Vannak kutatók, akik szerint a fenti mondat után egyáltalán nem kell
kérdőjelet tenni, ez inkább állítás, mintsem kérdés. Persze, kérdőjelek –
ha nem is a mondatok végén, hanem a valóságos tudományos kutatásokban –
szép számmal akadnak még…
A tudomány szerint a Földön az utóbbi kétszázezer évben a neandervölgyi
ember terjedt el és élt szerte több kontinensen (egy németországi
régészeti-antropológiai lelőhelyről, a Neander-folyó völgyéről nevezik
őket így). Ezek voltak azok, akiket az átlagember egyszerűen és
közvetlenül „ősembereknek” nevez, és nem is téved.
Kik voltak ők?
Egykori őseink vándoroltak
fel és alá, a hidegebb telek elől lehúzódtak délre, nyaranta a
zsákmány-állatok járását követve felmentek északra is, de általában
igyekeztek a kellemesebb éghajlatú területeken élni. Később ismerték már
a tüzet, egyszerű indulatszavakkal, gesztusokkal, testbeszéddel, és
egyesek szerint a távolból telepatikus úton-módon érintkeztek egymással.
Olykor összeálltak, hogy elejtsenek egy-egy nagyobb vadat. Vándorlásaik
közben néha barlangokban, vagy később ágakból épített kezdetleges
kunyhókban húzták meg magukat. Még később a tüzet is megismerték.
Emberevők voltak, az öregeket, betegeket vándorlásaik közben elhagyták,
vagy végeztek velük, hogy ne lassítsák a horda tempóját. Ők
voltak a „kőbaltás emberek”, a fémek használatát még nem ismerték,
állatbőrökbe öltöztek, és átlagos életkoruk jó esetben elérte a 20-22
évet. Minden öt gyerekből négy meghalt még mielőtt elérte volna az egy
éves kort.
Nos, ilyen volt a
világ Európában is sok tízezer éven át, és nem történt semmi. A hordák
nem álltak össze nagyobb csoportokká, hiszen a gyűjtögető-vadászó
életmód egy bizonyos, kisebb létszámot – 20-50 fő – követelt meg. Nem
ismerték a földművelést, nem építettek településeket, nem hajóztak.
|
Fotó: archaeologyinfo.com |
És akkor egyszer csak, váratlanul… másféle emberek bukkantak fel! Azok
tényleg nagyon különböztek a neandervölgyiektől. Bár nekik is két
lábuk, két kezük volt, de kevésbé voltak szőrösek, jobb ruhát hordtak,
finomabb bőröket jobban készítettek ki, fegyvereik is erősebbek,
pontosabbak voltak. Jobban beszéltek már egymással, szavakkal mindent ki
tudtak fejezni. Szervezettebbek, fegyelmezettebbek voltak,
összetartottak. Nagyobb közösségekben jártak, nem ölték meg társaikat,
ha azok megsebesültek vagy betegek, öregek lettek. A gyerekeik is sokkal
életrevalóbbak voltak… Bár ezt akkor senki sem tudta, vagy negyvenezer
évvel később az európai tudósok cro-magnoni embernek nevezték el ezt az
új típust – ismét csak első lelőhelyük után.
Lelőhely és lelet |
Az 1820-as években indult expedíciók nem tértek
vissza üres kézzel. Azok a kutatók sem, akik Franciaország délnyugati
területén, a Cro-Magnon völgynek nevezett szép vidéken végeztek
ásatásokat. Találtak egy 45 éves férficsontvázat is. Ez az ember az
ősidőben valóságos aggastyán lehetett. E csontváz, és más leletek
alapján a tudósok arra a belátásra jutottak, hogy a cro-magnoniak igen
magas termetűek voltak, agyuk sokkal nagyobb tömegű, és feltehetően
nagyobb kapacitású is volt, mint a neandervölgyieké. A homlokukról már
hiányzott a szemgödrök feletti kidudorodás, amely olyan jellegzetessé és
„ősemberessé” tette a neandervölgyiek fejét, különösen profilból. A
cro-magnoniaknak ezenfelül keskeny, már csöppet sem a majmokéra
emlékeztető orruk volt. Hogy az emberi fajnak elődeiknél értelmesebb
láncszemét képviselték, bizonyítja, hogy agyuk 1600 köbcentimétert tett
ki, vagyis egy átlagos mai emberi agynak felelt meg. A külsejük is
annyira hasonlított a mai emberéhez, hogy ha ma egy strandon feltűnne
egy cro-magnoni ember, és ott napozna a többi félmeztelen férfi között,
senki nem venne észre köztük semmi különbséget. Egy cro-magnoni nő
koponyatérfogata nagyobb volt, mint egy mai férfié! |
Honnan jöttek?
