A beavatottak túlélték a katasztrófát

Ezek a kevesek azonban hajóra szálltak, és házaikat, birtokaikat hátrahagyva útnak indultak, hogy valamelyik távoli kolónián, vagy egy addig ismeretlen, lehetőleg magasan fekvő vidéken vészeljék át az egész Földre kiterjedő heves földmozgások és a nyomukban járó, hegymagasságú árhullámok okozta pusztításokat. Egy ilyen, atlantiszi menekültekből, elsősorban beavatottakból álló csoport alapította meg a mitikus Isteni Dinasztiát Egyiptomban úgy kétszázezer évvel ezelőtt, és építette fel a mágikus vril-energia segítségével a két legnagyobb gizehi piramist, melyeket később Khufev és Khafre műveiként kezdtek emlegetni.
Az a nyolcvanezer évvel ezelőtti globális geológiai katasztrófa, melynek során Atlantisz déli szigete, Daitya a tengerbe merült, a Nílus völgyét sem hagyta szárazon. A beavatottak által vezetett egyiptomi nép azonban még idejében elvándorolt a több ezer méter magasan fekvő Etiópmagasföldre, és itt vészelte át az alacsonyabban fekvő területeket többször elborító hatalmas szökőárakat. Az árvizek után hazájukba visszatérő emberek hamar újjáépítették romba dőlt városaikat, és folytatták régi, megszokott életüket. Hosszú évezredek múlva a Poszeidoniszt elpusztító földrengések és szökőárak újból a hegyek közé űzték az egyiptomiakat, de a késlekedés miatt most már sokan elpusztultak közülük. Ekkor ért véget az Isteni Dinasztia uralma is.

A teozófusok és más okkultisták szerint ezekre a katasztrófákra emlékeznek azok az egyiptomi eredetű legendák, melyekben a beavatottak a piramisok belsejébe rejtik az ősi tudást őrző dokumentumokat a közelgő világméretű özönvíz elől. A következő történetet a X. században jegyezte fel Egyiptomban Abu'l-Hasszán Masz-Udi arab utazó és földrajztudós:

A király álma vízözönt és tűzvészt jósolt

Szaurid király. Egyiptom özönvíz előtti utolsó uralkodója egy profetikus álom hatására „megmérette a csillagok magasságát, és kifürkészte, milyen eseményeket jósolnak. Kiszámították, hogy előbb víz- utána tűzáradatnak kell bekövetkeznie. És ekkor történt, hogy a király a gúlákat szögletes alakjukban felépíttette, hogy ezáltal kiállják a csillagok rohamát, és egymásra rakatta a hatalmas köveket, melyeket vaskapcsok tartanak össze, s oly gondosan faragottak, hogy sem az ég tüze, sem a vízáradat rajtuk át nem hatolhat. Ide menekültek a vész idején a király és az ország nagyjai könyveikkel, a tudományok ábráival, talizmánjaikkal, s mindavval, amit az emberi nem jövője számára meg kellett menteni."

A fenti szövegben szereplő Szaurid király minden valószínűség szerint Ozirisszel, eredeti nevén Uszirral azonos, aki a teozófusok szerint a piramisépítő Isteni Dinasztia egyik legnagyobb uralkodója volt. Szintén ennek a mitikus ősegyiptomi dinasztiának volt a tagja az a Thot nevű fáraó, akit az utolsó özönvíz utáni Egyiptomban az írás és a bölcsesség íbiszfejű isteneként tiszteltek. Thot, akit a görögök Hermésszel, a hermetikusok pedig Hermész Triszmegisztosszal azonosítottak, a tradíció szerint ugyancsak a piramisokba menekítette - valószínűleg az utolsó özönvíz idején - az ősi tudást őrző szent iratokat.

