Napjainkban, amikor a babonák már kiveszőfélben vannak, és kevésbé hiszünk a természetfeletti erők létezésében, valóságos sokkhatásként érheti az embert, ha olyan különös dolgokkal kell szembesülnie, mint a néhai Anneliese Michel szörnyű és megrázó története.

A 24 éves korában, iszonyatos körülmények között elhunyt diáklány esete megrázta az egyházat, megrémítette a hívőket, megingatta az igazságszolgáltatás merev, világi rendszerét, és persze máig nem kaptunk kielégítő magyarázatot – például a kiváló tudós uraktól –, arra, hogy vajon ki vagy mi végzett vele?

Anneliese Michel 1952. szeptember 21-én született egy kis faluban, a bajorországi Leiblfingben, egy alsó-középosztálybeli katolikus családban. A mélyen keresztény, hithű életet élő família már a maga korában – tehát a hatvanas és hetvenes években – is afféle unikumnak, érdekességnek, egyre inkább kiveszőben levő minta megtestesítőjének bizonyult, hiszen a régiesebb értelemben vett vallásos élet egyre inkább kimenni látszott a divatból. A szülők abban a vallásos szellemben nevelték gyermekeiket, amelyben a Biblia számított a rendszeres, mindennapi, majdhogynem kötelező olvasmánynak, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy életvitelük bizonyos fundamentalista alapokra építkezett. Ebbe a közösségbe érkezett meg a kis Anneliese 1952 nyarának végén.

A Németország déli részén fekvő Bavaria tartományban fekvő kis falu, Leiblfing nem számított sohasem a világ középpontjának: itt igen egyszerű emberek éltek, akiket nem fertőzött meg az egyre modernizálódó, egyre rohamosabb tempóban vágtató világ minden rákfenéje. A település lakói a maguk egyszerűségében tökéletesen boldog életet élhettek. Itt volt hát az ideje némi változásnak…

Ki a langyos vízből!

Anneliese ugyanis nem találta túl vonzónak ezt a nyugalmas, békés életmódot, amolyan „pocsolyának” tartotta, amiben nem történik semmi érdekes, semmi rendkívüli, semmi izgalmas. Persze nem vágyott pajzán és szabados élvezetekre, csupán kíváncsi volt a világ egy kicsit valóságosabb részére. Érdekes módon ezt a vágyát már egészen gyermekkora óta hangoztatta odahaza, és a szülők szerint valóságos rögeszméjévé vált a „pocsolyából” való, minél előbbi szabadulás gondolata. Ekkor még senki nem gyanakodott semmi természetfelettire. Sőt…

Epilepszia… - vagy mégsem?

1968-ban kezdődtek különös tünetei: rohamok gyötörték, és ekkor láthatóan képtelen volt uralkodni az egész testét kínzó görcsök közben. Miután sem szülei, sem három nővére nem tudott rajta segíteni, a Würzburgi Kórházba vitték, egy ottani neurológushoz. A doktor megállapította, hogy a lánynak súlyos epilepsziája van, és ezért – valamint az ezzel a betegséggel szinte mindig együtt járó depresszió miatt –, beutalta az intézménybe. A különös az volt, hogy az első CT-vizsgálatok semmiféle elváltozást nem mutattak ki a homloklebeny környékén, pedig az epilepsziás betegeknél ez a deformáció mondhatni törvényszerűen fellép.

Már a gyógykezelés kezdetekor felütötték fejüket a még különösebb, sokszor megmagyarázhatatlan jelenségek: a lányt látomások és hallucinációk gyötörték. Saját bevallása szerint, amikor más menedéke nem lévén, az imáiban keresett vigaszt és nyugalmat, különböző démonok arcait látta maga előtt, hangok szóltak hozzá, melyek azt kiabálták, hogy teste a pokolban fog elégni, kisvártatva pedig konkrét parancsokat is osztogattak neki. Gyilkosságok és egyéb gonosztettek elkövetésére akarták rábeszélni ezek a testetlen lények. Anneliesének szent meggyőződése volt, hogy maga a Sátán tört rá az elméjére, lelkére, öntudatára, és ez a velejéig gonosz szellem azon volt, hogy teljesen átvegye az uralmat a felette.

