Egy legenda szerint az afrikai elefántok, amikor a halálukat már
közeledni érzik, egy elhagyatott helyre vándorolnak, hogy ott nyugodtan
elpusztulhassanak. Mintha egy nagyhatalmú varázsló terelné őket, úgy
vonulnak ezek a szürke aggastyán-óriások mindannyian egy titokzatos hely
felé, melyet emberi szem még soha nem pillantott meg.
Elődeik csontvázai mellett halomban hevernek az
elefánt agyarak, amelyek értékéből akár multimilliomos lehetne az ember.
Kalandorok egész generációi indultak neki, hogy megkeressék ezeket a
felbecsülhetetlen értékű kincseket, de a mai napig nem találták meg, sőt
még a bennszülöttek sem tudtak nekik segíteni ebben.
Halottidéző szertartás elefánt módra
Ezért felmerült a gyanúja
annak, hogy az elefántok közeli halálukat érezve talán egy nagy láphoz
mennek, amelyben elsüllyedve békében és zavartalanul jutnak el örök
nyugvóhelyükre. Az tény, hogy az elefántoknak az elpusztuláshoz való
viszonyát nagy titokzatosság övezi. George Adamson, a híres
nőstényoroszlán, Elza „apja", akit lelőttek az orvvadászok, a
következőket mesélte:
„A
farmerek egyszer lelőttek egy elefántot, amely behatolt az
ültetvényükre. A helybéliek behordták a húsát, majd a csontokat egy 800
méterre távolabb levő szemétdombra vitték. A következő éjszaka azonban
odamentek a lelőtt elefánt csordájának tagjai, ormányaikkal felszedték a
csontokat, majd úgy lengetve őket, mintha valamilyen kísérteties halott
idézést végeznének, ünnepélyes szertartással visszavitték arra a
helyre, ahol társukat lelőtték - mintha a halál helyének mélyebb
jelentősége lenne számukra.”
Afrika
néhány helyén a kunyhók előtt dekorációként elefántkoponyát raknak ki.
Itt is megtörténik időnként, hogy éjszaka a szabadban élő „jumbók"
ezeket a kifehéredett csontokat elhordják, az antilopcsontokat viszont
otthagyják. Ha egy beteg nőstényelefánt csordája körében elpusztul, este
szabályos temetési szertartás kezdődik. A gyászolók ormányaikkal nagy
gyeptéglákat szaggatnak ki a földből, és a tetemre dobálják azokat.
Mások tüskés ágakat tördelnek le akácfákról, a gyeptéglákkal beborított
tetemen egy második réteget képezve, amíg a holttest már nem látható.
Ezek után a csorda ezt az egész „sírhalmot" olyan keményre tapossa, hogy
az oroszlánok, leopárdok, keselyűk, hiénák már nem tudnak hozzáférni.
Az elefántok tehát eltemetik halottaikat, nehogy mások meggyalázzák a
holttestet.
Őrlőfogaik elkopása után éhen halnak?
Az elefántoknak a halállal
szembeni ilyen viszonya alátámaszthatná az elefánttemetőkről alkotott
feltételezést. De akkor hogyan halnak meg ezek az ormányos óriások, ha
nem csordájuk körében egy orvvadász golyójától találva vagy hirtelen
jött betegségben pusztulnak el? Az elefántok körülbelül hatvanéves
korukra öregszenek meg annyira, hogy az már életük végét jelenti. De
elpusztulásuk közvetlen oka nem a végelgyengülés, hanem fogazatuk
elhasználódása, azok között is nem az agyaraké, hanem a négy, cipő
nagyságú őrlőfogé. Ezekből az embert két garnitúrával látja el a
természet, az elefántot viszont hattal. Amikor a vastag ágak rágása az
utolsót is elkoptatta, a fű és a lomb majdnem úgy távozik a testéből,
mint ahogy a szájába került, vagyis teljesen emésztetlenül. Az állat
óriási mennyiségeket fal fel, mégis éhen hal - teli gyomorral.
Ezt
a halált hetekkel, hónapokkal késleltetheti, ha állatunk félelmetes
helymemóriájával több száz kilométerre is elmegy, naponta 80 kilométert
megtéve, egy lápot felkeresni, ahol különösen lágy, lédús, könnyen
emészthető füvek nőnek. Itt azonban a part közeli, széli részeket az
öreg hamar lelegeli, aztán egyre mélyebbre és mélyebbre kell begázolnia
az ingoványba. Pizza tányér nagyságú talpai ugyan elég jól elbírják a
négytonnás testet, de amikor már a hátsó lábai mélyen besüllyednek a
lápba, az elefánt csak nagy fáradsággal, végül pedig már sehogy sem tud
megszabadulni, és elmerül.
Pontosan ezekben a
mocsarakban nyugszanak elsüllyedve megszámlálhatatlan elefántgenerációk
tetemei az elmúlt évezredekből, sok már egészen megkövesedve - de
megkímélve örök időkre az elefántcsontrablóktól.
Egy kis érdekesség
Elefánt lelkiismeret?
Az elefántokról köztudomású, hogy értelmes állatok, és nagyon jó az
emlékezőtehetségük. De a legtöbbet valószínűleg kétségbe vonnánk, hogy a
megbánást is ismernék. Elképzelhető lenne, hogy a vad elefántok
sajnálják, amiért megöltek egy ártatlan embert?
Az indiai Bihar tartományban lévő Shankardah falutól nem messze a 60 éves Panchu Kamakar
ayurvedish doktor szokásos gyógynövény-gyűjtő útja során vad
elefántcsordával találkozott. Az állatok hirtelen rátámadtak és
megölték. Eddig ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen időnként bizony
megesik, hogy az elefántok megtámadnak embereket, akik vigyázatlanul túl
közel merészkednek hozzájuk. De ami ezután következik, valóban meglepő.
Úgy látszik, az elefántok rájöttek, hogy ártatlan embert bántottak –
feltehetően sokszor látták már Panchut növénygyűjtés közben -, és mintha
csak jóvá akarták volna tenni a történteket, gondoskodással vették
körül a halottat.
Másnap Panchu két barátja a doktor keresésére
indult. Amikor barátjuk holttestét megpillantották, szinte földbe
gyökerezett a lábuk. Vad elefántcsorda állta körök Panchut, hatalmas
testükkel védték a forró naptól, elzavarták róla a legyeket, hosszú
ormányukban vizet hoztak, úgy locsolgatták. Az elefántok kitartóan
őrködtek a halott mellett, és senkit sem engedtek a közelébe. A vadőrök
csak harmadnap tudták nagy nehezen elkergetni a „bűnbánó” állatokat.
Barsi Timi
|