E tárgyban az alaphangot egy orosz tudós, Vszevolod Viktorovics Sztratonov ütötte meg, aki 1929-ben Prágában kiadott Atlantisz, az Atlanti-óceántól elöntött birodalom című könyvében azt állította: „Abból
kell kiindulnunk, hogy a jégkorszakban Atlantisz elárasztása lassan és
fokozatosan történt. A pusztító katasztrófák között hosszabb-rövidebb
nyugalmi állapotok voltak és ez együtt több ezer évig tarhatott. Ahogyan
az manapság is történik, a katasztrófa sújtotta területekről a lakosság
pánikszerűen menekült oda, ahol biztonságot remélt. Az atlantiszi
menekültek hullámai tehát Európába és Amerikába érkeztek.”
Lewis Spence emigrációs elmélete szerint körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt kezdtek feltűnni Európában
a másféle emberek, de eleinte kevesen voltak. A kontinens még olyan
ritkán lakott volt, hogy nem keltettek feltűnést, évszázadok múltak el,
míg valahol összetalálkozott egy neandervölgyi és egy cro-magnoni
csapat. A cro-magnoniak sírjaiban talált tárgyak kivitelezése magas
színvonalról tanúskodik. De ennek a kultúrának nem látták sehol a
kifutását, az előzményeit, a fejlődésének állomásait, állapotait. Készen
jelent meg. Ebből ered aztán az a feltételezés, hogy a cro-magnoniak
előzőleg nem Európában éltek. De akkor honnan jöttek? Ehhez már csak azt
kellett megállapítani, hol értek partot ezek az új emberek? És bizony minden régészeti jel és lelet a Vizcayai-öbölre, annak partvidékére mutat.
Ettől
északra akkortájt elég szigorú volt az éghajlat, fagyos vidékek
terültek el. Délen ott volt a hatalmas Pireneusi-hegység, keletről sem
jöhettek a nagy kontinens felől – marad tehát a nyugat.
A hivatalos tudomány persze éppen ezért nem foglalkozik ezzel az
elmélettel, pedig már Spence is amellett kardoskodott, hogy a jövevények
csak nyugat felől érkezhettek. Vagy valamilyen vízi járművekkel – ennek
ellentmond, hogy ha ilyenek lettek volna, akkor azokat a későbbiekben
is használják, ennek pedig nincs semmilyen jele – vagy a még a vízből
kiálló szigeteken keresztül, száraz lábbal.
Sokan vetették már föl, hogy Atlantisz fővárosa, a sziget, amelyen az volt, elpusztulhatott egy nagy katasztrófában körülbelül 11 500 évvel ezelőtt.
Akkoriban valaminek történnie kellett, egy globális eseménynek, amely
mélyen bevésődött az akkori emberek agyába, tudatába. Ez pedig minden
bizonnyal egy globális jellegű katasztrófa volt. A nagy csapás, ami
miatt emlékeztek rá a népek, egyszeri lehetett. Egy, vagy pár nap alatt
lezajló, sokkoló folyamat vagy esemény volt.
Atlantisz őslakói?
Ha igaz ez az elmélet, akkor persze újra kellene
írni a történelemkönyveket. Az „atlantiszi” sírokban nemcsak
kőfegyvereket, de állati fogakból és kagylókból készült ékszereket is
találtak akkor, amikor a neandervölgyiek ilyenekkel nem rendelkeztek. Az
újonnan jöttek sírjaiban a régészek találtak vésett köveket, egyszerű
csontra és elefántcsontra vésett rajzokat. Mindez gazdag kulturális élet
és tevékenység bizonyítéka, amellyel a cro-magnoniak messze megelőzték
korukat. De most sajnos kellemetlen szavakat kell mondanunk azoknak,
akik hisznek az Atlantisz-elméletben. Sietve teszem hozzá: ez azért nem
jelenti azt, hogy az elmélet ne lehetne igaz. Két komoly ellenérvet kell
most leírnunk.