Bár mindezeket az eseményeket és saját benyomásait is elmondta az orvosoknak, azok az epilepszia jellegzetes tünetei közé sorolták a hallottakat, és úgy gondolták, hogy a betegség hamarosan olyannyira elhatalmasodik a páciensen, hogy az végképp elveszíti majd a józan eszét, vagyis visszavonhatatlanul megőrül. Ráadásul akkoriban e betegség velejárói, hatásai még annyira sem voltak némiképp lenyomhatóak, gyengíthetőek, mint manapság, az orvostudomány éppen csak ismerkedett az efféle agyi és idegrendszeri rendellenességekkel, így komolyabb tapasztalatok híján bármit elképzelhetőnek tartottak, mint természetes mellékhatást. A kezelőorvos azon a véleményen volt, hogy a lányba pumpált erős nyugtatószerek is generálhatták a szörnyű, ijesztő látomásokat. Azonban 1973 nyarára Annaliese és szülei számára is nyilvánvalóvá vált: a tradicionális gyógymódok nem hatásosak. Úgy gondolták, azért mondott csődöt a modern orvostudomány, mert ebben az esetben egyáltalán nem szervi vagy idegi bajról van szó, sokkal inkább valami természetfeletti lény okolható a történtekért.

A megoldás: ördögűzés!?

Az anya, Anna és az apa, Josef ezért egyházi személyiségektől próbált segítséget kérni. Hamarosan találtak is egy hivatásos ördögűzőt: Ernst Alt atya a würzburgi püspöktől, Josef Stangl-től kért engedélyt az ördögűzésre, ám azt az elöljáró megtagadta. Válaszában azt tanácsolta, a lány éljen vallásosabb életvitel szerint, és akkor a démon előbb-utóbb elhagyja a testét. Anneliese viselkedése eközben egyre szélsőségesebb és megmagyarázhatatlanabb lett. Szavakkal és tettekkel támadt családtagjaira, nem evett és öncsonkítást kísérelt meg. Horrorisztikus események vették kezdetüket. A lányon egyre hosszabb időre törtek ki a démoni rohamok, amelyek során obszcén, a szülei által sosem használt szavakkal illette őket, ha tehette, tört-zúzott, és gyakran önmagában is kárt tett. A szülők iszonyodva nézték végig, ahogy Anneliese hosszú, mély sebeket ejt karjain, és közben üvöltve szid mindenkit, aki a rémséges cselekmény ideje alatt egy helyiségben volt vele. A család minden tagja rettegett: féltek attól, hogy a lány öngyilkosságot követhet el, és persze attól is, hogy egyszer majd ők is a fizikai erőszak célpontjává válnak.

1975 szeptemberében Stangl püspök – több elképesztő, személyesen átélt eseményt követően – végül úgy ítélte, hogy a lány valóban megszállott, és saját elöljáróit megkerülve végül mégis beleegyezett abba, hogy levezessék a démonűző szertartást. Arnold Renz és Ernst Alt atyára bízta a szertartást, melynek menetét a 17. század óta létező Rituale Romanumban lefektetett alapelvek szerint kellett elvégezniük. Nem is tudták, mire vállalkoznak, és hamarosan bebizonyosodott, hogy ilyen ijesztő, szélsőséges esettel még senki nem találkozott a kereszténység fennállása óta.

Káintól Hitlerig…

A megszálló démonok között állítólag Hitler, Lucifer, Iszkáróti Júdás, Káin, Néró és más, dicstelen történelmi személyiség is szerepelt, de az atyák meggyőződése szerint ezek csupán a Sátán által felvett alakok, nem pedig valódi, embertől eredeztethető szellemek voltak. Elképesztő, de igaz, hogy 1976 júliusáig mintegy 1076-szor végeztek ördögűzést, gyakran heti több alkalommal.