A XIII. században élt zsidó származású szerzetes, Gregorioisz Bar Kochba valószínűleg jóval régebbi hagyományok alapján a következőket jegyezte fel erről. „Mondják, három Hermész volt; közülük az első (Thot) Felső-Egyiptomban élt, megjósolta az özönvizet, s mert félt, hogy a tudományok elvesznek, gúlákat épített, melyekre minden művészetet és mesterséget felrótt, azután eltemette a tudományok eme kincstárát, hogy utódai számára fennmaradjon.”

Észak-Afrikán kívül Európába is több hullámban érkeztek atlantiszi telepesek és menekültek. Az első bevándorlók a tiavatlik által fűzött rmoahalok voltak. Az ő leszármazottaik, a cro-magnoni emberek hozták létre a franciaországi Laseaux és az észak-spanyolországi Altamira közismert barlangfestményeit. A teozófusok szerint ugyancsak atlantiszi ősöktől származnak a Spanyolország északi vidékein élő baszkok, kiknek nyelve az egyedüli Európában, mely közvetlenül az elsüllyedt földrész (egyik) nyelvéből ered. Az atlantiszi telepesek leggyakoribb célpontjai azonban a Brit-szigetek voltak, melyek a nagy kataklizmák előtt közvetlenül az elsüllyedt kontinenshez kapcsolódtak.

„Tengeri óriások” az Ír-szigeten

A Lebor Gabala (Hódítások könyve) című ír legendagyűjtemény a hat világkorszaknak megfelelően az ír-sziget hat meghódítását beszéli el. Ezek közül az első ötöt egyes okkultisták az atlantiszi telepesek vagy menekültek nagyobb csoportjainak írországi partraszállásaként értelmezik, a szövegben többször felbukkanó, fomoiriaknak nevezett „tengeri óriásokat" pedig az anyaország harcosainak tartják, akik újból és újból megpróbálták a birodalom részévé tenni az atlanti kontinenstől mind földrajzilag, mind pedig politikailag eltávolodott szigetet. A Banba istennő vezette első honfoglalókról, akik végül az özönvízben pusztultak el, csak néhány szó esik a könyvben.

A következő partraszállókról, a partholonokról már jóval többet megtudhatunk. Nevüket vezérükről, Partholonról kapták, aki valószínűleg az erdők és a mezők, a fák és a füvek istene volt, és hasonlóan a vegetáció más isteneihez, ősszel az alvilágba távozott, tavasszal pedig visszatért a földre. A partholonok vívták az első csatákat a fomoiriak ellen, akiket sikerült elűzniük az Ír-szigetről. Hasonlóan az első telepesekhez, ők is egy természeti katasztrófa (vagy egy titokzatos járvány) áldozatai lettek.

A harmadik honfoglaló nép a nemed volt. Nevük minden bizonnyal a gall nemeton (szentély) szóból származik, és arra utal, hogy ők állították fel az első kőköröket a szigeten. A szakrális központokon kívül erődöket is építettek, ennek ellenére a fomoiriak legyőzték és arra kényszerítették őket, hogy adják át nekik a kelta újév, a Samhain napján (november 1.) született gyermekeket és a termés kétharmadát. Egy idő után fellázadtak, de miután a fomoiriak újból legyőzték őket, elhagyták a szigetet.

A nagy nyári ünnep, a Lugnasadh idején (augusztus 1.) szállt partra az Ír-szigeten a honfoglalók negyedik csoportja, a Fir Bolg nevű törzsszövetség. A hagyomány szerint ők voltak a sziget társadalmi életének első szabályozói. Ők alkották meg az első törvényeket, ők osztották fel az országot a még ma is meglévő négy tartományra (Ulster, Connaught, Leinster, Munster), ők honosították meg a szakrális királyság intézményét és ők vezették be a szent király feláldozásának szokását, mert hitük szerint az ország boldogulása a király egészségétől függött, éppen ezért nem volt szabad megvárni, míg a király öreg, beteg és tehetetlen lesz.

