A középkorban igen gyakori, a nyaki mirigycsomók megduzzadásával járó görvélykórt a népi hiedelem szerint a francia és angol királyok puszta kézrátétellel tudták gyógyítani. A 11-12. századra kialakuló szertartás még a 18. században is megszokott rítus volt az udvarokban, azonban 1825. május 31-e után már egyetlen király sem tette kezét a skrofulában szenvedők sebeire Európában.

A királyi érintés kezdetei

A görvélykór – más néven skrofula – egy tuberkulotikus gyulladás a nyaki mirigycsomóban. Neve onnan ered, hogy a betegség lefolyása során a nyaki mirigyek igen tetemesen megduzzadnak, ezáltal az egész nyak megvastagszik, s rövidebbnek látszik, ami egy disznó nyakára emlékeztet (a "scrophulae" disznócskát jelent). A középkorban ez igen gyakori betegségnek számított, végzetes kimenetelű is lehetett, elcsúfította az arcot, s gennyedzést okozott.

A köznyelvben „mal le roi” vagy king’s evil néven említett betegségről a 11-12. századtól egészen a 18. századig tartotta magát az a nézet, hogy a francia és az angol király puszta érintésével meg tudja gyógyítani. A királyok eme „varázserejének” története – habár csupán a 12. századra terjedt el véglegesen Franciaország és Anglia területén – a középkorban az első századokig, a szakrális királyságok kialakulásáig nyúlik vissza, tudhatjuk meg Marc Bloch francia történész 1924-es Gyógyító királyok című könyvéből.

Tours-i Szent Gergely a frankokról szóló művében már beszélt az uralkodók csodatetteiről

Tours-i Szent Gergely frankokról írt műve (Historia Francorum) szerint az uralkodók csodatevése abból eredeztethető, hogy szentnek tartották őket – egyszerűen azért, mert királyok voltak. Eme szakrális tulajdonság valamely egyházi személy általi olajjal történő felkenésből (unctio) származott. A felkenés a nyugat-európai királyságokban volt jelen, Bizáncban nem, mivel a Kelet-Római Birodalomban a birodalmi vallás élt tovább.

A 751-ben a frank trónra kerülő Pippin esetében komoly legitimációs erőt jelentett a felkenéssel járó szentség. Angliában – a frank rituálét lemásolva – a 8. században honosodott meg a szertartás. Ezt követően a királyok fölszentelésének elengedhetetlen részévé vált a felkenés és a koronázás. Az uralkodó így fölkentté vált (christos), akit Isten megvéd, a szent olaj pedig a tömeg fölé emelte a királyt, akárcsak a papokat és a püspököket. A népi hiedelem rengeteg egyházi eszköznek és kelléknek tulajdonított csodatévő, főként gyógyító erőt, különösen az olajnak.

IX. Szent Lajos francia király görvélykórost gyógyít a 13. században

Amikor a Capeting-dinasztia 987-ben végleg eltávolította a Karolingokat a megszülető Franciaország trónjáról, még csak gyenge legitimációval rendelkezett. A gyógyítás ugyanakkor legitimációs erővel bírt, a dinasztia második uralkodója, Jámbor Róbert pedig nagyon vallásos volt, így őt ruházták fel a francia királyok közül elsőként a gyógyítás képességével. A 996 és 1031 között regnáló uralkodó kézrátétellel kezelte a betegségeket, utódai pedig szintén igényt tartottak eme tudásra; Szent Lajos korára (1226-1270) ez a képesség már hagyományosnak és örökletesnek számított.

Kezdetben nem csupán a görvélykórt, hanem mindenféle betegséget tudtak gyógyítani, csak később kezdtek el „szakosodni” rá, ami a rossz nyelvek szerint azért is volt jó választás, mert nem a legsúlyosabb betegségek közé tartozott, így a király könnyen tudta „gyógyítani”. A szigetországban hasonlóképpen zajlott le a szakrális folyamat; I. Henrik (1100-1135) – lévén félig francia származású volt – Angliában is bevezette a rítust.

A rituálé mint politikai eszköz

A francia és angol szertartás kezdetben megegyezett, mivel a szigetország uralkodója egy az egyben átvette a Capeting-rituálét, amely azonban az idő előrehaladtával változáson ment keresztül. A rituálé során a beteget a király megérintette a fertőzött területen, majd keresztet vetett rá, a szertartást követően pedig kezet mosott (Franciaországban ennek a víznek is gyógyító erőt tulajdonítottak). A francia király a szertartás alatt valószínűleg szakrális szavakat, az angol pedig imákat mormolhatott.

Míg a francia rituálé viszonylag egyszerű volt, az angol körül valóságos liturgia jött létre, amelynek fontos része volt a királyi áldás is. Franciaországban egy héten egy kijelölt napon gyógyíthatott a király, Angliában nem volt ilyen szabályozás. Fontos volt az is, hogy az uralkodóknak a gyógyítás alkalmával nagylelkűen kellett viselkedniük, rendszerint alamizsnát osztottak.