Az egyik: ha olyan
magasröptű technikájuk volt, akkor azt miért nem hozták magukkal? Az
eszközeik is csak kőből, csontokból voltak, még ha minőségileg jobbak
is, mint a neandervölgyieké. Mégsem lettek volna sokkal fejlettebbek,
mint a neandervölgyiek?
A
másik: ha a katasztrófa, ami elűzte őket, csakugyan a jég olvadása miatt
egyre emelkedő tengerek miatt következett be, akkor miért nem tettek
ellene valamit? És ez visszautal a fenti, első számú kérdésre. Ha
Atlantisz akár csak megközelítően is az volt, amire gondolunk nevének
hallatán – vagyis egy, az összes többi akkori földi kultúránál magasabb
rendű társadalom, magasabb műszaki és tudományos színvonallal – miért
nem tettek valamit a lassú, „lopakodó” csapás hatásainak kivédésére?
Miért nem építettek gátakat, mentek fel a hegyekbe?
Persze
lehet, hogy igazságtalanok vagyunk. Mert ki tudhatja manapság, mit meg
nem tettek az atlantisziak azért, hogy kivédjék a csapást, hogy
megvédelmezzék az életüket és értékeiket, egész társadalmukat és
tudásukat? Ráadásul azt sem tudjuk, hogy nem veszett-e oda egész
eszköztáruk a katasztrófa egy-egy pusztítóbb szakaszában. Az a
leglogikusabb feltételezés, hogy Atlantisz az Atlanti-óceán közepén lévő
nagy szigeten helyezkedett el, így majdnem olyan távol lehetett tőle a
közép-amerikai partvidék, mint a Vizcayai-öböl a mai Franciaország
területén. Lehet, hogy a többségük nyugat felé vándorolt ki, akár vízi
járművek segítségével, és csak egy kisebbség maradt az egyre jobban
elárasztott szigetvilágban? Ez a csoport végül szintén menekülésre
kényszerült, de már az atlantiszi fejlett társadalom segítsége nélkül.
Ők azok, akik talán törékeny tutajokon vagy más járműveken sodródtak a
még kiálló hegyek – azaz akkor már szigetek – között, mígnem partot
értek az említett öbölben…
Furcsa egybeesések
Valaminek mégis lennie kell
a dologban, merthogy egyazon európai tájegységhez több dolog is
kötődik, amelyek mind a cro-magnoni ősemberekre (?) utalnak. Az első a
már említett Cro-magnon, vagyis a régészeti és antropológiai
leletegyüttes színhelye, amelyről ez a kultúra a nevét kapta. A második
egybeesés: minden jel arra mutat, hogy a cro-magnoniak éppen a Vizcayai-öbölben jelentek meg először.
Nem véletlen, hogy arrafelé találtak első ízben a nyomaikra – de a
későbbi ásatások is arra utalnak, hogy ez volt az a vidék, ahol először
megvetették a lábukat, és innen hódították meg a kontinenst.
A
harmadik egybeesés: 16 ezer évvel ezelőtt bukkant fel az úgynevezett
magdalenai kultúra. Ez a régészeti szakszó azt a kultúrát jelzi, amely
Európában a kőkorszak végén élt, a leleteit főleg barlangokban találták
meg. A vadászok akkoriban fegyvereiket pattintott kövekből készítették,
mindenféle szerszámokat készítettek a kaparókőtől a nyílhegyeken át a
tűkig. Ebből az időből származnak a máig híres barlangrajzok és
festmények (pl. Altamira, Lascaux, stb.) Egyszóval az utolsó kőkorszak
utolsó időszakát hívják így.
Nos, hol bukkant fel
elsőnek ez a kultúra? Megint csak a mai Franciaország dél-nyugati
területén, azaz ismét gyanúsan közel a Vizcayai-öbölhöz. Ennyi véletlen
aligha lehetséges, valaminek mégiscsak történnie kellett valaha régen –
esetleg többször is – azon a tájon. És akkor az sem zárható ki teljes
határozottsággal, hogy Európában már egy kész kultúra hordozóiként
bukkantak fel sohasem látott, igen fejlett ősemberek. Ezek hamarosan
legyőzték és kihalásra ítélték neandervölgyi társaikat, majd átvéve
helyüket, a mi őseink lettek. Ha ez igaz, akkor mi mindnyájan az atlantisziak leszármazottai vagyunk!
|