének biztosítása mellett a termés
védelmét is neki tulajdonították. Ennek magyarázatában az obszcén
fantázia ugyancsak termékenynek bizonyult. A Carmina Priapeában (35.
vers) ez így hangzik:
Először is alfelen döflek meg, tolvaj, de ha mégegyszer rajtakaplak, a szádba fúrom. Ha pedig harmadszor is tolvajlást merészelnél, hogy mindkét bűnödért meglakolj, az alfeledbe és a szádba is befúrom. (ford. Szepes E.)
A
kicsiny phallos-ábrázolásokat amulettekként használták, többnyire
gyerekek nyakába akasztva, mert ők különösen ki voltak téve a szemmel
verésnek vagy az ártó erőknek. A phallos látványa ezekre riasztóan
hatott, az ártó tekinteteket pedig magára vonta. Az erotikus
fantázia változatos phallos-ábrázolásokat hozott létre: szárnyakkal,
lábbal, csengettyűkkel látta el, valóságos démoni jelenséget csinált
belőle. A szexualitás valóban könnyen válhatott fékezhetetlen,
ellenőrizhetetlen erővé. De ez már az ősi kultikus szimbólum moralizáló
vagy egyszerűen obszcén értelmezéséhez tartozik.
A pompeji
erotikus emlékek néhány jellegzetes csoportjának áttekintéséből
világossá válhat számunkra, hogy szerepük és jelentésük egyáltalán nem
korlátozódott az obszcenitásra, még csak nem is ez volt a meghatározó
vonásuk. Az örömteli, sikeres élet tartozékai voltak, melyekre
előítéletek és bűntudat nélkül tekintettek. Pompeji egyébként a szó
szoros értelmében Venus városa volt. Midőn a Kr. e. 80-as években
Cornelius Sulla római coloniává tette, teljes neve így hangzott: Colonia
Cornelia Veneria Pompeianorum. Venus tisztelete visszanyúlt a város
rómaiak előtti történetébe, és feltehetően egy oszk termékenységistennő
romanizálásáról van szó (interpretatio Romana).
A pompeji házak
falfestményein az istennő alakja is gyakran megjelent. Néha a természet
úrnőjeként (Venus physica) hosszú ruhában, elefántok vontatta fogaton,
gyakran a szépség és szerelem istennőjeként. A legszebb ezek közül a
tengerben született Venus jelenete. Az istennő kagylóhéjban úszik a
víz színén, oldalára dőlve hever ruhátlanul, elénk tárva testének
szépségeit, miközben köpenye vitorlaként feszül a feje fölött. Máskor
Marsszal láthatók édes kettesben, de nem túllépve az udvarlás illendő
határait. Szerelmi történetük jól ismert a görög mitológiából (Homérosz:
Odüsszeia VIII. 265 skk.). Ezek az ábrázolások is kétségtelenül
hellenisztikus eredetűek.
Az erotikus témájú falfestményekről,
feliratokról, szobrocskákról nem tudjuk, hogy mennyire pompeji
sajátosságok, hiszen nincs még egy város, mely hasonló épségben
megőrizte volna hétköznapjainak nyomait. Azt azonban tudjuk, hogy a
szerelmi élet intimitásait az antik világban korántsem övezte akkora
szemérem, mint a keresztény Európában. A legtöbb ókori kultúrában a
szerelem a legfőbb gyönyörök forrása volt, míg a kereszténység a legfőbb
bűnök forrásává tette. Nem véletlen, hogy az egyházatyák támadásainak
egyik fő célpontja a pogányok szabados nemi erkölcse volt. Augustinus
így ír Magna Mater ünnepéről:
"... a hitvány színészek olyanokat
énekeltek, amilyeneket szerintem nem az istenek anyjának, hanem
bármelyik szenátor vagy bármelyik becsületes férfi anyjának, sőt még a
színészek anyjának sem illett volna meghallgatni ... Ennélfogva ocsmány
szavaik és cselekedeteik gyalázatosságáért maguk a színészek is
szégyellnék otthon gyakorlás végett saját anyjuk előtt eljátszani azt,
amit nyilvánosan eljátszanak...” (Isten városáról II. 4, ford. Földváry A.)
Erotikus
jelenetek ábrázolásával mégsem csak pompeji emlékeken találkozunk,
hanem a Római Birodalom minden részében. A szerelem témája – gyakran a
nyers szókimondás formájában – a köztársaság végétől kezdve folyamatosan
jelen van a római irodalomban is. Szintén ismert, hogy a bordélyházak a
nagyvárosok természetes velejárói voltak, de a kisebb városokban sem
kellett félniük a katonáknak, kereskedőknek, vándoroknak, hogy nem
találnak megfelelő partnerre. Aligha volt tehát Pompeji Szodoma és
Gomorra, ahogy egy falra karcolt felirat sugallja. Az viszont valószínű,
hogy a jómódú kereskedővárosban sokan megfordultak, és ha keresték a
könnyed szórakozást, a futó kalandot, akkor meg is találták.