A királyi gyógyító erőt Szent Marcoul francia apát közbenjárásának is tulajdonították

A kézrátétel rendkívül nagy népszerűségnek örvendett; egy számadáskönyvből például megtudhatjuk, hogy I. Edward angol király (1272-1307) az egyik évben 1736 embert gyógyított meg. A lakosok (legyenek bár jobbágyok vagy nemesek) görvélykórtól való királyi megszabadítása főként a békés időszakokban működött. Ám tendenciaként figyelhető meg az is, hogy a gyógyítás képességével együtt járó szakrális királyságot akkor dicsőítették buzgón Angliában és Franciaországban, amikor az uralkodói dinasztia egy komoly válság után népszerűsége visszaszerzésére törekedett.

I. Mária angol királynő is gyógyított

Fontos megjegyezni, hogy az egymással évszázadokon át vetélkedő Anglia és Franciaország királyai elismerték egymás gyógyító képességét. S bár főként ebben a két országban volt ennyire erősen jelen a „gyógyító királyi intézmény”, más uralkodok is rendelkeztek eme képességekkel. A magyar királyoknak (főként a Habsburgoknak) a sárgaság (morbus regius) gyógyítását tulajdonították, a kasztíliai uralkodó pedig ördögűző volt. A 17. század során a spanyol királyok is gyógyították a görvélykórt, ám ez nem volt akkora jelentőségű és olyan volumenű, mint északi szomszédjuknál. A német-római császárnak pedig nem volt szüksége a gyógyítás képességére és az ebből fakadó előnyökre, hiszen a középkorban elegendő tekintéllyel rendelkezett országaiban.

Reformáció: nagy csapás a királyi csodára

A királyok érintő képessége még a 16. század elején is „virágzott”, csupán a szertartások lettek jóval összetettebbek. A francia uralkodó a kézrátétel előtt két szín alatt áldozott (azaz Krisztus testét és vérét is magához vette), majd fedetlen kezével megérintette a sebeket és a daganatokat, keresztet vetett és a következőt mondta: „A király megérint, Isten meggyógyít.”

A király által a betegeknek adományozott, nyakba akasztható érme

Angliában a szertartást – a középkorhoz hasonlóan a kora újkorban is – bonyolultabb liturgia övezte, mint a franciát. A szigetországban az uralkodó feltehetőleg ülő helyzetben maradt, s egy egyházi személy kísérte trónja elé egyesével a gyógyulni vágyókat. Minden beteg kétszer járult az angol király elé, először az uralkodó a kezét a beteg testrészekre helyezte, a második körben pedig keresztet vetett a sebekre. A keresztet rajzoló ujjai között egy arany érmét tartott, amelyet a beteg nyakába akasztott. A 16. századtól kezdve az emberek többé már nem könyöradományt láttak ebben az érmében, hanem gyógyító talizmánként tekintettek rá, amelyekkel természetesen az élelmes kereskedők komoly üzleti tevékenységet folytattak.

A 16. század második felében a reformáció súlyos csapást mért a királyi csodába vetett hitre. A hitújítók, főként a kálvinisták arra a felismerésre jutottak, hogy a királyi csodatétel annak a hit- és szokásrendszernek a része, amely eltér az igazi, eredeti kereszténységtől, egy olyan babona, amelyet gyökerestül ki kell irtani. A naturalista filozófusok nem kételkedtek abban, hogy a megérintett betegek meggyógyultak, ezt azonban természeti okokkal igyekeztek megmagyarázni.

IV. Henrik francia király politikai megfontolásból gyógyított

Az anglikán vallású Angliában I. Erzsébet (1558-1603) nem hagyott fel a görvélykórosok gyógyításával, megőrizte a hagyományos szertartásrendet, csupán azt az imát hagyta ki a liturgiából, amelyben Szűz Mária és a szentek szerepelnek. I. Jakab 1603-as trónra lépése azonban jelentős csapást mért a csodára. Mivel a király Skóciában szigorúan kálvinista környezetben nőtt fel, neveltetéséből fakadóan nem engedhette a babonás rítus továbbélését. Az emberek ugyanakkor továbbra is elképzelhetetlennek tartották, hogy egy uralkodó a „gyógyító áldás” nélkül is lehet király. Franciaországban a kálvinisták sokáig tisztelettudóan hallgattak az uralkodóknak tulajdonított gyógyító erőről, IV. Henrik (1589-1610) a polgárháború évei után újjá akarta építeni a monarchiát, így "élt" a gyógyító képességével is.

A görvélykórosok megérintésének szertartása a 17. században teljes egészében beépült az angol szokásokba; I. Károly (1625-1649) uralkodása idején a kézrátétel rítusát gyakrabban tartották meg, mint a franciáknál. Az angol polgárháború és a köztársaság idején szünetelt a gyógyítás, azonban a restauráció éveiben felélesztették a szertartást. A Cromwell protektorátusa után uralomra kerülő II. Károly (1660-1685) regnálása idején már több tízezer görvélykóros jelent meg az udvarban.

Az utolsó érintés Angliában (1714)

A dicsőséges forradalom (1688) során hatalomra jutó, a kálvinista Németalföldről érkező Orániai Vilmos babonát látott a gyógyító rítusban, s beszüntette a kézrátételt. Utóda, I. Anna királynő (1702-1714) felújította a rítust, ám 1714. április 27. után a brit szigeteken többé nem éltek a királyok ezzel a lehetőséggel. Franciaországban X. Károly volt az utolsó uralkodó, aki megérintette a görvélykórosokat. 1825. május 31-e után viszont egyetlen király sem tette kezét a skrofulában szenvedők sebeire Európában.