Danu istennő sikoltó köve

A hódítók ötödik csoportja a Tuatha Dé Danann, Danu istennő törzse volt. Beltane napján (május 1.) szálltak partra, elégették hajóikat, majd nem sokkal ezután az első Mag Tured-i csatában - elsősorban druidák varázshatalma segítségével - legyőzték a Fir Bolg szövetséget és átvették a hatalmat Írország felett. A hagyomány szerint négy nagy kincset hoztak magukkal tengerentúli őshazájukból: Lia Fail kövét, mely felsikoltott, ha a jog szerinti uralkodó lépett rá; Lug győzelmet hozó dárdáját; Nuada kivédhetetlen kardját, mely ráadásul gyógyíthatatlan sebet ütött; és Dagda csodálatos üstjét, melyből soha nem fogyott ki az étel. Danu istennő gyermekei ugyancsak szembekerültek a fomoiriakkal, de a második Mag Tured-i csatában elsöprő (és végleges) győzelmet arattak felettük.

Az ír-szigeten utoljára partra szálló honfoglalók Mil fiai, vagyis az írek elődei voltak. A kontinens felől érkező hódítók varázslóik segítségével legyőzték Danu istennő gyermekeit, akik a Hódítások könyve szerint elmenekültek a szigetről. Ezzel szemben a néphagyomány úgy tartja, hogy kiegyeztek az írek elődeivel, és a szigeten maradtak, de hogy elejét vegyék a földek birtoklásáért folytatott csatározásoknak, leköltöztek a föld alá. Ezeket az elrejtőzött félisteni lényeket az ír mitológia és folklór sídeknek nevezi (így hívják azokat a titokzatos dombokat is, melyek alatt állítólag palotáik rejtőznek), és mágikus erőt, emberfeletti képességeket tulajdonít nekik.

Merlin – az utolsó druida

Az atlantiszi bevándorlók számos szakrális (és egyben csillagászati) központot hoztak létre Írországban és Britanniában. E szent körzetek centrumában a legtöbb esetben egy hatalmas kövekből, vagy felállított kőoszlopokból és a rajtuk elhelyezett kőgerendákból kialakított kör alakú nyitott templom állt. A templomokat lehetőleg a föld felszíne alatt húzódó magnetikus vonalak (ley lines) csomópontjai fölé építették. Atlantisz aranykorában a repülő szerkezetekkel is előszeretettel közlekedtek az ilyen egyenesen futó vonalak fölött, mivel a bennük áramló földenergiát egy kezdő mágus is könnyűszerrel át tudta alakítani a léghajók működtetéséhez szükséges vril-energiává. Az okkultisták szerint ugyancsak az így nyert vril-energia segítségével mozgatták a druidák a templomok építéséhez használt hatalmas kőtömböket. Egy középkori legendagyűjteményben például azt olvashatjuk, hogy Stonehenge köveit Merlin, az utolsó druida repítette mágikus ereje által Írországból Angliába.

Korunk brit okkultistáinak többsége egyetért abban, hogy az atlantisziak által kialakított szent körzetek közül egykor Glastonbury volt a legjelentősebb, de vannak, akik ezt a helyet még napjainkban is Anglia mágikus központjának tekintik. Ez utóbbiak közé tartozott Dion Fortune, eredeti nevén Violet Mary Firth (1891-1946), a XX. század egyik legismertebb pogány papnője (egyesek szerint varázslónője), az Inner Light (Belső Fény) nevű okkult csoportosulás megalapítója. Tanítványai és követői szerint testében egy atlantiszi főpapnő született újjá, mégpedig azzal a céllal, hogy fellebbentse a fátylat bizonyos ősi misztériumokról, melyek részben az atlanti kontinenssel és Glastonburyvel állnak kapcsolatban.

Időnként olyan vélemények is elhangzanak, hogy Glastonburyben őrizték a Grált, ami eredetileg a rejtett mágikus tudás „edénye" volt, amíg csak a középkor folyamán ki nem sajátították a keresztények és meg nem töltötték Krisztus vérével.