A démonok támadása sok esetben olyan elképesztően vad volt, hogy három erős embernek kellett lefognia Anneliesét, sőt idővel mintha egyre inkább erősödött volna: végül már láncokkal kellett az ágyában tartani… A támadások egyre intenzívebbekké váltak, a lány az ördögűzések alkalmával sok esetben lebénult, eszméletét vesztette. Egy idő után úgy tűnt, hogy a démon – az ördögűzéseknek köszönhetően – lassan elveszíti felette az ellenőrzést. Egyre több józanabb pillanata volt, és 1976 elején már oly tiszta volt a tudata, hogy ekkor már egészen normális életet élhetett – a Würzburgi Egyetemre nyert felvételt, pedagógiát tanult, dolgozatokat írt, és persze rendszeresen járt templomba. Mindeközben alkalmanként Arnold Renz és Ernst Alt atya meglátogatta, és végrehajtották a szerintük szükséges erősségű ördögűzés-adagot…

Anneliese titokzatos halála

Az utolsó ilyen szertartást 1976. június 30-án tartották. Ekkorra Anneliese éppen tüdőgyulladásban szenvedett, amit magas láz kísért. Utolsó, a rituálét végzőkhöz intézett szavai a következők voltak: „Kegyelmet kérek!” Majd anyjához fordult: „Anya, félek!” Anna a lánya halálát július 1-jén jelentette be. Alt atya értesítette a hatóságokat, a nyomozás pedig azonnal megkezdődött az ifjú hölgy halálának ügyében.

Csakhamar perbe fogták a két papot, valamint a szülőket. Mindnyájukat gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták. A fő kérdésnek az számított, mi okozta közvetlenül a lány halálát, és ezért ki vonható felelősségre? A bíróság bizonyítékként fogadta el, hogy Anneliese nem evett, és amennyiben mesterségesen táplálták volna, még most is élhetne. Egyik testvére szerint a húga önszántából nem táplálkozott, és megtagadott bármiféle gyógykezelést, mivel minden hitét a két ördögűző papba vetette. Az egyház képviselői azt próbálták bizonytani, hogy a lány valóban, a szó bibliai értelmében megszállott volt, és különböző, ezt bizonyító felvételeket nyújtottak be a bíróságnak. Az ítélet végül a szülőket és az ördögűzőket gondatlanság és az orvosi segítség elmulasztásának bűntettében marasztalta el. Büntetésük hat hónap felfüggesztett börtön lett, ami meglepően enyhének tűnik, amennyiben elfogadjuk, hogy tényleg ezek az emberek ölték meg a lányt. Talán annak köszönhető mindez, hogy a tisztelt bíró urak elbizonytalanodtak a Sátán jelenlétét igazoló hang- és fényképfelvételek láttán?...

Mindenesetre a bíróság hivatalos állásfoglalása szerint az eljárás csak súlyosbította a lány állapotát, de azt még a szakértők sem tudták megállapítani, hogy azt vajon mi – vagy ki – idézte elő, így a mai napig nem tisztázott, hogy Anneliese Michelt valóban a Sátán szállta-e meg, vagy tényleg az epilepszia okozta skizofréniában szenvedett-e.

A Német Püspöki Konferencia igyekezett menteni a menthetőt, és közleményben tudatta az egyház hivatalos álláspontját, vagyis azt, hogy Anneliese nem volt ördög által megszállott, és elhatárolódott a két pap szélsőséges cselekményeitől. Egy per újrafelvételi kérelem során 1987-ben a lány holttestét exhumálták, és azt csaknem ugyanabban az állapotban találták, ahogyan annak idején eltemették. A keresztény hívők sírjához még ma is zarándokutakat szerveznek, és ott közösen imádkoznak Anneliese lelki üdvéért.