A
vámpírokat sokan a denevérekkel azonosítják, illetve úgy képzelik, hogy
az élőhalott ennek az állatnak a testében is képes vadászni. Valóban,
léteznek olyan denevérfajok, melyek állatok vérével táplálkoznak, de
emberre szinte sosem támadnak. A gyenge látású kisemlősök napközben
sötét helyeken bújnak meg, gyakran régi kriptákban vernek tanyát, ezzel
még inkább rászolgálva ijesztő hírnevükre.
Néhány
éve egy régészcsoport tagjai egy nő csontvázára leltek egy kis cseh
faluban, Krumlovban. A temetésre a vámpírrítusok szerint került sor: a
csontváz fejét leválasztották, és a lábcsontok közé helyezték, mellkasát
pedig valamilyen faeszközzel átdöfték. A csontvázon különféle
vizsgálatokat végzett a csoport, hátha tudományos választ kapnak a
vámpírok létezésére. A XVIII. században élt hercegnőről végül kiderült,
hogy rejtélyes betegségben szenvedett, melynek következtében kórosan
lefogyott, és szégyenében szinte sosem ment a napra. Az akkori
orvostudomány kedvelt módszerével, a vér lecsapolásával próbálták
gyógyítani, de ő ettől csak még sápadtabb és gyengébb lett. Szolgálói is
rettegtek tőle, mivel nem tudták, hogy mi emésztheti úrnőjüket. Szintén
a pletykának „köszönhette”, hogy végül vámpírnak kiáltották ki, és
ehhez „méltó” módon lefejezték a holttestét.
A néhány
kultúrában még ma is megfigyelhető temetkezési szokás abból ered,
ahogyan megpróbálták a halottakat a sírjukban tartani. Eleinte vadrózsát
tettek a koporsóba vagy annak a tetejére, abban a hiszemben, hogy azok
megkötik a lelket, és ezzel megelőzik azt, hogy visszatérjen élőket
kísérteni. A „gyanús” sírokat megjelölték, súlyos köveket helyeztek a
halom fölé, nehogy kimászhasson. Dél-Amerikában többtucatnyi lefejezett
csontvázat találtak egy ásatáskor. A koponyák szájába téglát tömtek,
bordáikból karó állt ki. Egyes országokban testeket a koporsóhoz
szegeztek, vagy eltörték a lábcsontjaikat. Olykor vörösre festették a
csontjaikat, remélve, hogy ez a vérszínű anyag kielégíti az igazi vérre
való igényt.
